„Empaták” és együttérzésre képtelen emberek – mennyire kell átélnünk a másik szenvedéseit?

Gyakran halljuk, hogy vannak emberek, akik egyáltalán nem empatikusak másokkal, és vannak, akik túlságosan is együttérzők. Nemcsak a segítő foglalkozásokban van alapvető szerepe az empatikus hozzáállásnak, hanem egy barátságban, párkapcsolatban vagy szülő-gyerek viszonyban is.

Ahhoz, hogy valakit érzelmileg támogassunk, bele kell élnünk magunkat a helyzetébe, át kell éreznünk, min megy keresztül. Az viszont már nem olyan egyértelmű, hogy milyen mértékben és formában érdemes ezt megtenni. Felmerül a kérdés: csak az tud engem megérteni, aki ugyanazon a krízisen ment keresztül, amin én? Szükség van hasonló tapasztalatokra az empátiához? Mennyire kell átélnem a másik szenvedéseit?

Többféle empátia létezik

Az empátiának többféle formája van, a kutatók elsősorban a kognitív és az érzelmi empátiát különböztetik meg egymástól. Kognitívnak nevezzük, amikor valaki megérti a másik ember nézőpontját, és el tudja képzelni, milyen lehet abban a helyzetben lenni vagy adott nehézséget átélni. Érzelmi empátiát pedig akkor tapasztalunk, amikor átérezzük a másik érzéseit is: például ha egy szerettünk sírva fakad, mi is elszomorodunk. Így meg tudjuk osztani egymással az érzelmeket, és támogatást tudunk nyújtani. Amikor nemcsak „hideg fejjel” értjük meg a másikat, hanem együtt is érzünk vele, akkor sokkal inkább vagyunk hajlandók segíteni neki. Vannak, akik az empátia egy harmadik megnyilvánulási módját is elkülönítik: együttérző empátiának nevezik a két fenti forma egyesülését. 

Az sem mindegy, hogy mennyire éljük bele magunkat a másik helyzetébe, mennyire mélyen érint minket a szomorúsága vagy haragja. Affektív empátiának is nevezik azt a jelenséget, amikor valaki anélkül érti meg az érzelmeket és osztozik azokon, hogy felzaklatódna; szomatikusnak, amikor szinte ugyanazokat a testi érzeteket tapasztalja, amiket a másik ember.

Az empátia felfogható úgy is, mint az együttérzés „előszobája”: meg tudjuk tapasztalni a másik fájdalmát anélkül, hogy az velünk is megtörténne, és ilyenkor elsősorban az agy fájdalomérző központjai aktiválódnak. 

Az együttérzés során ugyanakkor az aggodalom mellett szeretetet és melegséget is érzünk, illetve motiváltak vagyunk, hogy segítsünk a másiknak. Ilyenkor inkább az agy jutalmazó központja aktiválódik.

Vannak emberek, akik túlságosan is empatikusak, és vannak, akik egyáltalán nem éreznek együtt másokkal. Hogyan hatnak ránk a beleérzés különböző fokozatai, és mi kell ahhoz, hogy valódi segítséget nyújthassunk az érzelmi támogatásra szoruló embereknek?

Az érintettség nem olyasmi, ami vagy megvan, vagy nincs

Elterjedt hiedelem, hogy „nem érted meg, ha nem élted át te is ugyanazt”.  Sokan gondolják, hogy csak azok az emberek lehetnek igazán megértőek velük, akik hasonló korúak, hasonló élethelyzetben vannak, vagy ugyanazon a traumán mentek keresztül. Ennek természetesen van valamennyi igazságtartalma: sok önsegítő vagy terápiás csoport épít a közös tapasztalatok erejére. Léteznek olyan segítők, akik például úgy támogatnak függőket a felépülésben, hogy maguk is valamilyen szenvedélybetegséggel küzdöttek korábban. Vagy gondoljunk csak arra, hogy a játszótéren a szülők milyen sok tapasztalatot meg tudnak osztani egymással, és akár sorsközösséget is alkothatnak.

Bizonyos esetekben és körülmények között viszont egy érintett nem képes megfelelően empatizálni egy másik érintettel, illetve sokan akkor is együtt tudnak érezni, ha hiányzik a hasonló tapasztalat. Az érintettség foka, a feldolgozás mértéke az, ami talán a leginkább számít.

Aki azt mondja, hogy „túl van” a traumán, de ezalatt azt érti, hogy nem akar rágondolni, emlékezni, inkább elnyomja az érzéseit, és magára kényszerít egy hamis optimizmust, az nagy eséllyel ugyanúgy nem lesz képes valódi támogatást nyújtani, mint aki úgy gondolja, neki sikerült a feldolgozás, de másokkal, akik nem tartanak itt, türelmetlen. Mindkét esetben gyakori, hogy a segítés áldozathibáztatásba fordul át. Vannak, akik úgy próbálják kezelni saját szorongásaikat, hogy mindenkinek segíteni akarnak, akit magukhoz hasonlónak látnak. Ez sem igazi empátia, hiszen a „megmentő” ilyenkor valójában feláldozza magát, háttérbe szorítja az igényeit, nem foglalkozik saját traumáival; emiatt nagyon könnyen kiég, és nem lesz képes másokkal együttérezni.

