„Még az apja temetésén sem álltunk szóba egymással” – szülők, akik vérző szívvel ugyan, de hátat fordítottak a gyereküknek

Egy családi kapcsolat megszakítása önmagában is szomorú döntés – korábban olyan eseteket mutattunk be, amikor egy felnőtt úgy dönt, hogy megszakítja a kapcsolatot a szüleivel. Amikor pedig egy szülő zárja ki életéből saját gyermekét, azt szinte minden esetben súlyos okok, tragédiák sorozata előzi meg. Ilyenkor szülő és gyermek között a szülő döntésére szakad meg minden kommunikáció, és a békülési kísérletek is kudarcot vallanak. Vajon mi vezethet idáig, és van-e visszaút?

Általában súlyos kapcsolati probléma áll a háttérben

Bár nincs két egyforma szülő-gyermek kapcsolat, általánosságban kimondhatjuk, hogy ha egy szülő szakítja meg a kapcsolatot saját gyermekével, az bizonyosan nem valami szokványos, banális okból történik meg. Sonkoly Zsuzsa család- és párterapeuta tapasztalatai alapján súlyos kapcsolati probléma, elakadás vagy későn diagnosztizált pszichiátriai kórkép szokott a háttérben állni.

„Gyermekkorban, fiatalkorban elsősorban akkor hoz ennyire elvágólagos döntést a szülő, ha az évek során mély személyiségbeli problémák, súlyos pszichés érintettségek merülnek fel a gyermekénél, aminek következtében a szülő a saját életét fenyegető helyzetekbe kerül” – mondja a szakértő.

Az okok közé tartozhat a szülők bántalmazása, a pénzük elvétele, ingóságaik eladása és a zsarolásuk is.

„Utólag már csak a tüzet tudtuk oltani”

Péter fia most 26 éves. Két éve egyetlen szót sem beszéltek egymással, de kapcsolatuk már akkor romlani kezdett, amikor a fiú 17 éves lett. Péter úgy fogalmaz: egy idő után választaniuk kellett az életük és fiuk függősége között.

„Bár elsőre szívtelen szülőnek tűnhetünk, amikor megismerik az előzményeket, sokaknak megváltozik a véleménye. Mi ugyanis mindent megtettünk a kisfiunkért, és nagyon szeretjük. A kapcsolatot a pszichológus javaslatára szakítottuk meg. A feleségem teljesen tönkrement, majdnem mindenünk ráment, ahogy próbáltuk őt megmenteni önmagától.” 

Apja elmesélése alapján fiuk – nevezzük Marcinak – 17 éves koráig csak kisebb bajokba keveredett, bár azok sem átlagos galibák voltak. A környéken összeverődő barátokkal sok kisebb szabálysértést követett el, és a családnak nem volt lehetősége elköltözni. Próbáltak szakmai segítséget kérni, beszéltek pedagógusokkal, pszichológussal, de senki nem tudott érdemben változást elérni a féktelen fiúnál. Marci 17 éves korára már rendszeresen fogyasztott alkoholt, és több könnyűdrogot is kipróbált.

„Biztosan sok mindent elrontottunk a nevelése körül, ezt elismerem – folytatja Péter. – Nagyon sokat dolgoztunk, valószínűleg kevéssé voltunk jelen az életében, de ennél rosszabbat sosem tettünk vele. Utólag sajnos már csak a tüzet tudtuk oltani. A feleségem mindent megtett a fiunkért, azt hitte, így majd sikerül visszafordítanunk a folyamatot. 

Amikor Marci már nagyon rossz társaságba keveredett, és komolyabb drogokat használt, a feleségem inkább minden értékét pénzzé tette, csak hogy a fiunk nehogy lopásra kényszerüljön. 

Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy életünk minden perce róla és a függőségéről, balhéiról szól.” 

Marcit többször előállították, pár hónapra börtönbe is került, a függősége egyre mélyebbre nyomta. Szülei minden követ megmozgattak, szakmai segítséget kértek, de fiú mindig visszaesett. Két éve, amikor Marci már meglopta őket, sőt egyszer édesanyjára is kezet emelt, akkor határozott úgy Péter, hogy ez így nem mehet tovább.

