Elítélhetjük-e azt az embert, akiről tudjuk, hogy sokat szenvedett?

„Senki sem törődött velem. Introvertált lettem. Annyi düh volt bennem, hogy nem is vettem észre, milyen erőszakos emberré váltam” – hivatkozott gyerekkori traumáira a 33 ember haláláért felelős indiai sorozatgyilkos, Aadesh Kharma a bíróság előtt.

• „A párom gyakran agresszív, nem tudja kezelni az indulatait, de nem tehet róla, az ő apja is ilyen volt.” 
• „Néha rákiabálok a gyerekemre, és megütöm, mert nincsenek eszközeim. Nem tudom máshogy kezelni, ha rosszalkodik, és engem is megütöttek párszor gyerekkoromban.” 
• „Sok trauma ért, ezt nem lehet feldolgozni, ezért nem lesz soha párkapcsolatom.”

Nagyon sok, a fentiekhez hasonló mondattal találkozunk a mindennapi életben: halljuk őket a szeretteinktől, az ismerősöktől, az utcán, a filmekben, a tévéműsorokban vagy a saját fejünkben. Vannak, akik szerint a múltban történt fájó dolgokat el kell felejteni, és szeretnek úgy gondolni magukra, mint akiknek „csodálatos gyerekkoruk” volt, mások korábbi nehézségeikkel próbálják igazolni saját bántalmazó viselkedésüket vagy azt, hogy nem tudnak teljes életet élni.

Szerencsére a társadalom egyre tudatosabb azzal kapcsolatban, hogy a gyerekkori traumák sokfélék lehetnek, és befolyásolják a felnőttkorunkat. Azt azonban jóval kevesebben látják át, hogyan és mikor érdemes ezekre hivatkoznunk, 

lehet-e, kell-e azt gondolnunk, hogy ha bántottak minket, az az egész életünket meghatározza.

A legtöbb embert érte valamilyen trauma

Szinte senkinek sem volt felhőtlen, boldog gyerek- és kamaszkora. Elég csak arra gondolni, hogy ma Magyarországon minimum 400 ezer (de a valóságban valószínűleg sokkal több) gyerek él együtt szenvedélybeteg szülővel. Rengeteg a veszélyeztetett gyerek, akit valamilyen súlyos bántalmazás, tehát fizikai vagy szexuális erőszak, elhanyagolás ér. Ennél is többen vannak, akik „csak” érzelmi bántalmazást szenvednek el a szüleiktől, amiről tudjuk, hogy szintén nagyon komoly károkat tud okozni egy ember életében.

A „trauma” szó talán már az emberek többségének szótárában szerepel, és a pszichológia növekvő népszerűségének köszönhetően sokan értik is, hogy mit jelent. Jelen vannak ugyanakkor olyan vélemények is, amelyek szerint „manapság már mindent traumának nevezünk”, és „nem kellene ennyit foglalkozni a sérelmekkel” – miközben valójában még mindig túl kevesen ismerik fel vagy tudják megnevezni, hogy mitől szenvednek, vagy hogy milyen mélyen hatnak rájuk a gyerekkori tapasztalatok.

A gyerekkori, családon belüli traumatizáció (az érzelmi, a fizikai vagy szexuális bántás, illetve az elhanyagolás) hatással van a fejlődésünkre, egész felnőttkorunkra. Nemcsak pszichés károkat okoz, hanem szerepe van az egészségkárosító viselkedések, a krónikus betegségek kialakulásában is. Utóbbit csak néhány évtizede sikerült tudományosan is alátámasztani, de ma már tudjuk, hogy a hosszabb távon tapasztalt traumatikus élmények különbözőféle neurobiológiai, hormonális, immunműködésbeli eltéréseket eredményezhetnek.

A traumákat elszenvedett gyerekek testi és lelki fejlődése is veszélyben van tehát, főleg abban az esetben, ha ez családon belül történik, sokáig tart, és korai életkorban kezdődik. Nem arról van szó, hogy mindenki, akit bántanak, rákos lesz, szív- és érrendszeri problémákkal küzd majd, dohányzik vagy korán meghal, és az sem igaz, hogy minden betegség hátterében traumatizáció áll, de a gyerekkori ártalmas élmények nagy eséllyel vezetnek mentális és szomatikus tünetekhez.

Mire mentség a trauma, és mire nem

Felnőttként az a felelősségteljes viselkedés, ha ki tudjuk mondani, hogy szenvedünk a gyerekkorunkban szerzett sérüléseink miatt, és szeretnénk valamit kezdeni ezzel az örökséggel. 

Nem tehetünk arról, ahogy a szüleink/rokonaink bántak velünk, sem arról, ha egy kapcsolatban bántalmazott minket a párunk. Arról sem tehetünk, amit a traumák a testünkben és a lelkünkben okoztak. Ugyanakkor azt is be kell látni, hogy felelősek vagyunk azért, ahogy ezt az állapotot kezeljük.

Susan Forward a Mérgező szülők című, a gyerekeket családban érő traumák fajtáival és hatásaival foglalkozó könyvében egyértelműen kimondja, hogy a gyerekkorunk miatt nem hibáztathatjuk magunkat, de felnőttként lépéseket kell tennünk a gyógyulásunkért: „Nem felelős azért, amit védtelen gyerekként önnel tettek! Felelős azért, hogy most tegyen pozitív lépéseket, és kezdjen valamit ezek hatásával!” – írja.

