Oroszország legerősebb nukleáris fegyvere ötvenszer pusztítóbb a Hirosimára dobott atombombánál

Vlagyimir Putyin már az ukrajnai invázió elején elkezdte fenyegetni az orosz atomfegyverekkel azokat, akik beleszólnak a háborúba. Az orosz elnök február 27-én utasította Szergej Sojgu védelmi minisztert és az orosz hadsereg vezérkari főnökét, hogy helyezzék készültségbe az orosz hadsereg „nukleáris elrettentő haderejét”. 

Korábban megírtuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben Putyin asztalán nincs egy nagy, piros gomb, amivel közvetlenül atomrakétákat tud kilőni, de azért

egy Cseget nevű aktatáska mindig a közelében van, amivel szükség esetén kiadhat azonnali tűzparancsot.

Bár az elemzők szerint Putyin egyértelműen blöffölt a nukleáris fegyverek bevetésével, afelől ne legyen bennünk kétség, hogy Oroszországnak van annyi atomfegyvere, hogy képes volna elpusztítani az egész bolygót. Ahhoz, hogy megértsük, mennyi realitása van annak, hogy Putyin nukleáris fegyvereket vet be, először tisztáznunk kell, hogy pontosan mit értünk „nukleáris fegyverek” alatt.

Taktikai és stratégiai nukleáris fegyverek

A nukleáris fegyverek kapcsán sokan az Egyesült Államok által Hirosimára és Nagaszakira 1945-ben ledobott atombombákra gondolnak, pedig az azóta eltelt több mint hetven év alatt – nagyrészt a hidegháborús fegyverkezés miatt – rengeteget fejlődött a technológia.

Ez pedig nem feltétlenül jó hír. 

A Hirosimára ledobott „Little Boy” névre hallgató bomba felrobbanása után 15 kilotonna, míg a Nagaszakira ledobott „Fat Man” után 21 kilotonna energia szabadult fel. Ez nagyjából 15 ezer és 21 ezer tonnányi felrobbanó TNT pusztításának felel meg. A világ első és eddig egyetlen éles nukleáris támadássorozatában több százezren vesztették életüket, a sugárzás egészségkárosító hatása miatt pedig további tízezrek betegedtek meg súlyosan. 

Nagyjából harminc évvel a második világháború lezárása után az Egyesült Államokban elkezdték fejleszteni a nukleáris fegyverek új generációját,

az atombombánál is pusztítóbb, fúziós elven működő hidrogénbombát.

A B83 termonukleáris bombát nagyjából tíz év fejlesztés után rendszeresítették az amerikai hadseregben, 1981-től a mai napig az USA fegyverarzenáljának része. A B83 hidrogénbomba 1,2 megatonnás, ami azt jelenti, hogy egymillió-kétszázezer tonna felrobbanó TNT erejének felel meg. A B83 hozzávetőlegesen nyolcvanszor akkora pusztításra lehet képes, mint a Hirosimára ledobott „Little Boy” atombomba, ami a becslések szerint 160 ezer ember azonnali halálát okozta.

A hidegháború alatt a Szovjetunió is nagy erőkkel fejlesztett, 1961. október 30-án Novaja Zemlja szigetcsoport közelében az oroszok felrobbantották az akkori viszonylatban minden idők legnagyobb hatóerejű nukleáris fegyverének számító Cár-bombát.

A bomba összesen 27 tonnát nyomott, 8 méter hosszú és 2 méter széles volt. A bomba eredetileg 100 megatonnás volt, de az erejét a teszt előtt 50 megatonnára limitálták. A Cár-bomba a hidegháborús szovjet propaganda egyik elrettentő üzenetévé vált, a nukleáris fegyverek hatóerejének növeléséért folyó verseny csúcspontja lett. A teszt sikerrel zárult, a robbanás tűzgömbje elérte a földfelszínt, sőt majdnem megsemmisítette a bombát kioldó repülőgépet is. A robbanás fényét még Finnországból is látni lehetett, a detonáció során keletkezett hő pedig akkora volt, hogy még száz kilométeres távolságból is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. Akárhogy is, a hatvanas évektől a nagyhatalmak inkább a pontosság és a hatótáv növelésére fókuszáltak, mintsem a méretre.

