Évezredek óta várjuk a világvégét, de leginkább a bizonytalanság nyomaszt minket

Ha egy kicsit utánanézünk és átgondoljuk, kiderül, hogy a világvégével kapcsolatos jóslatok minden kultúrában és minden korszakban jelen voltak: az emberek gyakorlatilag kezdettől fogva várják az apokalipszist. Emellett az a narratíva is szinte egyidős az emberiséggel, ami szerint a dolgok egyre rosszabb irányba mennek, és a kor, amiben éppen élünk, sokkal szörnyűbb, mint bármelyik korábbi. 

A „régen minden jobb volt” – mantrát annak ellenére hangoztatják sokan, hogy tovább élünk, egészségesebbek vagyunk, mint azok, akik néhány generációval előttünk születtek; és jóval kevesebb ember hal meg járványokban, háborúban, betegségek miatt. Úgy tűnik, hogy az emberi gondolkodás része az a hiedelem, ami szerint a pesszimizmus visz előre, és készülni kell a tragédiákra.

Miért készülünk állandóan a világvégére?

Valószínűleg minden ember elgondolkodik néha azon, vajon meddig marad fenn az a világ, amit ismerünk, megszoktunk és (valamennyire) szeretünk is. Vannak, akik az átlagosnál sokkal jobban félnek egy lehetséges világvégétől, és megpróbálnak minél jobban felkészülni rá. Vajon mi lehet ennek az oka?

A legutóbbi be nem következett világvégére talán még mind emlékszünk, a pontos dátum 2012. december 21. volt, akkoriban meglepően sok embert foglalkoztatott a téma. (A napról az RTL Híradó is megemlékezett.)

A félelem mellett ilyenkor egyfajta várakozás is megfigyelhető. A jelenség egyik oka evolúciós eredetű: teljesen normális és természetes, hogy biztonságban akarjuk érezni magunkat, ezért megpróbálunk felkészülni a várható vagy az aktuálisan tapasztalható veszélyekre és fenyegetésekre. A racionális agyi válaszok előtt már megkezdődik a stresszhormon, a kortizol termelődése, ezért is érezzük egész testünkben a rettegést.

A világvégétől való félelem elsősorban az egzisztenciális szorongásunkkal függ össze. Az emberek többsége retteg saját és szerettei halálától, az elmúlástól, a veszteségektől, és ezt a szorongást nagyon nehéz feloldani, illetve nem is igazán próbálkozunk vele. 

Érdekes módon attól, ha megmondják nekünk, pontosan mikor következik be az apokalipszis, csökkenhet a félelmünk.

Alapvető emberi tulajdonság, hogy nyugodtabbak vagyunk, ha előre tudunk jelezni egy rossz, fájdalmas dolgot (például egy kísérletben egy elektrosokkot), mintha az váratlanul ér minket. Ez segít abban, hogy elmúljon vagy legalább csökkenjen a szorongásunk és a bizonytalanság érzése. Ha tudjuk, mi fog velünk történni az orvosi rendelőben vagy a fogorvosnál, akkor kevésbé fogunk félni. Bár a „világvége” nehezen megfogható és kicsit talán abszurdnak is tűnő dolog, ha az ezzel kapcsolatos előkészületekre fókuszálunk, nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Ezt teszik a prepperek, akik bunkereket építenek és élelmiszert, a túléléshez szükséges tárgyakat halmoznak fel.

Egyéni különbségek: ki, mennyire várja az apokalipszist?

Természetesen nem mindenki hisz a világvégében, és az emberek nem is egyforma mértékben tartanak tőle. Egyes személyiségvonások befolyásolják, hogy kire mennyire hatnak ezek a jóslatok vagy egyáltalán ki az, aki foglalkozik velük. Bizonyos elméletek összetettebb konspirációs teóriák részeként jelennek meg. 

Szociálpszichológusok szerint azok hajlamosabbak hinni ezekben, akik nem bíznak a tekintélyben, és nem rendelkeznek sok hatalommal. Nekik a világvégejóslatok azt a hitet adhatják, hogy olyasmit tudnak, amit más emberek nem. Jellemzően nem tartják magukban, nagyon motiváltak abban, hogy különböző platformokon terjesszék az „információt”. Azokat az embereket is vonzzák ezek az elméletek, akik úgy érzik, hogy a társadalmon belül marginalizálódtak.

Az apokalipszistől nemcsak félni lehet: vannak, akik inkább várakozással, reménykedéssel tekintenek rá. Ha a Föld mai formájában sokaknak élhetetlen és nyomorúságos hely, akkor érthető, hogy ők az összeomlástól egyfajta földi paradicsomot várnak. Vannak, akik romanticizálják a világvégét: egy olyan új társadalmi rendszer kialakulását képzelik el, amiben az ember visszatér a természetbe. Lehet, hogy zombikkal kell küzdeni, és túlélni a napokat, de az is egyszerűbbnek tűnhet, mint a ma emberének dilemmái és feladatai, az állandó értelmetlen rohanás és stressz.