A traumák hatásait, saját múltunkat és működésmódunkat azért kell megismernünk, mert ennek hiányában nemcsak mi nem tudunk teljes életet élni, hanem a körülöttünk élőket is bánthatjuk. A fel nem ismert, bagatellizált, elnyomott sérüléseket sokan továbbadják a gyerekeiknek, és közvetve a negatív társadalmi folyamatok fenntartáshoz is hozzájárulnak.

Csak akkor gyógyulunk meg, ha felelősséget vállalunk a saját boldogságunkért és stabilitásunkért, ennek pedig az is a része, hogy elismerjük a fájdalmunkat. A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy azt mondjuk, minden rajtunk múlik, és csak meg kell tennünk bizonyos dolgokat, aztán boldogok leszünk. El kell fogadnunk, hogy az ember életében jelen van a szenvedés, és hogy a múltban történt szörnyűségek hatnak a jelenre. Azt is meg kell értenünk, hogy gyerekként szinte semmi kontrollunk nem volt a bántások felett, és bár felnőttként már befolyásolhatjuk az életünket, mindent nem irányíthatunk.

Felszabadító tudni és megtapasztalni, hogy hatással lehetünk a saját testi és lelki állapotunkra. Ehhez szükség van arra, hogy ne állandóan másokat hibáztassunk, azt ugyanakkor ismerjük el, hogy a szüleink a felelősek azért, amit tettek. Csak akkor tudjuk ezt meglépni, ha már biztonságban érezzük magukat – testileg és lelkileg is.

Gyakran tapasztaljuk, hogy egyes emberek saját gyerekkori vagy későbbi negatív élményeikre hivatkoznak, amikor nem megfelelően viselkednek, vagy bántalmaznak másokat. 

Az áldozataik is sokszor ugyanezzel mentik fel őket, ahelyett, hogy elismernék a felelősségüket. Semmilyen trauma sem lehet kifogás arra, ha valaki kárt és szenvedést okoz a „szeretteinek”, érzelmileg vagy fizikailag bántja őket. A traumák felismerése abban segít, hogy megértsük, miért gondolkodik, érez, reagál vagy viselkedik valaki egy helyzetben adott módon.

Ha például egy férfi nőket bántalmaz, általában felfejthető, hogy a viselkedése mélyén milyen szexista, nőket tárgyiasító hiedelmek vannak a feljogosítottság érzése mellett. Értjük, de nem kell és nem is szabad elfogadnunk, hiszen van választása, dönthet úgy, hogy bizonyos dolgokat nem tesz meg. Ha pedig arra hivatkozik, hogy „elborult az agya”, „nem tehet róla”, akkor vajon miért is nevezzük őt felnőtt, felelősségteljes embernek, és miért gondoljuk róla, hogy egyébként el tudja végezni a munkáját vagy gyerekeket nevelni?

A traumát mentségként használni nemcsak azért káros, mert hárítjuk vele a felelősséget, hanem azért is, mert saját gyógyulásunkat is hátráltatjuk. Emellett amikor az emberek mások erőszakos viselkedését próbálják gyerekkori sérelmekkel igazolni, érdemes lenne arra is gondolniuk, hogy a traumatizáltság egyáltalán nem vezet erőszakos viselkedéshez. 

Nagyon sokan vannak, akiket bántottak, de ők nem bántanak másokat. Egyesek inkább saját maguknak ártanak, mások pedig felismerik, hogy mitől szenvednek, és változtatnak.

Hogyan gondolkodjunk saját traumáinkról és másokéról, elítélhetjük-e azt az embert, akiről tudjuk, hogy sokat szenvedett? Valószínűleg a legszerencsésebb az a hozzáállás, amit a Mérgező szülők szerzője, Susan Forward is javasol, és amit egy filozófus egy cikkében együttérző felelősségrevonásnak (compassionate blame) nevez. Elismerjük, hogy az adott ember egy túlélő, aki különböző sérelmeket szenvedett el, és empatizálunk a benne élő kiszolgáltatott gyerekkel, ugyanakkor felelősnek tartjuk őt azért, amit felnőttként tesz, ha árt másoknak vagy magának. A tetteinek pedig következményei lesznek: bizonyos dolgokért börtönbe is kerülhet, más esetben pedig azzal kell szembenéznie, hogy a szerettei eltávolodnak tőle.

Képesek vagyunk egyszerre többféle dolgot érezni, akár egymásnak ellentmondó érzelmeket is: együttérezhetünk egy szerettünkkel, miközben dühösek is vagyunk rá. A komplex érzelmi reakciók természetes részei a kapcsolatoknak, az emberi viszonyulásnak, akkor is, ha gyakran hajlamosak vagyunk a fekete-fehér gondolkodásra.

Felnőtt emberek felelősségét nemcsak azért kell elismernünk, hogy a saját határainkat megvédjük, hanem azért is, mert ezzel őket is támogatjuk a gyógyulásban. Azzal ugyanis, ha folyamatosan felmentünk másokat, gyerekszerepben is tartjuk őket, és közvetve azt üzenjük nekik, hogy soha nem is lesznek képesek változtatni.

A szerző pszichológus, korábbi cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: A gyerekkori elhanyagolástól szenvedő Jeffrey Dahmer, a későbbi sorozatgyilkos, akit 17 rendbeli gyilkosság vádjával ítéltek el 1992-ben. Fotó: Marny Malin/Sygma/Getty Images