Vajon mi lehet a közös Kölcsey Parainesisében, a személyre szabott időkapszulában, az önéletrajzi témájú könyvben, egy jótékonysági szervezet létrehozásában vagy a gyerekekre hagyott, saját magunk által felépített üzletben? Mindegyik mögött az az emberi késztetés, elképzelés áll, amely szerint nem lesz értelmes az életünk, ha nem hagyunk valamit magunk után az utódainkra vagy a társadalomra.

Hiába hiszik sokan, hogy a nők már-már túl sok jogot kaptak, a valóságban még mindig hátrányokat szenvednek el, aminek súlyos hatásai vannak az egészségükre nézve. Már gyerekkorban lefektetik annak alapjait, hogy a nő felnőtt jókislányként élje le az életét, dühét elfojtva, konfliktusokat nem vállalva, szükségleteit alárendelve a másokénak. Milyen sémák keserítik a nők életét, és mit lehet tenni ellenük?

Nem kell hozzá elítélni a húsevést, elég csak egy vegán terméket hirdetni, hogy megjelenjenek a feldúlt kommentelők, és védelmükbe vegyék a húsevő életformát. A szakirodalom húsparadoxonnak nevezi azt a konfliktust, ami a húsközpontú étkezési igények és aközött feszül, hogy tudjuk: az állatok szenvedése nem jó. Magyarországon különösen sokan vannak azok, akik önigazolással igyekeznek feloldani ezt a feszültséget.

Az ember sok minden miatt lehet fázósabb, mint mások, és ennek csak az egyik oka az, hogy hideg van. Azt, hogy ki hogyan bírja a hideget vagy éppen a meleget függhet kulturális hatásoktól vagy egész egyszerűen attól, hogy férfiról vagy nőről van szó. És lehet mentális oka is. Számos pszichés zavar okozhat olyan állapotot vagy elváltozást a testben, ami miatt érzékenyebbek lehetünk a hidegre. De mikor érdemes már orvoshoz is fordulni?

Szeretik-e egymást azok az emberek, akiknek több partnerük is van, vagy csak az izgalomkeresés, az új szexuális élmények hajtják őket? Mi lesz velük idős korukra, amikor már nem olyan intenzív a szexuális életük? Mit is jelent nem monogám kapcsolatban élni, és milyen tévhitek kapcsolódnak hozzá?

A társadalom, a munkaadónk és a családunk is azt akarja, hogy állandóan produktívak legyünk. Magyarország az „aki nem dolgozik, ne is egyék” társadalma, de feltehetőleg a neveltetésünkből is fakad, hogy azt hisszük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha teljesítünk. Hogyan szakítsuk meg a kört, és szálljunk ki az általunk kreált taposómalomból? Mit tekinthetünk valódi pihenésnek, és miért kell harcolnunk azért, hogy pihenhessünk?

Szinte senkinek nem volt felhőtlenül boldog gyerekkora, de vajon az egész életünket meghatározza, ha a múltban bántottak minket? Mi mindenre lehet mentség a múltban elszenvedett trauma? Felnőttként az a felelősségteljes viselkedés, ha ki tudjuk mondani, hogy szenvedünk a gyerekkorunkban szerzett sérüléseink miatt, és szeretnénk valamit kezdeni ezzel az örökséggel. 

Amikor gyászolunk, van helye a kérdéseknek, és érthető, hogy hibáztatni akarunk valakit. Vannak azonban, akik elakadnak a gyásznak ennél a szakaszánál. Különösen a bizonytalanságot nehezen viselő emberekre jellemző ez, akik között sokan lehetnek a gyerekkorukban bántalmazottak, elhanyagoltak. A sikeres gyászmunkához figyelnünk kell, hogy a fókusz elsősorban magunkon, saját érzéseinken legyen. Hosszú ideig tartó önismereti munka ez.

Egyre többen tisztában vannak azzal, hogy az érzelmek természetesek, és szükségesek az egészséges ember működéséhez. Ebből még nem következik, hogy tudjuk is őket kezelni, sőt: az érzelmek kimutatásának nehézsége gyakoribb, mint gondolnánk. Honnantól számít valaki nárcisztikusnak vagy egyenesen pszichopatának?

Egyre többször fordul elő, hogy egészséges emberek azért fordulnak orvoshoz, mert rendellenességeket diagnosztizáltak magukon az okoseszközeikkel. Bár sokan jól tudnak élni ezekkel a valóban hasznos tárgyakkal, az egészségszorongásra amúgy is hajlamos embereknél felerősíthetik a tüneteket. Ráadásul a számok fürkészése helyett inkább eszköz nélkül kellene odafigyelni a testünk jelzéseire.

