Természetes, hogy felelőst keresünk, és a dühünket rá akarjuk zúdítani valakire – hogyan lehet „sikeres” a gyász?

Felnőttként nagy eséllyel keresztülmentünk már valamilyen gyászfolyamaton, akár egy hozzátartozó halála után, akár egy-egy nagyobb veszteség – szakítás, költözés, az élethelyzet megváltozása – után. A gyász szakaszai leírhatók, minden emberre jellemzők; ugyanakkor teljesen egyedi, és sok tényezőtől függ, hogy ki milyen sorrendben vagy intenzitásban éli meg azokat.

Gyakori, hogy a gyászolók elsősorban választ és felelőst keresnek, miután elveszítették egy szerettüket. Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy ha megtudjuk, pontosan mi és miért történt, akkor megnyugvást találunk, és nem kell keresztülmennünk a hosszú gyászfolyamaton. Ezt, ahogy sok más hiedelmet, az a bűnügyi filmes toposz is erősíti, ami szerint ha megtalálják és megbüntetik a gyilkost, a hozzátartozók szinte azonnal megkönnyebbülnek, felvidulnak, és új életet kezdenek.

Miért keresünk válaszokat a szeretteink halálakor?

Teljesen természetes és bizonyos szintig egészséges is, hogy mindenben értelmet, logikát keresünk, kérdéseket teszünk fel a minket vagy másokat érintő eseményekkel kapcsolatban. 

Az emberi agy rosszul tűri a bizonytalanságot, a kétértelműséget, ezért ha nem kapunk választ valamire, spontán magyarázatokat gyártunk magunknak. 

Emellett erős bennünk a lezárás iránti igény is, és vannak, akik különösen frusztrálttá válnak attól, ha a szükséges információk nélkül kell dönteniük.

Bizonyos helyzeteket különösen nehéz elfogadni annak tudatában, hogy talán soha nem derül ki az igazság. Amikor valakinek azzal kell szembenéznie, hogy eltűnik a gyereke, az nemcsak azért szörnyű, és különösen fájdalmas, mert egy gyerek elvesztése szinte felfoghatatlan veszteség, hanem azért is, mert ilyenkor nem szűnik meg a reménykedés, és nem indulhat be egy valódi gyászfolyamat. Kevésbé viseli meg az embert, de szintén nehéz helyzet, amikor valaki ghosting áldozatává válik, hiszen nem kap egyenes választ arra, hogy miért szakítottak vele, vagy miért szűnt meg a kommunikáció.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha pontosan tudjuk, mi miért történik, és mi várható, esetleg meddig terjed a mi felelősségünk, akkor könnyebben dolgozzuk fel a veszteségeket, szeretteink halálát. 

Valójában ha túl sok energiát fektetünk a felelősök keresésébe vagy a körülmények megismerésébe, nagyobb eséllyel fog elhúzódni a gyászunk, mivel egyre messzebb kerülünk az érzelmeinktől.

A magyarázatok keresése beleillik a gyászfolyamatba

Sokféle gyászról tudunk, és rengeteg tényezőtől függ, hogy kit mennyire visel meg egy haláleset. Idős embereket például könnyebb elengedni, mint azt a szerettünket, aki váratlanul, fiatalon hal meg. Természetes, hogy felelőst keresünk, és a veszteség miatt érzett dühünket rá szeretnénk zúdítani valakire. Előre nem várt halálesetnél pedig sokkal több kérdés merül fel bennünk, ami szintén teljesen érthető reakció.

A köztudatban is elterjedt már, hogy a gyásznak öt fontos és alapvető lépcsője van. Ez jó kiindulópontot jelenthet, ha meg szeretnénk érteni, miért reagálunk bizonyos módokon egy hozzátartozónk halála után; de abban is segíthet, hogy meg merjük élni a szakaszokat, és tovább tudjunk lépni. Ugyanakkor nem tanácsos szigorúan venni a lépcsőfokokat, mert teljesen egyéni, hogy ki milyen sorrendben megy rajtuk keresztül, illetve a szakaszokat gyakran néhány napon belül váltakozva, random módon tapasztalhatjuk meg.

• A gyász első lépcsőfokán az elutasítás és a történtekkel való szembenézés képtelensége jellemző, 
• a másodikon inkább a düh, a harag és a felelősök keresése. 
• A harmadik szakaszban az alkudozás kerül előtérbe, ami a magyarázatok és az értelem keresését is magába foglalja, 
• a negyedikben pedig a depresszió és a szomorúság. 
• Végül, ha „sikeres” volt a gyászfolyamat, belenyugszunk a veszteségbe, ami nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a halottainkat, vagy soha többé nem leszünk szomorúak a veszteség miatt. Ehelyett elsősorban az érzelmek intenzitásának csökkenéséről és annak az elfogadásáról van szó, hogy megtörtént valami, amin már nem tudunk változtatni. Ez a megnyugvás segít abban, hogy új alapokra helyezzük, folytathassuk az életünket.

Az tehát, hogy szeretnénk minél többet tudni a halál körülményeiről, pedig emellett jól esne hibáztatni valakit, a második és a harmadik lépcsőfoknál is megjelenik. Szinte kikerülhetetlen, hogy valamennyire a saját felelősségünkön való gondolkodás, őrlődés is előkerüljön. Mindez természetes, és megvan a helye a folyamatban, de csak abban az esetben, ha valaki nem ragad le a magyarázatok keresésénél ahelyett, hogy saját gyászára vagy más érintettek fájdalmára koncentrálna.

