„Anyámmal úgy megyünk el egymás mellett az utcán, mint az idegenek” – emberek, akik jó okkal szakítottak a szüleikkel

Mariann négy gyermek boldog édesanyja, férjével egy kisvárosban élnek. Mariann itt is született, édesanyja is a városban lakik, de ahogy Mariann fogalmaz,

úgy mennek el egymás mellett az utcán, mint az idegenek. 

Édesapja régen meghalt már, de Mariann nem bánja: apja ugyanis erőszakos volt, egész életében bántotta őt.

„Az apám egy agresszív alkoholista állat volt, aki folyamatosan vert, amióta az eszemet tudom – foglalja össze szomorúan a gyerekkorát. – Anyámnak pedig mindig fontosabb volt az apám, mint a saját gyereke. Bármi történt, nem védett meg, hanem hagyta, hogy apám rugdosson, verjen, fejszével fenyegessen.”

Mariann sosem hagyná, hogy bárki kezet emeljen a gyerekeire, úgy gondolja, amit az apja művelt vele, azt egyetlen anyának sem szabadna engednie. Azt mondja, édesanyjának ráadásul lett volna hová mennie, így nem hivatkozhat arra, hogy ezért maradt. Mariann szerint ő csak arra kellett, hogy édesanyja „megfogja” magának az apját, aki akkor még nős volt. Anyjának ő volt az első férfi az életében, és istenként tekintett rá. „Bármit megtett volna, amire csak kéri. Ha Apám azt kérte volna, hogy akassza fel magát, anyám ugrott volna, és felakasztja magát az első fára. Pedig anyám is kapott rendesen.”

Később csak romlott a helyzet: szülei a gyámügyön keresztül megpróbálták elvenni Marianntól legidősebb lányát, valószínűleg azért, mert Mariann a kislánya nevére íratta a házat, amiben éltek. „Hazugságokat terjesztettek rólunk. Később anyám az unokaláthatási igényt is beadta a gyámügyre, meg is kapta, de soha nem jött a gyerekért. Azóta a lányom mellett is úgy megy el az utcán, mintha nem ismerné. Azt is közölte, hogy a másik három gyermekem nem az unokája.”

Édesanyja azután sem próbálkozott soha, hogy meghalt a férje: nem kért bocsánatot a lányától. Mariannban felmerült, hogy ő is hibás, de aztán mások szeretetét élvezve túltette magát azon, hogy ő ne lenne szerethető ember. Ám úgy gondolja, egészen feldolgozni sosem lehet azt, ami vele történt.

Valahol az ember legmélyén benne van az, hogy miért nem szeretett. De valószínűleg ő még saját magát sem szereti. Van olyan, aki hiába szül gyereket, nem képes szeretni és gondoskodni róla. Legalább jó példa, hogy milyen anya ne legyek!

Ami talán a legszomorúbb a történetben, hogy Mariann gyermekként még azt hitte, ez a természetes, és minden család így működik. Mivel az iskolán kívül soha sehova nem mehetett, nem volt betekintése más családok életébe. Még tizenévesen sem voltak olyan barátai, akikkel beszélhetett volna erről. „Mára eljutottam oda, hogy bárkivel bármikor tudok erről beszélni. Mert ez nem az én szégyenem.”

Van, hogy nincs lehetőség a megbocsátásra

Sonkoly Zsuzsa család- és párterapeuta munkája során számos szomorú emberi sorssal találkozott már. Azt tapasztalja, hogy egy ilyen döntés meghozatalához súlyos, traumatikus eseménynek kell megtörténnie, miközben maga a döntés is fájdalmas, és nagy veszteséggel jár.

„Életünk legfontosabb érzelmi kapcsolata a szüleinkkel való kapcsolat, ők nyújtják a biztonságot, a szeretetet, elfogadást, miközben a gyermektől feltétel nélküli bizalmat kapnak” – kezd bele a szakértő. Ha ezt a szülő megsérti, akár egyszer is, az érzelmi kötelék megszakadhat, és ha nincs lehetőség a megbocsájtásra, a gyermek kiléphet a kapcsolatból.