Kőszeg Ferenc nemrég a Partizánnak arról beszélt, hogy a tanár és diákja közötti viszony „hozzátartozott az élethez”, és nem kellene bevonni az ilyen ügyekbe a nyilvánosságot. A beleegyezési korhatár Magyarországon egyébként 14 év, tehát aki ilyen korú, vagy ennél idősebb gyerekkel létesít kapcsolatot, jogilag csak emiatt nem büntethető. Egy tanár-diák kapcsolatban azonban az egyik fél mindig hatalommal rendelkezik a másik fölött, így beleegyezésről sem lehet beszélni. De mikor számít pedofíliának egy ilyen közeledés? 

Rossz hír: a való életben a jó nem nyeri el mindig méltó jutalmát, a rossz pedig nem bűnhődik meg. A párkapcsolatban a problémákkal nem az elején szembesülünk, és egyáltalán nem könnyű „túllendülni” rajtuk. A happy endig nagyon hosszú az út: évekig is eltarthat a kilábalás, ha valaki gyászol, vagy traumát szenved el. A filmek rendszeresen figyelmen kívül hagyják az emberi pszichológiai működését, mégis így szeretjük őket. De miért?

A nyaralásról az emberek többségének elsősorban a pihenés, szabadidő, kirándulás, utazás, boldogság, izgalom, újdonság, napfény, tenger, egy gumimatrac és a szabadság jut eszébe. Kevésbé asszociálunk olyan szavakra és kifejezésekre, mint például fáradtság, rohanás, szorongás. Pedig akár belföldön, akár külföldön töltjük a szabadságunkat, a nyaralás általában kisebb-nagyobb stresszel járhat. Ha nem számolunk ezzel és nem próbálunk olyan dolgokon változtatni, amikre van ráhatásunk, akkor sokkal nehezebb lesz kipihenni magunkat és feltöltődni. De pontosan mi okozhat stresszt a nyaralás alatt, és hogyan kerülhetjük ki a csapdákat?

Egy ideális társadalomban az embert támogató közeg venné körül, ahol segítenének neki megbirkózni a személyes problémáival. Ám mivel ettől igen messze vagyunk, pszichoterapeuta segítségét kérni a normális emberi működéshez tartozik. Ezért is megmosolyogtató, amikor a kormányközeli média ezzel a „leleplezéssel” vesz célba egy ellenzéki politikust. Ki mindenki járhatna pszichológushoz Donáth Annán kívül?

Érdekes, hogy míg a leendő hivatásunkra évekig készülünk, addig az életünket meghatározó párkapcsolatokat elintézzük annyival, hogy majd „érezni fogjuk, ki a nagy Ő”. A párkeresésnél a legtöbben ösztönösen választják azokat, akikkel újraélhetik a gyerekkori, sokszor káros sémákat. Megfelelő önismerettel és átgondoltsággal ügyesebbek lehetünk a párkeresésben, és jó kapcsolatot tudunk kialakítani mindkét fél megelégedésére. De hogyan?

Gyakran csodáljuk a gyerekeket, amiért olyan önfeledten bele tudnak merülni bármibe, amit csinálnak. Játék közben nem foglalkoznak az idő múlásával vagy azzal, hogy mi történik körülöttük: egyszerűen csak a jelenben élnek. Ha hagyják őket kibontakozni, szabadon és kreatívan ki tudják fejezni magukat. Vajon a felnőttek is képesek lehetnek erre, anélkül, hogy minden kötelezettséget eldobva felelőtlenül, meggondolatlanul viselkednének?

 „A főzés olyan, mint a terápia.” „A futás jobb, mint a pszichológus.” „A színpad valójában pszichoterápia.” Gyakran hallani ezekhez hasonló mondatokat különböző élethelyzetű emberektől. Nem tudjuk, hogy pontosan mit értenek alattuk, de pszichológushoz járni vagy terápiában részt venni teljesen mást jelent, mint örömet okozó tevékenységeket végezni.

Kutatások szerint azoknál a fiúknál kötőszó a „buzi vagy”, akik elfogadják a hagyományos nemi szerepeket, illetve azt, hogy a társadalomban természetesek a hierarchiák, és a férfiaknak kell uralkodniuk. A buzizás nem feltétlenül tükröz homofóbiát, de a társadalomról sokat elárul. A férfiak életét ugyanúgy megnehezítik a tőlük elvárt szerepek, mint a nőkét, a toxikus maszkulinitás pedig még meg is betegíthet.

Az öngondoskodás jóval több, mint egy habfürdő vagy a rendszeres sportolás. Egy mentálisan egészséges felnőttnek az érzelmi jóllét megteremtésére és fenntartására is oda kell figyelnie. De mit tehetünk ennek érdekében, ha a neveltetésünk és a társadalom is arra ösztönöz, hogy próbáljunk megszabadulni az érzéseinktől?