„A pszichológus a társfüggőség szót használta. Azt mondta, nem azzal segítünk, ha állandóan az elvesztésétől rettegünk. Így biztosítottuk Marcit a szeretetünkről, és arról, hogy ha kész változtatni, ránk mindig számíthat, de a függőségét nem támogatjuk tovább. 24 évesen válaszút elé kellett állítanunk: segítséget kér, és megpróbál felépülni, vagy tovább folytatja az önpusztító életét. Ő az utóbbit választotta. Két éve nem hallottunk róla. 

Nem mondom, hogy ez könnyű, mert pokoli érzés, de nem tehetünk mást, mint hogy mindig itt leszünk neki, ha az egyik tiszta pillanatában ő is az életet választja.

Egyre több a sérült személyiség

A szakértő tapasztalatai szerint az ehhez hasonló „szakítás” egyre gyakoribb, ennek egyik oka pedig az, hogy egyre több gyermek sérül személyiségében. Az elmúlt évtizedekben a szakértők sokkal gyakrabban találják szembe magukat például nárcisztikus vagy egyéb személyiségzavarokkal.

„Egyre többször halljuk, hogy a gyermekek többsége idegrendszeri gyengeséggel küzd, valamint nagyon sokan pszichésen érintettek, amit ha nem kezelnek időben, akkor állandósul a személyiségükben. Ilyen például az ADHD-s idegrendszeri érintettség, szenzorosság és a borderline személyiségvonások megléte is.” 

Legtöbb esetben a szülő igyekszik kézben tartani a felmerülő problémákat, a végtelenségig megbocsájt, reménykedik, feladja saját életét a gyermekéért. Viszont, ha a gyermeke eléri azt a kor, amikor már nem irányítható, nem tudja kezelésről kezelésre vinni, akkor kénytelen beletörődni a tehetetlenségbe és viselni a következményeket, ameddig bírja. 

A reményvesztettség után általában akkor jön el az a pont, hogy a szülők lemondanak a gyermekükről, amikor olyan helyzetek adódnak, amelyekben már a szülők fizikai, testi egészsége kerül veszélybe, vagy anyagilag kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.

„Nem tűröm a gyűlöletkeltést”

Mária tíz éve nem beszélt a saját fiával. A most 35 éves István – nevezzük így – ugyanabban a kisvárosban él, ahol édesanyja, de ezen kívül semmiben sem közösködnek. Mária szerint kapcsolatuk világnézeti kérdések miatt romlott meg, ő pedig képtelen lesz valaha  is elfogadni fia nézeteit.

„Egész életében arra tanítottuk a fiúnkat, hogy legyen elfogadó, figyelmes másokkal, forduljon szeretettel mindenki felé – meséli Mária. – Mi sem fogadtunk el mindent és mindenkit feltétel nélkül, de sem faji, sem nemzetiségi, nemi vagy vallási alapon nem ítélkezünk. Csak az érdekelt bennünket, hogy valaki jó ember vagy sem. A fiunk is egészen addig így élt és gondolkodott, amíg egy tragédia meg nem változtatta.” 

Mária férjét egy évtizeddel ezelőtt megtámadták az utcán és kirabolták. Bár a támadást túlélte, maradandó sérüléseket szenvedett, sosem épült fel egészen. Pár éve el is veszítették, de Mária és fia még a temetésén sem beszéltek egymással. A támadás után ugyanis István belépett egy helyi „titkos” szélsőséges csoportba, amelynek tagjai Mária szerint  szeretnének „rendet tenni” a helyi kisebbség háza táján. Bár Mária is nehezen élte meg a férjével történteket, nem akar származás alapján másokat hibáztatni.

Bennem is volt harag, én is kerestem a miérteket. De soha nem a romákat hibáztattam azért, ami történt, csak azt az egy embert, aki elkövette. A fiam viszont napi szinten hergel és uszít az internetes oldalain, folyamatosan osztja a gyűlöletkeltő posztokat, sőt, a városban élő romákat is terrorizálja a kis »baráti társaságával«. 

