Nem a humora és nem a magassága számít – miért bukdácsolunk annyit a párkeresésben, és hogyan vethetünk véget a pechsorozatnak?

„Legyen jó humora.” „Szeressen engem.” „Mindenképpen legyen magasabb nálam.” Gyakran ezeket vagy ezekhez hasonló mondatokat hallani párkereső emberektől. Vannak, akik még a negyvenes éveikben is elsősorban külső tulajdonságokat keresnek a másikban, mások eljutnak odáig, hogy például a közös érdeklődést, a megbízhatóságot is fontosnak tartják.

Azt viszont csak kevesen gondolják át alaposan, hogy miért is keresnek párt, mit várnak egy kapcsolattól, és ők maguk mit hajlandók adni. A megfelelő önismeretnek, a destruktív mintáinkon való munkának fontos szerepe lenne ezen a területen is. 

Különös, hogy míg a leendő hivatásunkra évekig készülünk (egyetemre járunk, képzéseket végzünk el, készségeket sajátítunk el), addig az életünket szintén meghatározó párkapcsolatokat elintézzük annyival, hogy majd „érezni fogjuk, ki a nagy Ő”.

Jellemzően mit keresünk, amikor párt keresünk?

Sokan emelik ki párkeresésnél, hogy milyen típusú férfiak/nők tetszenek nekik, lényegi szempontnak tartják a végzettséget és a foglalkozást vagy azt, hogy a leendő partnernek hasonló hobbijai legyenek. Emellett viszont nem fordítanak elég figyelmet arra, hogy valójában milyen érzés együtt lenni a másikkal: hogy bánik velük, figyel-e az igényeikre.

Nem elég vágyni egy kapcsolatra, rengeteget kell tenni érte; mégis vannak, akik úgy gondolják, hogy semmilyen feladatuk nincs az ismerkedéssel kapcsolatban, csak várni az „igazit”. Időt és energiát kell szánni arra, hogy fejlesszük az önismeretünket, tisztában legyünk a számunkra fontos értékekkel, és kialakítsuk a partnerrel kapcsolatos elvárásainkat (túljutva azon, hogy „ne legyen kopasz és pocakos”, „legyen mindig őszinte”). Nagy csalódások fognak minket érni, ha a másik megismerése helyett ragaszkodunk azokhoz a tulajdonságokhoz, amiket már az ismerkedéskor rávetítettünk, vagy nem figyelünk oda az intő jelekre, háttérbe szorítjuk saját igényeinket egy kapcsolat reményében.

Amikor az embereket megkérdezik, hogy mit várnak el a másiktól, általában olyan tulajdonságokat fogalmaznak meg, mint intelligencia, kedvesség, humorérzék, vonzóság, megbízhatóság. Ezek természetesen lényeges jellemzők, de vajon tisztában vagyunk azzal, hogy mit is értünk alattuk? Ha mindegyiket kipipálhatjuk a leendő partnerrel kapcsolatban, akkor megbocsátjuk neki, hogy érzelmileg elérhetetlen, és képtelen empatizálni? Ha elég intelligens, jó szövege van, és jó benyomást tesz az emberekre, akkor nem bánjuk, ha egy kicsit pszichopata vagy nárcisztikus? Ha pontos, megbízható, és jól teljesít a munkájában, akkor elnézzük neki, hogy a párkapcsolatra már „nem jut ideje”? Ha azt hangoztatja magáról, hogy neki fontos az őszinteség, akkor rendben van, hogy verbálisan bántalmaz minket?

Még nehezebb észrevenni, amikor mi magunk nem tudjuk, mit is akarunk valójában, illetve milyen kapcsolatra lenne szükségünk. Rengeteg tudattalan folyamat befolyásolja a párválasztást, feldolgozatlan traumáink irányítanak minket. Olyan párt keresünk, aki illik az érzelmi csomagunkhoz. Mindezt természetesen nem tudatosan tesszük, nem élvezzük, ha bántanak vagy negatív élmények érnek, és 

nem „vonzunk be” senkit: azt választjuk, aki ismerős, akivel gyerekkori dinamikákat élhetünk újra.

Mi az, amire valójában figyelni kellene?

Ha igazán jó kapcsolatot szeretnénk, akkor a külsőségek helyett a belső megélésekhez ragaszkodjunk. Nem elég a vonzalom vagy az, hogy úgy gondoljuk, „érzünk valamit” a másik iránt. Érdemes inkább arra koncentrálni, hogy kimutatja-e partnerünk a szeretetet és a törődést.

