Az ukránokat felelőssé tenni a háborúért ugyanúgy áldozathibáztatás, mint a megerőszakolt nőtől azt kérdezni, minek ment oda

Az orosz propaganda, a jól kiépített dezinformációs gépezet évek óta sokat tesz azért, hogy félrevezesse a világot. A háború idején különösen érdekükben áll elhitetni, hogy nem Vlagyimir Putyin orosz elnök az agresszor, hanem az ukránok; vagy hogy nem is akkora a veszteség, mint ahogy az a (nem oroszpárti) sajtóból látszik. 

A véres, bekötözött fejjel nyilatkozó ukrán tanárnőről, Olenya Kurilóról például a Kreml-hez köthető oldalak és Twitter-fiókok azt terjesztik, hogy nem igazi áldozat. A mariupoli szülészeti klinika elleni támadást is úgy próbálták beállítani, mintha meg sem történt volna. Az egyik fő céljuk minél több embert meggyőzni arról, hogy valójában az ukránok a felelősek.

Áldozathibáztatás háború idején

Így működik egy diktatórikus rendszer a 21. században, és ez szolgálja egy olyan diktátor érdekeit, mint Putyin – ezen sajnos már meg sem lepődhetünk. Az viszont már inkább megdöbbentő, hogy sokan, akik (vélhetően) nem fizetett orosz propagandisták, és nem is áll közvetlen érdekükben az álhírek terjesztése, minden fórumon hangoztatják azokat. A ténynek beállított véleményeknek több szintje is létezik: 

• egyesek magát a háborút is tagadják, és a média manipulációjának hiszik, 
• mások az ukránokat hibáztatják. 
• Vannak köztük, akik szerint Ukrajna megérdemli, amit kap, 
• mások ugyan „háborúellenesnek” vallják magukat, de úgy gondolják, hogy most van az ideje az „okok” feltárásnak, és nem szabad egyik oldal mellett sem állást foglalni.

Az elmúlt hetekben a közösségi médiában láthattuk, hogy szinte minden olyan poszt alatt, ami elítélte Putyin háborúját, volt legalább néhány, az ukránokat hibáztató, a posztolót támadó komment. Tóth Vera például, miután az Instagramján elítélte az orosz elnököt, rengeteg erőszakos üzenetet kapott.

Amellett tehát, hogy rengetegen fejezték és fejezik ki együttérzésüket, felháborodásukat a szenvedő ukránok miatt, ijesztően sokan vannak, akik az áldozathibáztatás már jól ismert módjaihoz folyamodnak. (Az idézet kommentekben megtartottuk az eredeti helyesírást.)

„Részvétem a kárpátaljai fiatal családjának, nagy tragédia hogy egy idegen, magyargyűlölő népért és országért halt meg, míg ukrán katonaköteles férfiak már Európa védelmét élmezik”

„Igen. Egy olyan ország amely megtiltotta a kisebbségnek hogy anyanyelvükön tanuljanak! Ilyent még Ceausescu sem mert tenni anno!”

„Mondjon le az államfőjük és mehetnek haza békében”

„Miért nem csinálják azt mint Románok 1987ben mennyek és zavarják el ezt a ficsurt és béke lesz.”

„Volt idejük elhagyni az órszágot, miért nem tették”

„Ha több tízezer ember elesett már a ’háborúban’ akkor hol a felvétel róla??? Egyetlen egy harcrol sincs felvétel, ahol egymást lövik.”

Legutóbb az ismert edző, Turi György úszóival kapcsolatban merült fel sokakban a kérdés, mi lehet az oka annak, ha az áldozatok csak évek, évtizedek múlva beszélnek az őket ért bántalmazásról. A magyarázat viszonylag egyszerű, de összetett motivációk húzódnak mögötte: 

ahol az erőszak számít normálisnak, és nincs kimondva, hogy nem hibás érte, aki elszenvedte, ott az áldozatok csak nehezen fognak beszélni az elszenvedett bántalmazásról.

Az 1970-es évek óta rengetegen kutatták, hogyan működik az áldozathibáztatás, illetve milyen okai és következményei vannak. Vannak emberek, akik képesek bárkit felelőssé tenni az őt ért tragédiákért, szerencsétlenségekért: a közlekedési balesetek elszenvedőit, a szegényeket, a megerőszakolt nőket, a családon belüli bántalmazás érintettjeit, a betegeket vagy a menekülteket.

Miből fakad az áldozathibáztatás?

Ha másokat szenvedni látunk, az általában kelt bennünk valamilyen feszültséget, és ha ezt nem tudjuk elviselni, beindulnak az énvédő mechanizmusok. Jó esetben a problémát próbáljuk megoldani, és segítünk az áldozatoknak, támogatást nyújtunk, megszüntetjük az igazságtalanságot. (Ezt teszi sok ezer ember, aki most segít a menekülőknek vagy adományokat küld.) Emellett elfogadjuk, hogy vannak korlátaink, és lehet, hogy egyáltalán nem tudjuk megakadályozni a szörnyűségeket. 