Ami megbocsáthatatlan

A legtraumatikusabb, legfájóbb, megbocsáthatatlan bűnök közé tartozik a szexuális abúzus, a verbális vagy fizikai bántalmazás, a súlyos megaláztatás és a hosszú ideig tartó elhanyagolás. A bántalmazás legtöbbször családon belül történik. Ha más hozzátartozó követte el a bűnt, de a gyermek nem kap a szüleitől védelmet, megértést, sőt inkább tagadják: „nem beszélhetünk róla, mit fognak szólni”, ilyen esetekben a gyermek olyan mértékű sérülést szenved, amelyet egész életében hordozni fog. 

További súlyos ok lehet a szülő alkoholizmusa és annak következményei, a súlyos pszichiátriai betegség vagy személyiségzavar a szülőnél. Ilyen esetekben általában olyan jóvátehetetlen sérülés történik, amely már csak távolsággal elviselhető.

„Milyen nagyszülő veti meg a saját unokáját?!”

Ferenc két gyermek boldog és büszke édesapja, feleségével egy vidéki nagyvárosban élnek. Lányuk és fiuk is felnőtt már, de még mindig közel laknak egymáshoz, hogy részesei legyenek egymás életének. Ferenc mindig is a családjának élt, ahogy ő fogalmaz: az ő boldogságuk mindennél előbbre való volt számára. Nem volt kérdés, hogy saját családjával is szembefordul, ha kell, ám mégsem gondolta volna soha, hogy erre valaha sor kerül.

A szüleim még mindig élnek, de több mint tíz éve egyetlen szót sem beszéltünk. Rendezett gyermekkorom volt, én voltam az egyetlen gyermekük, szerettek is, egy ideig eszembe sem jutott, hogy egyszer eljutunk idáig

– meséli Ferenc. Bár szüleivel mindig is nagyon más értékeket vallottak – Ferenc saját bevallása szerint sokkal elfogadóbb a világban végbemenő változásokkal szemben –, sokáig sikerült lavírozni, hogy megóvják a jó viszonyt. Amikor azonban kamaszgyermekei életében hatalmas változás állt be, az mindent felborított. 

„A lányom 13 éves lehetett, amikor elárulta, hogy ő valószínűleg nem a fiúk iránt érdeklődik. Mi nyitott gondolkodású család vagyunk, soha nem volt tabu ez a téma, a gyerekeim kiskoruk óta tisztában voltak a fogalmakkal és a világ színességével, így bátran lehetett velünk őszinte.” Ferencet és feleségét egyáltalán nem rázták meg a hallottak, sőt a szívük mélyén maguktól is tisztában is voltak kislányuk másságával. Sejtették, hogy a nagyszülőkkel nem lesz ilyen egyszerű, de azt álmukban sem gondolták volna, ami ezután következett.

„Az anyám, amikor megtudta, zokogott, szentségelt, és azzal vádolt bennünket, hogy mi tettük ezt az unokájával, aki ezután mindenhol szégyent fog hozni rá. Azt üvöltötte, hogy mi adtuk hozzá a kedvet neki, hogy mindenféle bűnös dolgot próbáljon ki.” Ha ez még nem lett volna elég, a nagypapa azonnal intézkedni kezdett: megpróbálta végigjárni a kérdést, milyen kórház vagy támogató szervezet tudna segíteni unokáján, hogy újra „normális” legyen – idézi fel Ferenc.