Ugyanakkor attól még, hogy valaki nem érintett egy-egy problémában, nem ment át adott krízishelyzeten, bele tud abba gondolni, hogyan érezheti magát a másik. Ha nincs olyan mentális zavara, ami miatt nem képes empatizálni, akkor át tudja élni, milyen, amikor valaki szomorú vagy dühös: ehhez arra is szükség van, hogy a saját érzelmeit észlelni tudja, és jó kapcsolatban legyen velük. 

Érintettként pedig akkor leszünk igazán jó hallgatóság, ha már valamilyen szinten feldolgoztuk a velünk történteket, tudatában vagyunk annak, mikor mit érzünk, és ismerjük, illetve tartjuk is a határainkat.

Az érintettséget sokan hajlamosak feketén-fehéren kezelni és túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Amikor valakinek például gyereke születik, és érzelmi támogatásra van szüksége, gyakran azt gondolja, hogy olyan segítő szakemberre van szüksége, akinek szintén van gyereke. Ugyanakkor több kutatásban is kimutatták, hogy sok esetben pont az az ember bizonyul jobb segítőnek, akinek nincs ilyen tapasztalata. Bizonyos helyzetekben azok, akik keresztülmentek adott krízisen (például váláson), kevésbé mutattak megértést olyan emberek felé, akik hasonló problémákkal küzdöttek.

Ennek többféle oka lehet. Viszonylag gyakran fordul elő, hogy az érintettek nem is emlékeznek pontosan arra, milyen nehézségeket okoztak a velük történtek. Talán tudatában vannak annak, hogy az esemény stresszes, kínos vagy megterhelő volt, de hajlamosak alábecsülni, hogy mennyire volt fájdalmas. Aki korábban keresztülment egy nehezebb élethelyzeten vagy traumán, és tudja (vagy azt gondolja), hogy képes volt sikeresen kezelni, az hajlamos lehet azt gondolni, hogy ha neki sikerült, másnak is könnyen fog; ezért nem empatizál azzal, aki küszködik.

Az empátia nemcsak túl kevés, de túl sok is lehet

Divatos manapság az „empata” szót használni azokra az emberekre, akik túlságosan együttéreznek a másikkal, annak minden érzelmi rezdülésére reagálnak, saját magukat pedig háttérbe szorítják. Az empata nem egy pszichológiai szakkifejezés, de ráirányíthatja a figyelmet arra a jelenségre, hogy az empátia lehet néha „túl sok” vagy „téves”.

Utóbbira jó és sajnos gyakori példa, amikor például egy lánygyerek úgy nő fel, hogy az anyja minden rossz tapasztalatát és szenvedését megosztja vele, majd ő is ezt a mintát valósítja meg az életében. Sok családra jellemző, hogy nincsenek világos határok a családtagok között, és nem tudják elkülöníteni a saját történetüket, énjüket a másikétól. Amikor valaki nem a saját életét éli, nem a saját céljait valósítja meg, hanem a másik elakadásait, szenvedéseit érzi magáénak, nem beszélhetünk valódi empátiáról. Az együttérzés a másik nehézségeibe való beleérző képességet jelenti, és nem a megpróbáltatások, rossz döntések megismétlését.

Az sem mindegy, hogy mennyi időt töltünk más emberek problémáival való foglalkozással. A túl sok empátia, a túl gyakori együttérzés apátiához, kiégéshez vezethet. Meg kell tanulnunk szabályozni az érzelmeinket, foglalkozni a fizikai és érzelmi szükségleteinkkel, különben sérülni fogunk. Ha egy szerettünk gyászol, nem kell nekünk is gyászolni: azzal segítünk neki, ha megértjük, és nem azzal, ha mi is rosszul leszünk.

Ha valaki túl sok stresszes és traumatikus eseménynek van kitéve, akkor előbb-utóbb utoléri őt az „empátiás kifáradás”, és nem lesz képes másokkal törődni. Elfogy az energiája, reménytelenséget fog érezni, nem fog tudni kapcsolódni másokhoz, és dühös, lehangolt lesz. Ez az állapot olyan fizikai tünetekkel is járhat, mint a fejfájás, az étvágy megváltozása vagy a koncentráció nehézsége. Korábban elsősorban segítő szakembereket érintett, de mára sokkal szélesebb körű problémává vált; többek között a covidjárvány hatására. A hírek folyamatos követése, a hozzátartozók vagy a munka elvesztése, a saját élet feletti kontroll hiánya sokaknál érte el azt a hatást, hogy úgy érezték, semmivel sem szeretnének foglalkozni.

Ahhoz tehát, hogy jól tudjunk empatizálni, elsősorban megfelelő önismeretre, a saját traumáink és elakadásaink megdolgozására van szükség. 

Ahogy haladunk ezen az úton, úgy válik egyre inkább természetessé, hogy csak akkor lehetünk jó barátok, megértő társak, ha (amellett, hogy megtanulunk például értő módon hallgatni) nem hanyagoljuk el a szükségleteinket. Az érintettségnek pedig ne tulajdonítsunk túlzott szerepet, helyette arra koncentráljunk, hogy ki az, aki valódi érdeklődéssel fordul felénk. Nem feltétlenül igaz, hogy amíg valaki „nem járt a másik cipőjében”, addig nem fogja tudni megérteni őt; és ugyanúgy vonatkozik ez a professzionális segítőkre, mint a barátokra.

A szerző pszichológus.

Nyitókép: publicdomainpictures.net