Aki viszont valamiért nem képes erre a fajta megküzdésre, abból a teljes tagadást vagy az események újraértelmezését válthatja ki a tragédia. Ebből pedig gyakran következik áldozathibáztatás.

Az okok között olyan nagyon általános és emberi motivációk húzódnak, mint a kontrollra való törekvés vagy az igazságos világba vetett hit. Mindenki szeretné valamilyen szinten befolyásolni az életét ahelyett, hogy csak sodródna, de különbözünk abban, hogy mennyire erős bennünk ez a szükséglet, és hogyan kezeljük. A kontrollérzetet leginkább az fenyegeti, ha belátjuk, hogy sérülékenyek vagyunk, mert vagy velünk történik valami szörnyűség, vagy mások szenvedésével kell szembesülnünk. A koronavírus-járvány alatt sokan élték ezt át, a háború pedig még inkább fokozhatja a kiszolgáltatottság érzését. 

Ilyenkor vannak, akik úgy próbálják védeni magukat, hogy az esemény bekövetkezte után elméleteket alkotnak az okokról, ami azt az érzést kelti bennük, hogy legközelebb meg lehet előzni a tragédiát. Van, aki az adott helyzetet úgy próbálja elviselhetővé tenni, hogy arra keres magyarázatokat, miért is elfogadható, ami történik. Mindegyikre találunk példát most a háborúval kapcsolatban, ahhoz hasonlóan, mint amikor egy megerőszakolt nőt faggatnak arról, miért sétált arra, vagy miért öltözött kihívóan.

Ehhez a kontrolligényhez kapcsolódik az igazságos világba vetett hit: szeretnénk hinni, hogy a világ kiszámítható, biztonságos hely. A „jó” elnyeri a jutalmát, a „gonosz” pedig megbűnhődik. Ebből is fakadhat, hogy sokan az áldozatokat teszik felelőssé, hiszen 

ha az ukrán embereket rossznak tartják, akkor a háborút lehet indokolt reakciónak látni, és minden rendben van a világon.

Az áldozathibáztatók az áldozatok jellemét vagy a viselkedését bírálják. Könnyű azt mondani, hogy azért erőszakolták meg ezt a nőt, mert túl közvetlen volt; azért ölik meg az ukrán civileket, mert vannak köztük fasiszták. Azt sem nehéz rásütni valakire, hogy felelőtlenül viselkedett, „minek ment oda” vagy miért nem menekült el időben. Így az, aki hibáztat, úgy gondolhatja, hogy vele ez nem történhet meg, hiszen ő felelős, rendes ember.

Rengeteg oka van annak, hogy miért lesz valaki áldozathibáztató. Jellemzőbb olyankor, amikor nem érzi kezelhetőnek a helyzetet, illetve amikor nem lát hasonlóságot saját maga és az áldozat között. Ilyenkor az agresszorral való azonosulást és a szenvedő egyfajta dehumanizálását látjuk.

Ha ez a norma, szinte lehetetlen a gyógyulás

Megvannak tehát a racionális okai ennek a fajta gondolkodásnak, és évszázadok óta része a kultúránknak, ez azonban senkit sem ment fel a felelősség alól. Minden áldozathibáztató képes lenne másképpen viszonyulni a helyzethez, és bántás helyett támogatást nyújtani, akár szóban, akár tettekkel.

A hibáztatás rendkívül káros, hiszen megnehezíti a segítségkérést, a történetek megosztását. 

Ha ez a norma, akkor sem a szexuális erőszak, sem a háború túlélői nem fognak bízni a hatóságokban és a segítő szervezetekben sem.

Ez lassítja és akár meg is akadályozhatja a gyógyulást, mert növeli a bűntudatot, a szégyenérzetet, illetve elszigetelődéshez vezet. Valójában soha nem visz előre az, ha az áldozat bűnösségét vagy a korábbi tetteit firtatjuk.

Emiatt is kell nyíltan azt kommunikálni, hogy megértjük az ukránok szenvedéseit, és az áldozatok, a menekültek mellé állunk. Nem valószínű, hogy ők olvassák a magyarországi facebookozók gyűlölködő kommentjeit, de akkor sem mindegy, hogy mit írunk le nyilvánosan. Nem sok lehetőségünk van segíteni, de az empatizálás, az agresszor elítélése is sokat jelenhet.

A szerző pszichológus.

Nyitókép: Olaszországi ukránok szolidaritást gyakorolnak a háború áldozataival március 20-án Salernóban – Ivan Romano/Getty Images