Általánosságban elmondható, hogy az elmúlt több mint hetven évben a nukleáris fegyverek pusztítóbbak, de ami ennél is fontosabb: sokkal kifinomultabbak lettek.

Már az amerikai B83 is rendelkezett olyan funkcióval, amivel a művelet előtt szabályozni tudták a robbanófej erejét, a modern nukleáris fegyverek pedig már arra is alkalmasak, hogy egészen kicsi, harcászati vagy más néven taktikai műveleteket is el lehessen velük végezni. 

A taktikai és stratégiai nukleáris fegyverek elsősorban robbanóerőben és hatótávban különböznek egymástól. A taktikai vagy harcászati nukleáris fegyverek általában két kilotonnánál kisebb robbanóerővel rendelkeznek, és alkalmasak arra, hogy bevessék őket a harctéren. Ide sorolják többek között a neutronbombát vagy az SADM (Special Atomic Demolition Munition) nevű, bőröndként hordozható robbanóanyagot is, ami képes hidak, épületek, gyárak és egyéb kereskedelmi célpontok elpusztítására. A legtöbb taktikai nukleáris fegyvert egyszerű rakétavetőkkel tüzérségi lövedékként is ki lehet lőni, de tengeralattjárókról torpedóként is bevethetők. 

A nukleáris fegyverek másik nagy csoportja az, amire a legtöbb ember szokott gondolni, ha meghallja a kifejezést.

A stratégiai vagy hadászati nukleáris fegyverek általában nagy hatótávolsággal és robbanóerővel rendelkeznek, és alkalmasak teljes városok elpusztítására.

Ezeknek az eszközöknek a robbanóereje több tíz kilotonnától egészen akár több száz megatonnáig is terjedhet, bár utóbbi erősségű eszközöket a gyakorlatban még nem valósítottak meg. Akárhogy is, ezekre a fegyverekre szoktak háborúnyerőként is hivatkozni.

Hány háborúnyerője van Oroszországnak?

Térjünk vissza az orosz-ukrán háborúhoz és Putyinhoz. Amikor az orosz elnök atommal fenyeget, arra érdemes odafigyelni, ugyanis Oroszországnak van a legtöbb nukleáris robbanófeje az egész világon, egészen pontosan 5977. Ezeket a fegyvereket földről, vízről és levegőből is tudják indítani.

A kisebbek pár kilotonnásak, a nagyobbak robbanóereje viszont elérheti akár a 800 kilotonnát is.

A háború jelenlegi állása szerint viszonylag kevés esély van arra, hogy a konfliktus globális atomháborúvá eszkalálódjon, de ha az egyre kisebb lendülettel előrehaladó oroszok mégis nukleáris fegyverekhez nyúlnának, annak több szempontból is beláthatatlan következményei lennének. 

Az egyik nagy visszatartó erő nem más, mint a NATO, az észak-atlanti szövetség mindössze 34 egységgel van lemaradva Oroszországtól, a szövetséges országok így összesen 5943 robbanófejjel rendelkeznek. Ezekből a nukleáris fegyverekből 5428 darabot az Egyesült Államok birtokol, 290 egységet Franciaország és 225-öt az Egyesült Királyság.

Ha Oroszország nukleáris fegyvereket vetne be Ukrajnában, akkor nagyban megnőne az eszkaláció esélye, tekintve, hogy a NATO nagy valószínűséggel nem nézné tétlenül, hogy a keleti szövetségesek közvetlen szomszédságában Vlagyimir Putyin „atomot dobál”.