A felületes egyezések helyett többek között azt lenne érdemes megfigyelni a másikban, hogyan reagál, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné vagy eltervezte, hogyan kezeli a konfliktusokat. Egy éttermi randin azzal is könnyű szembesülni, ha a másik agresszívan bánik a pincérekkel. A közösen vallott értékekkel kapcsolatban senkiről sem az ad valós képet, hogy mit mond, hanem az, ahogyan cselekszik. Már az elején érdemes átbeszélni a gyerekvállalással kapcsolatos kérdéseket és ezen belül az okokat is. Az pedig, hogy valaki mennyire van jóban a családtagjaival, csak felületes szinten ad betekintést az életébe: sokkal fontosabb, hogy átlátja-e a felszín alatt rejlő dinamikákat, és foglalkozik-e önismerettel.

Önreflexió, a korábbi párkapcsolatok átgondolása, a változtatásra való igény nélkül nem fogunk megfelelő partnert találni. Nem sokra megyünk könyvek olvasásával és pszichológiai előadások meghallgatásával, ha nem ismerjük a saját működésünket, ha nem vagyunk tisztában a szükségleteinkkel, és nem gondoskodunk a mentális jóllétünkről. Meg kell tanulnunk felismerni az igényeinket és asszertíven kifejezni azokat. Az egymásra való ráhangolódás jelentőségét sem mindenki veszi komolyan. Nem elég tudni, hogy a másik mikor szeret kelni, vagy hova utazna szívesen; sokkal fontosabb odafigyelni az érzelmeire és arra, hogyan tudunk empatizálni vele.

A gyerekkorból hozott kötődési mintáink felismerése lényeges része az önismeretnek, enélkül egy párkapcsolat sem működhet igazán jól. Emellett a legtöbben talán tisztában vannak azzal, hogy nem tanácsos egyik kapcsolatból a másikba ugrani, azt viszont már nem feltétlenül látják át, hogyan kell meggyászolni egy szakítást vagy válást. Sokan azzal is csak későn szembesülnek, hogy a kapcsolatok nem maguktól működnek, hanem komoly munkát és energiabefektetést igényel a fenntartásuk.

Néhány találkozás alapján még nem fogjuk tudni, hogyan működik a másik, és milyen lesz hosszabb távon együtt lenni vele, de néhány dologra az első randitól kezdve érdemes figyelni:

• Érzelmi érettség: Senkitől sem várjuk, hogy mindig, minden helyzetben felismerje, hogyan érez. De egy felnőtt, felelősségteljes ember reflektál a saját viselkedésére, gondolkodik magáról és a múltjáról, hajlandó energiát fektetni a mentális fejlődésébe. Nem hagyja, hogy a dühe eluralkodjon a viselkedésén, de nem is nyomja el az érzéseit: ki tudja mutatni a bánatát vagy az örömét. Az is fontos, hogy ne a párjától várja, hogy az megmentse, „meggyógyítsa” őt.
• Nyitottság: Egy jó partner meghallgatja és átgondolja a visszajelzéseket, nyíltan és egyértelműen (de nem bántóan) kommunikál. A párkapcsolatban rendszeresen beszélni kell az érzelmekről és a felmerülő problémákról.
• Őszinteség: Egy ember attól válik őszintévé és megbízhatóvá, hogy a tettei összhangban állnak a szavaival.
• Tiszteletteljesség és érzékenység: A tiszteletet sokan keverik össze a felületes kedvességgel, udvariassággal. Nem az a férfi lesz megfelelő partner, aki virágot hoz, és előre engedi a nőket, hanem aki odafigyel a másikra, elismeri őt; azt értékeli benne, amilyen a másik lenni szeretne, és amiért ő lelkesedik. Ha pedig úgy látja, hogy a párja önromboló viselkedést folytat, képes ezt a megfelelő módon jelezni neki.
• Függetlenség: Senki sem tud úgy kapcsolatban élni, hogy ne alkalmazkodjon a másikhoz, ne függjön tőle érzelmileg, de fontos, hogy ez a függőség milyen szintű. Egy jó partner nem akar teljesen összeolvadni a másikkal, nem veszíti el az egyéniségét és az identitását, van saját érdeklődési köre.
• Empátia: Alapvető, hogy a másik meghallgasson minket, és megértően, együttérzőn reagáljon arra, amit mondunk.
• Fizikai vonzalom: Kizárólag vonzalmon nem alapulhat egy jó kapcsolat, de az intimitás fenntartásának nagyon fontos szerepe van.
• Humor: Jó, ha a másik tud spontán, játékos lenni, és lehet vele együtt viccelődni – természetesen nem mindegy, hogy hogyan.

Miért nem gondoljuk át kellően a párkeresést?

