„Gondolkodj pozitívan!”, „Túl sokat agyalsz!” – 31 mondat, amit sose mondj mentális nehézségekkel küzdő szeretteidnek, és 7 olyan, amivel valóban segíthetsz

Nálam elég általános, hogy ha valakinek beszélek arról, hogy apám 15 éve alkoholista és túl van nagyjából ezer rehabon, pszichiátriai kezelésen és öngyilkossági kísérleten, akkor megkérdezik, hogy »és próbáltál már beszélni vele?«. Bakker, tényleg! Erre még nem is gondoltam! 

Persze tudom, hogy jót akarnak, de három másodpercnyi gondolkozással könnyen rájöhet bárki, hogy valószínűleg ezeken a körökön már réges-rég túl vagyunk” – mondja késő harmincas beszélgetőpartnerünk, aki hosszú évek óta jár csoportokba és egyéni terápiára is annak érdekében, hogy feldolgozza, hogy alkoholfüggő apja mellett kellett felnőnie. 

Legyen szó akár gyereknevelésről, szülésről, fociról, válásról vagy depresszióról, a kéretlen tanácsoknak és érvénytelenítő reakcióknak még mindig nagy hagyománya van, és nemcsak a friss, hanem akár a régi, közeli kapcsolatokban is. Egy terápiára régóta járó harmincnégy éves érintett arról beszélt lapunknak, hogy még a saját családja is csak annyi energiát hajlandó fektetni a gyógyulása támogatásába, hogy időnként „egyre határozottabban elküldik futni”.  

„Csak nemrég, sok évvel a diagnózis után beszéltem egy rég látott barátnőmnek arról, hogy mentális betegséggel küzdök, amit gyógyszeres kezeléssel is igyekszünk a mederben tartani. Egyrészt közölte, hogy azért van ennyi bajom, mert túl sok időm van agyalni, másrészt feltette az ötmillió dolláros kérdést, amit amúgy rengetegen feltesznek:

És próbáltad már a…?

– mondja interjúalanyunk. Ilyenkor általában röpködnek a gyógynövénynevek, vagy totális innovációként bizalmasai kitalálják, hogy futnia kellene. „Ha most elindulnék, akkor is 80 éves koromig futnék, annyiszor küldtek már el, amikor elmondtam, miben vagyok. De még a családom is, aminek a tagjai egyébként pontosan tudják, hogy rendszeresen járok futni. Mostanra elmúlt a haragom. Csak azt kértem, hogy ha nem tudnak jól támogatni, inkább ne beszéljünk erről.”

Ha valaki eljutott idáig a cikkben, akkor valószínűleg foglalkoztatja a gondolat, hogy mégis hogyan segítsen jól egy hozzátartozójának. Azzal, hogy olvas a témáról, máris sokat tett érte: van különbség ugyanis aközött, hogy valaki jó szándékú, és támogatni szeretne valakit, csak éppen nem tudja, hogyan kell, vagy hogy bántó, bántalmazó módon igyekszik elbagatellizálni a problémát, adott esetben újratraumatizálva ezzel a hozzá forduló embert.

„Utóbbiak valószínűleg nem fognak változtatni ezen” – mondja Pál Mónika pszichológus. Hozzáteszi: úgy különböztethetjük meg a két kategóriát, hogy ha valaki akár párkapcsolatban, akár baráti kapcsolatban, akár munkahelyen elmondta, hogy miért bántó az a reakció, amit kapott, de a másik fél ezt nem veszi figyelembe, vagy érvényteleníti, esetleg azt mondja, hogy nem is történt ilyesmi, akkor fontos lehet megvizsgálni, hogy biztosan a jó emberhez fordultunk-e segítségért.

Mi a legfőbb baj az átgondolatlan mondatokkal?

A legáltalánosabb gond az, hogy minden ilyen mondatban benne van valamelyest az invalidálás: azaz hogy a másik érzelmeit nem vesszük komolyan, kétségbe vonjuk, nem fogadjuk el. Azt, ami vele történt, nem hisszük el neki, vagy nem tartjuk olyan súlyosnak. „Ez azért fontos, mert maga a trauma is úgy alakul ki, hogy történik valami az emberrel, ami vagy önmagában nagyon súlyos, vagy azért lesz belőle súlyosabb trauma, mert az idő elteltével egy csomó olyan hozzátartozó, barát invalidálja őt, akitől elfogadást és szeretetet kellene kapnia.”