Abban a biztonságpolitikai szakértők sem értenek teljesen egyet, hogy a NATO és az USA pontosan hogyan reagálna egy hasonló cselekedetre. Sokak szerint a szövetségesek mindenáron el akarják kerülni az atomháborút, de vannak olyan elemzők is, akik úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok nem engedné Vlagyimir Putyinnak, hogy nukleáris fegyvereket vessen be, nem csak hogy NATO-tagország, de még Ukrajna területén sem.

Egy atomháborúval az emberiség sorsa alighanem megpecsételődne, vagy legalábbis a világ, ahogyan most ismerjük, örökre megváltozna.

Ha Oroszország taktikai nukleáris fegyvereket, tehát kisebb robbanóerejű bombákat vetne be, akkor is történelmi tabut döntene meg, és elveszíthetné a még megmaradt szövetségeseit is. Az egyik ilyen legfontosabb szövetséges az a Kína, ahol a kormány nagyon ellenzi a nukleáris fegyverek bevetését. A két ország kapcsolata aligha bírna ki egy ilyen törést, pedig a nyugati szankciók miatt Putyinnak most nagyobb szüksége van Kínára, mint valaha.

Mi van, ha mégis?

Ha Oroszország nagy erejű nukleáris fegyvert vetne be mondjuk az eddig kemény diónak bizonyuló Kijev ellen, akkor a város szinte teljes lakossága az életét veszítené. A bomba típusától és a környezettől függően különféle folyamatok mennének végbe a robbanás után.

A nukleáris fegyvereknél a lökéshullám és az elektromágneses impulzus a legpusztítóbb hatású, de nem szabad megfeledkezni a súlyosan egészségkárosító sugárzásról sem.

A bomba felrobbanásának pillanatában a felszabaduló energia egy része a bomba közvetlen közelében lévő atomok hőenergiájává alakul. A nagy sebességű atomok távolodni kezdenek a robbanás epicentrumától, miközben a hideg levegőt tolják magukat előtt. Ettől jön létre az úgynevezett lökéshullám. Ez a hullám eleinte lassabb, mint a robbanás tűzgömbje, de amikor a kettő találkozik, a hatalmas nyomás miatt villanás következik be. 

A lökéshullám komoly károkat okoz az épületekben és persze az élőlényekben is. A hullámot aztán több száz kilométer per órás szél is követi.

A lökéshullám hatótávolsága nagyban függ a bomba méretétől és erejétől, a 100 kilotonnás robbanófejek lökéshulláma általában egy 3,2 kilométer sugarú körben fejti ki a romboló hatását. A folyamat közben a hőmérséklet több tízmillió Celsius-fokra is felugrik. Egy megatonnás légköri robbantás esetén az említett tűzgömb az első ezredmásodpercben már 150 méter átmérőjű lenne, a tizedik másodperc végére pedig már elérné a 2,2 kilométeres átmérőt.

A magasságtól függően három típusú robbantást lehet megkülönböztetni:

• A magaslégköri robbanás 30 km fölötti, és a levegő ritkasága miatt sokkal nagyobb a hatótávolság. Ezen a módon képesek telekommunikációs rendszereket, műholdakat vagy akár repülőgépeket is tönkretenni. Egy ilyen robbantás akár egy egész kontinens kommunikációját is képes lehet leállítani.
• A légköri robbantás leginkább gyalogság ellen lehet a leghatásosabb, tekintve, hogy nagy területen lehet vele égési sérüléseket okozni, továbbá az extra ultraibolya sugárzás miatt átmeneti vagy végleges vakságot is okozhat.
• A földfelszíni robbantásnak van a legkisebb értelme, mivel a felszabaduló energia egy részét maga a föld nyeli el, viszont a radioaktív hatása sokkal nagyobb és pusztítóbb, mint az előző két robbantási módnak.

A nagy erejű nukleáris fegyverek egyik legismertebb jellegzetessége a gombafelhő, ami esetenként akár a 10 kilométeres magasságot is elérheti.

Nyitókép: Picture Alliance / Contributor