Egyéni pszichés szinten azt, hogy valaki mennyire fél a világvégétől vagy általában a jövőtől, elsősorban a bizonytalansághoz, a kontrollhoz és a kiszámíthatatlansághoz való hozzáállása befolyásolja. Aki eddig nem volt tudatában, az a koronavírus-járvány alatt szembesült vele, milyen stresszes és szorongató tud lenni az állandó bizonytalanság. Jobb tudni a „biztos rosszat”, mint napokig, hetekig várni egy válaszra.

Ha valami nem biztos és nem kiszámítható, akkor azt hajlamosak vagyunk veszélyesnek gondolni. Ez érthető, hiszen ahhoz, hogy megküzdjünk a lehetséges helyzetekkel, fel kell készülnünk rájuk, és akár a legrosszabbra is számítanunk kell. Amikor alapvető szükségletek kielégítése a cél (élelmet kell szereznünk, tető kell a fejünk fölé, menekülünk), akkor ez a megfelelő, az adaptív hozzáállás. Gyakran viszont „becsap” minket az agyunk, és akkor is veszélyt érezhetünk, amikor valójában biztonságban vagyunk, csak van egy kis bizonytalanság az életünkben.

A bizonytalanság elviselésének egyéni különbségeivel sokat foglalkoznak a pszichológusok. A Bizonytalanság-intolerancia Skála segítségével például fel lehet mérni, ki mennyire szorong, aggódik egy nehezen kiszámítható helyzetben vagy akár a hétköznapokban. Aki magas pontszámot ér el ezen a skálán, az nem tudja elviselni, ha valami rossz történik vele, és ezt nem tudja előrejelezni. Úgy érzi, hogy minden információt meg kell kapnia, amire szüksége van, és mindenre fel kell készülnie, különben egy váratlan esemény akár az egész életét tönkreteheti. Ez érthető módon nagyon megnehezíti akár a hétköznapi dolgok elvégzését is, és a szorongásos, depressziós betegségek alapja lehet.

A félelem a bizonytalanságtól összekapcsolható a kontroll elvesztésétől való félelemmel. Akire nagyobb mértékben jellemző ez a fajta szorongás, az azt gondolja, hogy hatalmas tragédia történik, ha nem tudja befolyásolni, irányítani a dolgokat. Valamilyen mértékben minden ember számára fontos (és alapvető igény), hogy irányítani, uralni tudja a saját életét, de el kell fogadni, hogy rengeteg dolgot csak hagynunk kell megtörténni, mert nincs és nem is lehet felette befolyásunk. 

A túlzott kontrolligény azokra jellemző inkább, akik nem kapták meg kisgyerekként azt a törődést, szeretetet, támogatást és biztonságérzetet, amire minden embernek szüksége van ahhoz, hogy később el tudja viselni az élet természetes kríziseit, a frusztrációkat és a bizonytalanságot.

Szerencsére soha nem késő változtatni a világhoz való hozzáállásunkon, és növelni a bizonytalanságtűrésünket. Ehhez fontos lépés, hogy megtanuljuk megnevezni és elfogadni azokat az érzelmeket, amik nehéz helyzetekben elárasztanak minket. Egy jó terápiás kapcsolat megadja azt a biztonságérzetet, amit sokan gyerekként nem tapasztaltak meg, és amiben megtanulják, hogyan számíthatnak más emberekre, illetve saját magukra. A segítő folyamatnak gyakran célja a bizonytalanság elviselésének fejlesztése és annak tudatosítása, hogy nem kontrollálhatunk mindent. 

A kognitív viselkedésterápiában például olyan módszereket lehet megtanulni, amik segítségével le tudjuk állítani a katasztrofizálást (azt az ördögi kört, hogy mindenben a rosszat látjuk, és szörnyű következményeket vizionálunk). Így kiderül, mennyire tévút arra törekedni, hogy mindent előre lássunk, minden veszélyt elhárítsunk; hiszen ez egyrészt nem is lehetséges, másrészt rámehet az egész életünk, és semmit sem fogunk tudni élvezni. Nem tudhatjuk előre, hogy mi vár még az emberiségre, de ha vége is lesz egyszer a világnak, legalább addig érdemes teljes életet élnünk.

A szerző pszichológus.

Nyitókép: 1980-as kép a családról, ahol a szülők, Fred és Linda Kerpsie úgy hitték, hogy közel az apokalipszis, ezért két fiukkal és lányukkal kiöltöztek az épített infrastruktúrától távoli sivatagba, Los Angelestől északra. Paul Harris/Getty Images