A kellemetlennek tartott érzelmekkel az emberek nem szeretnek szembesülni, a szenvedéssel teli, borzongást ígérő filmek azonban valahogy mégis közelebb viszik a nézőt saját érzelmeihez, ezáltal hasznára is válhatnak. Milyen érzelmekkel szembesítenek a nyomasztó filmek, és milyen emberek nézik őket előszeretettel?

Vannak emberek, akik túlságosan is empatikusak, és vannak, akik egyáltalán nem éreznek együtt másokkal. Hogyan hatnak ránk a beleérzés különböző fokozatai, és tényleg járnunk kell a másik cipőjében ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni vele? Egyáltalán mit jelent az empátia?

Sokaknak okoz komoly fejtörést, hogy mit adjanak családtagjaiknak, párjuknak vagy barátaiknak karácsonyra. Egyesek könnyebben eldöntik, vagy nem is veszik igazán komolyan, mások hetekig őrlődnek és aggódnak amiatt, hogy tetszeni fog-e a másiknak az ajándék. Vannak, akik megbeszélik egymással, hogy nem adnak ajándékot, mert nem ezzel fejezik ki a másik felé a szeretetüket. Mitől függ, hogy ki mennyire találja el a megajándékozott ízlését? Hogyan lehet úgy ajándékozni, hogy mindkét fél örüljön?

Covid, háború a szomszédban, klímakatasztrófa, gazdasági válság, energiafüggőség, egy lehetséges atomháború − úgy tűnhet, mintha egyre közelebb kerülnénk a világvégéhez, az emberiség kihalásához. Sokan érezhetik, hogy „minden egyre rosszabb”, „soha nem volt ilyen nehéz helyzetben az emberi társadalom”, ennél nincs lejjebb, és ezt már tényleg nem fogjuk túlélni.

A humor nagyon egészséges és társadalmilag is elfogadott módja a problémák kezelésének. Manapság szinte az egész világ közösen is használja erre a célra mémek formájában. Azonban a viccelődés egy ponton túl már nem segít, hanem még árthat is azzal, hogy elfedi a problémákat, akárcsak a drog. Pedig a lelki egészséghez a negatív érzelmeket is meg kell élni.

A gyász ma már szinte természetes módon jelenik meg Facebook-posztokban, emlékoldalakon. Sokan élnek ezzel az eszközzel, másokban viszont rossz érzéseket, visszatetszést kelt. Szabad-e a hozzátartozóink halálával nyilvánosan foglalkozni, vagy ez egyáltalán nem tartozik másokra? Mi a jelentősége a közösségi médiában megjelenő gyásznak?

Tömegek vették nyakukba a világot az elmúlt évtizedekben, mégsem csökkent a rasszizmus, és nőtt a nyitottság, sőt. Eközben a legtöbben azt hiszik magukról, elfogadóbbá váltak, mert beültek a színes bőrű sofőr mellé a taxiba. Hogyan működik akár rejtetten is a rasszizmus az utazókban, és mit tehetünk ellene?

A nagymama még tudta, hogyan kell élére rakni a garast, de a spórolást és a költekezést nem feltétlenül az árak és a körülmények befolyásolják, hanem a személyiség és az azt meghatározó gyerekkori beidegződések. Ön melyik típusba tartozik: spóroló, pénzszóró, aggódó, netán szerencsejátékos?

A hajléktalan emberek életében mindennapos az a fajta diszkrimináció, ami nemrég a villamoson történt. Vajon miért érzi úgy sok ember, hogy muszáj nyilvánosan megosztania véleménynek álcázott gyűlölködését, előítéleteit egy olyan csoporttal szemben, amelyik biztosan nem tudja megvédeni magát?

Az áldozathibáztatás egy félrement énvédő mechanizmus, a háttérben olyan általános emberi motivációkkal, mint a kontrollra törekvés vagy az igazságos világba vetett hit. Ha az ukrán embereket rossznak tartják, akkor a háborút lehet indokolt reakciónak látni, és minden rendben van a világon.

Gyakran hiába vagyunk motiváltak és kitartóak, mégsem sikerül egy rossz szokást magunk mögött hagyni vagy érzelmileg kielégítőbb életet kialakítani. Ennek talán a legfontosabb oka az, hogy nem is tudjuk, mire van szükségünk, és miért futjuk állandóan ugyanazokat a köröket.

Ha valaki nemcsak fáradt és zárkózottabb a sötét hónapokban, hanem erős szorongást és teljes motiválatlanságot is megél, érdemes komolyan venni a tüneteket.

Nincs rendben, ha más emberek nem tartják tiszteletben a határainkat: hozzánk érnek, amikor nem szeretnénk, kéretlen tanácsokat osztogatnak, beleszólnak az életünkbe. Különösen gyakran eshet meg ez karácsonykor.