Az emberi természet jellemzője, hogy keressük mások társaságát, kapcsolódni és kötődni szeretnénk hozzájuk. Kötődési stílusunk már kora gyerekkorunkban kialakul, és stabil marad; befolyásolja a kapcsolatainkat, kommunikációnkat, sőt, még a munkához való viszonyunkat is. Ha észrevesszük, hogy bizonyos káros minták ismétlődnek az életünkben, a párkapcsolatainkban, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy valószínűleg valamilyen szintű kötődési problémával küzdünk, amin elsősorban terápiával tudunk változtatni. Alapvetőn négyféle kötődési stílus különíthető el, de általában egyik sem 100 százalékban jellemző egy emberre, inkább egy kontinuumként kell elképzelni őket.

• A szorongva kötődő (akit a köznyelv gyakran társfüggőnek hív) gyakran él át erős szorongást, ha egyedül kell lennie. Állandóan elismerést, visszajelzést vár a másiktól, és fél az elutasítástól; ha pedig ezeket nem kapja meg, nem tudja asszertívan kifejezni az igényeit, inkább követelőzővé, féltékennyé, túlzottan ragaszkodóvá válik. 
• Az elkerülő kötődésű ember látszólag erős, érzelmileg független és magas önbizalmú, de valójában azért nem akar másoktól függeni, mert fél az elköteleződéstől, és a kapcsolatokat kiszolgáltatott helyzeteknek látja. Hajlamos arra, hogy elnyomja az érzelmeit. 
• A dezorganizált kötődésűek talán a legkevésbé stabilak, és a leginkább ambivalensek a kapcsolataikban: egyszerre jellemzi őket a félelem és a vágyakozás. 
• Kölcsönösen kielégítő, egyenlő kapcsolatot a legkönnyebben két biztonságosan kötődő ember képes kialakítani. Ők gyerekkorukban megfelelő érzelmi támogatást kaptak, ezért nyíltan ki tudják fejezni a szükségleteiket, érzelmeiket; nem félnek a másiktól való függéstől vagy attól, hogy elhagyják őket.

Párkeresési, párkapcsolati problémák esetén mindig érdemes megvizsgálni, hogyan kötődünk. Az emberek jelentős része él át olyan traumákat gyerekkorában, amik hatnak arra, ahogy felnőttként saját magához és másokhoz viszonyul. Nemcsak az fontos, hogy a szüleink hogyan bántak egymással, vagy elváltak-e, hanem az is, hogy például érzelmileg jelen tudtak-e lenni gyerekkorunkban, reagáltak-e az igényeinkre. Minden ilyen tapasztalat alakítja a kötődést, és az alapokhoz kell visszanyúlni, ha biztonságos kötődővé szeretnénk válni.

Miért vonzódunk mégis gyakran olyan emberekhez, akik bántanak minket, nem állnak mellénk, nem figyelnek az érzelmi szükségleteinkre? 

Azt a nehezen megfogható dolgot, amit a köznyelv „kémiának” hív, és az erős vonzalom, az ismerősség érzését jelenti, a sématerápiás irányzat sémakémiának nevezte el. Olyan emberekhez való vonzódást értenek alatta, akik megerősítik a káros működésmódjainkat, a sémáinkat. 

Minél több sémát aktivál valaki, annál rombolóbb lesz a kapcsolat.

Például ha valakinek csökkentértékűség sémája van (vagyis kevés az önbizalma, nem látja magát elég jónak), az gyakran választ olyan partnert, aki folyamatosan elégedetlen vele, és ezt bántóan fejezi ki. Akire jellemző az érzelmi depriváció séma (az a hiedelem, hogy senki sem fogja kielégíteni az érzelmi szükségleteit), az nagy eséllyel él együtt érzelmileg gátolt, az érzéseit kifejezni nem képes emberrel.

Ahhoz, hogy ügyesebbek legyünk a párkeresésben és egyenlőségen, kölcsönös megértésen, együttműködésen alapuló kapcsolatot tudjunk kialakítani, fel kell tehát tárnunk, hogy milyen sémák működtetik a viselkedésünket, milyen kötődési problémáink vannak. Az önismeret egy mély, gyakran fájdalmas munkát, a nehézségekkel való őszinte szembenézést jelenti. Ha ezt megtesszük – ahelyett, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugranánk –, és odafigyelünk az érzelmeinkre, akkor nagyobb eséllyel alakítunk ki jól működő párkapcsolatot.

A szerző pszichológus, az rtl.hu-n megjelent korábbi írásai és a közreműködésével készült cikkek itt olvashatók.

Nyitókép: illusztráció, a XIV. Kerületi Tanács Oktatási és Népművelési osztályának tánctanfolyama 1962-ben. Fotó: Magyar Hírek folyóirat/Fortepan