Gyász a Facebookon: miért írják ki egyre többen, ha meghal egy családtagjuk, és jól teszik-e?

Mivel életünk elég nagy részét éljük a Facebookon, az Instagramon vagy a TikTokon, természetes, hogy nemcsak az örömünket, hanem a bánatunkat is próbáljuk megosztani másokkal. Így teljesen érthető, hogy vannak, akik arról is posztolnak, ha meghalt egy szerettük, és adott esetben tudatják az ismerősökkel, mikor lesz a temetés. 

Ráadásul léteznek olyan helyzetek is, amikor a halál egy egész közösséget érint, ezért a gyászt sok ember együtt éli meg: például az iskolai lövöldözések után van ennek nagy jelentősége. 

A közösségi médiát régóta használjuk a gyászolásra, a járvány pedig felerősítette ezt a jelenséget.

A posztok mellett fotókkal, videókkal is meg lehet emlékezni a halottainkról, a Facebokon pedig lehetőség van emlékoldal létrehozására is. Van, aki csak leírja, hogy elveszített valakit, mások rendszeresen (jellemzően évfordulókon, ünnepeken) emlékeznek nyilvánosan, közös képekkel és bejegyzésekkel.

Az internetes gyásznak sok előnye van, de néha árthat is

Lehet, hogy sokan azt gondolják, a gyász nem tartozik a többi emberre, azt egyedül vagy az érintettekkel kellene átélni. Valójában viszont 

nagyon fontos szerepe van ilyenkor annak, hogy mások is tanúi legyenek a veszteségünknek, és megtapasztaljuk az együttérzés erejét. 

Ezt szolgálják a temetések és a különböző emlékező szertartások is, amik segítenek tudatosítani a halál megtörténtét, és hozzájárulnak a későbbi feldolgozáshoz. A koronavírus-járványban azért is vált a korábbinál fontosabbá a virtuális gyász, mert egyrészt sokan most szembesültek igazán a halál közelségével, másrészt kevesebb ember vehetett részt a temetéseken, és támogathatta személyesen a gyászolókat. Az ismerősöknek lehetőségük van egy-egy empatikus kommenttel távolról is érzelmi támogatást nyújtani. Akik hasonló veszteséget éltek át, azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül. A gyász gyakran izolálja az embert, de a közösségi média segíthet abban, hogy ez ne, vagy sokkal kisebb mértékben történjen meg.

Mivel a halál, a gyász sok ember számára hatalmas tabu, az erről való posztolás abban is segíthet, hogy ez a szemlélet megváltozzon. Már léteznek olyan kutatások, amikből kiderül, hogy például a tiniknek milyen sokat jelent ilyenkor a közösségi média. Ők gyakran kevésbé tudják kifejezni élőben, hogy mit éreznek; és míg szemtől szemben nem tudnak beszélni róla, addig az interneten könnyebben megnyílnak.

Tudjuk, hogy a naplóírás vagy a velünk történtek, az érzelmeink művészeti eszközökkel való megfogalmazása milyen sokat segíthet a megküzdésben. A közösségi média is hasonlóan működik: használhatjuk egyfajta nyilvános naplóként.

Ha egy közösségben a többség megtesz valamit, akkor az válik normává: ez történik a halálról való posztolással is. Ennek lehet természetesen negatív következménye, például ha valaki úgy érzi, nincs hozzá kedve, de ezt várják el tőle a többiek. 

Vannak, akiknek bűntudatot okoz, ha azt látják, hogy mások állandóan posztolnak a halott szeretteikről, miközben nekik ez nehézséget jelentene.

Tudjuk, hogy veszélyes is lehet magunkról személyes információkat közölni az interneten, és ez a gyászra fokozottan igaz, hiszen ilyenkor sérülékeny állapotban vagyunk. Ezért nagyon fontos, hogy mindig átgondoljuk, kivel mit osztunk meg, és lehetőleg szűrjük ki a negatív, bántó kommenteket. Arra is fel kell készülni, hogy ha a nyilvánosság elé állunk a gyászunkkal, az – bármilyen támogató is a közeg – olyan érzelmi reakciókat is előhozhat belőlünk, amikre nem vagyunk felkészülve.

Mások posztjai is kelthetnek bennünk negatív érzéseket: akár mert ők gyászolnak, akár mert velünk ellentétben jól érzik magukat. A Facebook algoritmusa miatt előállhat egy olyan helyzet, hogy ha bizonyos időszakban sok, halállal kapcsolatos bejegyzésre kattintunk, akkor ezek olyankor is el fognak minket árasztani, amikor éppen nem szeretnénk foglalkozni a témával.

Gyászoljunk nyilvánosan vagy inkább védjük az intim szféránkat?

Bár a gyász szakaszai mindenkinél nagyjából hasonlóak, és a veszteség feldolgozása minden ember számára ugyanolyan fontos, egyéni hozzáállástól is függ, hogy pontosan ki, hogyan teszi ezt. A legfontosabb dolog ezzel kapcsolatban talán az, hogy semmiképpen se a közösségi média legyen a gyász egyetlen csatornája; ne a posztolás váljon a legfontosabb megküzdési móddá. Azt, hogy kinek mennyire tesz jót, ha erről nyilvánosan beszél, mindenki maga döntse el; mások gyászát pedig tartsuk tiszteletben.

Minden nehéz helyzet, veszteség esetén nagy szerepe van annak, hogy elég érzelmi támogatást kapjunk a számunkra fontos személyektől vagy akár idegenektől is. Ezt nevezzük érzelmi validálásnak, ami azt jelenti, hogy megtanuljuk, hogyan működnek az érzelmek, felismerjük és megértjük azokat, elfogadjuk a másik érzelmi tapasztalatait. Nem arról van szó, hogy mindenben egyet kell értenünk a másik emberrel, vagy akár „helyesnek” kell tartanunk, amit tesz, hanem arról, hogy elismerjük, amit érez.

Sajnos nagyon sok ember nem képes erre, és invalidálja a szerettei, ismerősei érzelmeit: semmibe véve, elutasítva, elítélve vagy megkérdőjelezve azokat. Pedig 

ha valaki azt érzi, hogy elfogadják, akkor ő maga sem fogja megkérdőjelezni az érzelmeit, könnyebb lesz együttéreznie magával, így sokkal hamarabb gyógyul egy veszteségből.

A közösségi média sokat segíthet az érzelmek validálásban, de csak akkor, ha a posztoló figyel arra, hogy mire van szüksége, az ismerősök pedig megfelelő támogatást tudnak adni neki. Összességében tehát semmi baj nincs azzal, ha valaki az internetes ismerőseit tudatja a gyászáról, és kellő együttérzést kap tőlük ahhoz, hogy feldolgozza a veszteséget, csak érdemes ezt is kellő odafigyeléssel tenni.

A szerző pszichológus.

Nyitókép: Bert Newton ausztrál színész temetése Melbourne-ben tavaly novemberben – Darrian Traynor / Stringer / Getty Images