Ha például néha eszünkbe jutnak, alkalmanként felbukkannak az ezzel kapcsolatos kérdések, miközben a veszteségre gondolunk, vagy rákérdezünk a kórházban, a baleset helyszínén, hogy pontosan mi történt, az még nem fog minket megakadályozni a feldolgozásban; bizonyos szintig segíthet is. 

Amikor viszont valakinek a rögeszméjévé válik, hogy felelősöket keressen, és például évekig pereskedik olyan orvosokkal, akiknek valójában nem volt nagy mozgásterük, már nem mondhatjuk, hogy egészséges gyászfolyamatot látunk.

Vannak, akik hajlamosabbak kizárólag a magyarázatok keresésére fókuszálni

Vajon mi lehet annak az oka, hogy bizonyos emberek könnyebben elfogadják a halált és a bizonytalanságot, mások pedig szinte megszállott módon keresik a magyarázatokat és a felelőst? Vannak élethelyzetek, társadalmi körülmények, amikor az utóbbi érthetőbb, de a mindennapokban általában inkább bizonyos személyiségtényezők szerepét lehet kiemelni.

Egyes emberek jól tűrik a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot, mások nagyon rosszul. Létezik „bizonytalanságintolerancia” elnevezésű személyiségvonás, aminek a mértéke pszichológiai teszttel is mérhető. Minél inkább jellemző valakire, annál kevésbé képes elviselni, hogy előfordulhatnak negatív (vagy annak tartott) események az életben, illetve hogy ezeket sokszor lehetetlen előre jelezni – ilyen egy szerettünk hirtelen halála.

Aki nehezen tűri a bizonytalanságot, az sokat aggódik, gyakran stresszes, és nagy eséllyel küzd különböző mentális problémákkal. Hajlamosabb olyan eseményeket is fenyegetőnek látni, amik semlegesek, vagy amikről nem tudható, hogy veszélyt jelentenek-e, és ezekre rögtön, erősen reagál. Erre mondja a köznyelv, néha bántó éllel, hogy „túlreagálja a dolgokat”, „feleslegesen aggódik”. Egy ilyen ember sokszor van készenléti állapotban, nehezen kapcsol ki, vagy élvezi az életet, és különböző testi tünetei is lehetnek. A bizonytalanságintolerancia mérésénél olyan jellemzőkre kérdeznek rá többek között, mint hogy mennyire borítják ki az illetőt a váratlan események vagy az, ha nem kapja meg a szükséges információkat, mennyire bénítja meg a bizonytalanság, vagy gondolja róla azt, hogy így nem képes jól teljesíteni.

A bizonytalanságot nehezen viselő emberek valószínűleg nagyobb eséllyel tesznek fel sok kérdést egy haláleset kapcsán, és nehezebben nyugszanak meg, vagy fogadják el azt, hogy nem mindig állnak rendelkezésre a válaszok. Nem hiszik el, hogy úgy is le lehet (és sokszor le kell) zárni valamit, hogy nincs bizonyosság.

Bár a váratlan helyzetekkel kapcsolatos stressz valamilyen szinten evolúciós, a legtöbb ember nagy eséllyel nem úgy születik, hogy nem képes tolerálni a bizonytalanságot. Ennek kialakulása általában gyerekkorban elszenvedett bántalmazáshoz, elhanyagoláshoz, erőszakhoz köthető. Azok, akik a családban vagy a tágabb környezetükben ilyesmit éltek át, érthető módon nagyon motiváltak abban, hogy minél előbb biztonságban érezzék magukat.

A bántalmazás, a trauma elszenvedése közben az ember elveszíti az irányítást saját élete felett, ezért fordul elő gyakran, hogy a túlélők azt gondolják, mindent kontrollálniuk kell, mert csak így kerülhetik el a veszélyt. Az abúzus – főleg gyerekként átélve – nem olyasmi, amiért felelősek lennénk, vagy amit meg tudnánk akadályozni (utóbbira csak felnőttként, sok-sok erőforrás birtokában leszünk képesek), a túlzott kontrolligény viszont beszűkíti az életünket, és másokat is negatívan befolyásolhat.

Amikor gyászolunk, van helye a kérdéseknek, és érthető, hogy hibáztatni akarunk valakit. Senki sem várja el, hogy mindent úgy fogadjunk el, ahogy van. Arra viszont figyelnünk kell, hogy a fókusz elsősorban magunkon, saját érzéseinken legyen. Át kell élnünk a dühöt, a szomorúságot, a kétségbeesést és mindez egy komoly, legalább több hónapig tartó önismereti munka. A veszteséggel kapcsolatos fájdalmat nem lehet megúszni azzal, ha kizárólag a történésekre koncentrálunk, és válaszokat keresünk. Ez nem krimi, ahol meg kell találni a gyilkost, nem is egy bírósági eljárás, aminek során igazságot kell szolgáltatni. A cél az, hogy idővel el tudjuk fogadni, ami történt.

A szerző pszichológus, korábbi cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: Pavel Danilyuk/Pexels