A nagyszülők annyit mondtak az unokájuknak, hogy akkor keresse újra őket, ha észhez tért. „Abban a pillanatban eldurrant az agyam. Amikor láttam a saját családom által megaláztatni az én édes kislányomat, akit mindennél jobban szeretek, aki semmivel nem lett rosszabb ember, mint amilyen előző nap volt, nem hagyhattam annyiban – mondja Ferenc. – A családnak az életemben olyan szerepe van, mint mások számára Istennek. Lehet hinni benne, támogatást kérni tőle, ott van minden pillanatban a hátad mögött, tudsz honnan erőt meríteni, és szeret, akármilyen is vagy. Ha nem ilyen, akkor nem kell csak azért ragaszkodni hozzá, mert rokonok vagyunk!”

Ferenc akkor és ott megszakított minden kapcsolatot szüleivel, elsősorban azért, hogy kislánya önbizalmát és boldogságát megóvja. Több mint tíz év telt el, de azóta sem keresték egymást szüleivel, és Ferenc véleménye szerint a világ legjobb döntését hozta akkor.

Nem mindig minket ér trauma

A szakértő szerint előfordulnak olyan döntések is, amikor a felnőtt úgy szakítja meg a kapcsolatot saját szüleivel, hogy nem közvetlenül őt éri súlyos bántás, hanem a gyermekeit, ilyenkor pedig már ő az a felnőtt, aki védelmet és biztonságot kell, hogy adjon gyermekének. Sokszor nehezen értelmezhető a döntés, nem mindig tűnik nagy dolognak, ami történt, illetve nem is őt éri trauma, mégis drasztikus lépést tesz válaszképpen.

Ennek okát mélyebben, az élettörténtekbe rejtve találjuk meg Sonkoly Zsuzsa szerint. „Elképzelhető, hogy amikor ő volt gyerek, nem védték meg ily mértékben a szülei, így most ő áll ki az akkori gyermekért is, aki ő volt – és saját gyermekéért is a jelenben. Ezzel talán úgy érzi, ő is gyógyul.“

Mikor szakítanak a szülőkkel?

Vannak olyan kamaszok, akik már gyerekkorukban meghozzák ezt a döntést, és például a különélő másik szülőhöz, vagy akár más rokonhoz költöznek. 18 évesen, a felnőttkor küszöbét átlépve még több „szakítás” történik, hiszen felnőttként már dönthetnek saját életük alakításában, nem köti őket a törvény.

A kapcsolat megszakítása is fájdalmas

Alapvető emberi szükséglet a szüleinktől kapott szeretet, elismerés megélése, és sajnos ez a vágy a szakítás után is megmarad.

Sokszor a terápia tud segíteni a veszteség feldolgozásában, mondja Sonkoly Zsuzsa. „A veszteség maga nem is a kapcsolat elvesztése, hanem annak a kapcsolatnak az elvesztése, ami nem adatott meg, amit a gyermek nem kapott meg a szüleitől. A fájdalom annak a boldog gyermeknek az elvesztése, aki nem lehetett. Ez egy mély, fájdalmas út. De ha megtesszük, akkor a következő kapcsolataink már nem cipelik ezt a lelki terhet” – biztat a családterapeuta. 

Az otthagyott szülőben ugyanakkor nagyon nagy düh tud kialakulni, vagy épp az érdektelenség: „elhagyott, akkor nem is szeret a gyerekem”. Ezzel együtt könnyen elindulhat a teljes elmagányosodás is, hiszen a legerősebb kapcsolat szakadt meg.

„Nem tudom, szeretett-e minket egyáltalán”

Eszter a férjével és nyolcéves kisfiával albérletben él a fővárosban. Miskolc mellől származik, harmadik gyermek volt a családban, de ahogy meséli: jóformán édesapja és nővére nevelte fel. Apukája több mint tíz éve meghalt, édesanyjával pedig semmilyen kapcsolatot nem ápol. Ennek elsődleges oka édesanyja alkoholproblémája, de kettejük viszonya nem pusztán a függőség miatt romlott meg.

Amíg édesapja élt, Eszter édesanyja főként titokban ivott. Abban a korban még gyerekek is vásárolhattak alkoholt, így mindig őket küldte a boltba, hogy megvegyék neki a kis kétdeciseket. Megitta, amíg a férje nem volt otthon, aztán eldugta az üvegeket.