Minden országos megmozduláson jelen van. Én viszont képtelen vagyok eltűrni a gyűlöletkeltést, tudom, hogy a férjem sem ezt akarná. Ez csak még több áldozattal jár, én pedig nem akarok több ártatlan áldozatot, amilyen a férjem is volt. Szerencsére a fiamnak egyelőre nincs családja, el sem tudom képzelni, mit tanítana a gyerekeinek.” 

Könnyebben lemondunk kapcsolatainkról

Az elmúlt évtizedekben az egyéni boldogságkeresés igénye sokkal inkább felerősödött, a családi kapcsolatok, függőségi viszonyok sokat lazultak, amelynek következménye, hogy nagyobb szabadsággal hagyjuk magunk mögött a mérgező kapcsolatokat. 

Azonban az individualista nézőpont a „régi világ” valódi értékeit – a szolidaritást, az empátiát, az összetartást, a család egységét – is gyengíti. Könnyebben mondunk le egy nehezebben gördülő kapcsolatról, mint hogy energiát tegyünk a megóvásába, megjavításába. Emellett a másik oldalon a boldogságipar is csak felszínes értékeket kínál: saját szubjektív jólétünk kovácsolásában gyakran tekintünk emberi kapcsolatainkra gátló tényezőként, és csak az élet kézzelfogható termékeit gyűjtjük boldogságfaktorként.

Pozitív gondolkodás vagy boldogságkényszer? 

Az úgynevezett pozitív pszichológia egyszerűen szólva azon tényezők tudományos tanulmányozására koncentrál, amelyek a leginkább hozzájárulnak a jól megélt és teljes élethez. Ez a vizsgálat magában foglalja az élet biológiai, személyes, kapcsolati, intézményi, kulturális és globális dimenzióit egyaránt, amelyek mentén a leginkább értékesnek érezhetjük életünket. Alapvető célja az életminőség javítása, a jobb közérzet, a boldogságra való törekvés. Az irányzat a ’90-es években erősödött meg egyfajta reakcióként a korábbi gyakorlatokra, amelyek általában a mentális betegségekre és a negatív gondolkodásmódra összpontosítottak. 

Az irányzattal szemben azonban az elmúlt évtizedekben több kritika is megfogalmazódott:  

• Túl nagy jelentőséget tulajdonít a pozitív gondolkodásnak, miközben a kihívásokkal teli és nehéz tapasztalatokat félretolja.
• A szubjektív boldogságérzet hajszolása akaratlanul is megbélyegzi a negatív érzelmi állapotokat, például a depressziót, vagy elnyomja a természetes érzelmi reakciókat, mint például a szomorúság vagy a stressz, amelyek megélésével így sokan nem fognak tudni megküzdeni.
• Nem a világot akarja jobbá tenni, az egyéni boldogságot helyezi minden elé.

Legtöbbször van visszaút

Egy gyermekkel való kapcsolat megszakítása esetén a gyermek elszenvedője, áldozata a döntésnek, a döntés meghozóját viszont jó eséllyel egy életen át tehetetlenség, bűntudat gyötri, még akkor is, ha szakemberek javasolták a döntés meghozatalát.

„Amennyiben van visszaút, a kapcsolat helyreállításának első lépcsője, ha a szülő többször kimondja: »Az ajtó nyitva áll előtted! Nem a személyedet zárom ki az életemből, hanem a cselekedetedet. Ha elfogadod a segítséget, és változtatsz, akkor mindig tárt karokkal fogadunk«” – fogalmaz Sonkoly Zsuzsa.

A racionális érvek mindig erősek, és megmagyarázzák a döntés helyességét, de az érzelmek fájóak, nyomasztóak maradnak. Ha nem a szülő érintett pszichiátriai betegségben, akkor valószínűleg mindennap belehal, hogy meghozta ezt a döntést, hogy ismét eltelt egy nap, és nem hallott a gyermekéről.

„Ha azonban a gyermek »megbánja bűneit«, és tesz a változtatásért, belátja hibás viselkedését, általában minden szülő megbocsájt. A kérdés, hogy tudják-e azok a gyerekek, felnőttek, hogy mindig van visszaút.” 

Nyitókép: illusztráció – Sylvain Lefevre/Getty Images