„Anyám soha nem volt mintaanya – meséli Eszter. – Az ivással teljesen elherdálta a család pénzét. Kajára nem volt pénzünk, de piára mindig jutott. Lyukas zoknit, lyukas pólót hordtunk, karácsonyi ajándék sem volt. Még arra sem emlékszem, hogy valaha megölelgetett, megpuszilgatott volna. De én sem éreztem soha, hogy szeretném az anyámat. Nem volt miért. Ha azt nézném, hogy mennyi mindennel tartozik nekem, már lakást vettem volna belőle.”

Eszter már 18 évesen elköltözött otthonról, de édesanyja még akkor is utána jött, hogy pénzt kérjen, sőt az is előfordult, hogy meglopta. „Apukám halálakor az anyám hamisított egy végrendeletet az apám nevében, hogy övé legyen a ház, de lebukott a közjegyző előtt.” Amikor Eszter el akarta hozni édesapja hatalmas horgászfelszerelését emlékbe, az is kiderült, hogy édesanyja háromezer forintért eladta a készletet a lomisoknak.

Eszter utoljára akkor beszélt anyjával, amikor a kisfia megszületett, de úgy gondolja, anyját az sem hatotta meg igazán. Eszter azt mondja, mára már nem bánja, úgy fogalmaz, hogy „legalább nem keseríti az életét”. Nem tudja a telefonszámát sem. Saját magán azt látja, az elszenvedett traumák miatt görcsösen próbál túl jó anya lenni, mindent meg akar adni saját kisfiának.

Nyolcéves, de még mindig állandóan puszilgatom, bújok hozzá. Amit én nem kaptam meg, azt teljes mértékben pótolni akarom nála. 

Bár már néha sok egy kicsit neki, én tudom, milyen érzés az, amikor az anyád nem szeret. Sajnálni valahol biztosan sajnálom, hogy így alakult, de már nem szoktam anyámra gondolni. Maximum arra, hogy ha meghal, akkor én fizethetem a temetését.”

A gyógyulás sok belső harccal jár együtt

Egy ilyen döntést általában hosszú vívódás kísér, és meghiúsult remények előzik meg. A csalódottság, a szomorúság, a tehetetlenség, a meg nem értettség, az „én miért nem kaphattam meg azt a szeretetet” érzés, a kiábrándultság, a feladás és akár a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás is ott lehet a szülőjével szakító gyerekben. A családterapeuta szerint mindkét véglet, az érzelmek tárházának két ellentétes aspektusa jelen van ilyenkor:

„Biztosan jól döntöttem? Biztosan mindent megtettem? Lehet, hogy mégis én vagyok a hibás? Mi lesz velük? De hát felneveltek, kaptam tőlük jót is.” Mindenki megéli ezt a vívódást, mintha két gyerek harcolna benne. Ugyanakkor Sonkoly Zsuzsa szerint a vívódás mellett ugyanúgy jelen van a megkönnyebbülés, a büszkeség, hogy az egykori gyermek kiállt magáért, a családjáért. A nyomasztó érzés megszűnése és a szabadság érzése együttesen jó irányba hathat.

Böszörményi-Nagy Iván magyar-amerikai pszichiáter, a családterápia területének egyik alapítója láthatatlan lojalitásnak nevezi azt a kétoldalú kapcsolatot, amelyben ezer szállal kötődünk szüleinkhez. Úgy érezzük, bármennyire is rossz volt a gyermekkorunk, egy dolgot biztosan tőlük kaptunk: a születésünket, a létezéshez való jogot. Ha megszakítjuk velük a kapcsolatot, mintha ezt nem hálálnánk meg, ezt vágnánk el. Ezen lojalitás mérlege billeg bennünk, amíg fel nem dolgozzuk a szakítást.

Nyitókép: Illusztráció – AlexLinch/Getty Images