A mentális betegségek, a traumák ráadásul eleve izolálhatják az érintetteket, akik sokszor olyan családból jönnek, ahol sem beszélni, sem érezni, sem bízni nem volt szabad. 

A tapasztalatok megosztása fontos mérföldkő lehet a gyógyulás útján annak, aki ettől jobban érzi magát, csakhogy a bántó mondatok által ugyanazt kapja vissza, ami miatt hosszú időre sérült: azt hitetik el vele mások, hogy még mindig nem szedte össze magát, hogy értéktelen.

„A traumák megfosztják az embert a biztonságérzetükről. Az érzelmi biztonság azt jelenti, hogy úgy érzem, fontos vagyok, szeretnek, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Nem kell megjátszanom magam, nem fognak bántóan viselkedni velem, nem fognak váratlanul elhagyni, eltűnni. Rengeteg idő, mire az ember eljut ebbe az állapotba, és nem érzi teljesen tehetetlennek és értéktelennek magát. Az ártalmatlannak hitt jó tanácsok pedig alaposan visszavethetik a folyamatot” – mondja Pál Mónika.

Ki az az ember, aki segíteni akar? Képes-e rá, hajlandó-e rá?

Első körben annak az embernek kell önvizsgálatot tartania, aki a mentális nehézséggel élőt támogatja: nézze meg, hogy neki hol húzódnak a határai. Akár azt is mondhatja, hogy ebben nem tud részt venni, nem tud támogató lenni. „Ha van elegendő önismerete, akkor elmondja, hogy ő ebből mennyit tud meghallgatni, vagy hogy nem tud segíteni, de az nem felelősségteljes hozzáállás, hogy úgy csinál, mintha támogató lenne, miközben tovább traumatizálja az érintettet. 

Fontos felismernünk, hogy meddig tart a kompetenciánk – senkit nem fogunk tudni meggyógyítani

– magyarázza a szakember.

Pál Mónika szerint nagyon kevés helyzet van, amikor az embernek konkrét tanácsra van szüksége, főleg úgy, hogy nem is kérte. Ezek a tanácsok sokszor teljesen általános dolgokról szólnak, és lehet, hogy a tanácsadónak segítettek, de nem biztos, hogy annak is fognak, akit támogatni szeretne. Ilyen a gyógynövény és a sportolás. Utóbb természetesen hasznos, és sokat segíthet, de kizárólag mozgással általában nem oldhatjuk meg a lelki problémáinkat. „Ezen a kategórián belül 

a legkárosabb mondat, hogy meg kell bocsátanod a továbblépéshez – gyakorlatilag az az üzenete, hogy nyomd el a saját érzelmeidet. 

Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy egy erőszaktevőnek vagy akár egy erőszakos szülőnek, nagyszülőnek meg kell bocsátani”

– fogalmaz a pszichológus. Hasonlóan működnek a „gondolkodj pozitívan!” típusú jó tanácsok is, amelyek szintén valamilyen rossz élmény elnyomására biztatnak, miközben éppen az ellenkezőjére van szükség, amikor próbáljuk feldolgozni a velünk történteket. A szakember szerint amúgy is általános hozzáállás, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen foglalkozniuk az érzelmeikkel és a traumáikkal – ha viszont már valaki elindult az úton, akkor vállalta, hogy valahogyan szembenéz velük. Fontos az is, hogy azokat a szerencséseket, akik kezelésben vannak, ne sürgessük, ne mondogassuk neki, hogy „már jobban kéne lenned”. A terápiás folyamat a legtöbb esetben sajnos nem azt jelenti, hogy valaki februárról márciusra óriási lendületet vesz.

Ugyanilyen csapdát rejt magában a „szeresd magad” mondat és társai is: sokaknak elképesztően nagy gondot okoz, hogy szeressék magukat. „Főleg, ha sokáig éltek olyan környezetben, ahol azt plántálták beléjük, hogy értéktelenek és nem szerethetők. Tény, hogy ha az ember jól érzi magát, az hat a viselkedésére is, de van, akinek hosszú út vezet idáig” – tisztázza Pál Mónika.

A fenti képen látható közhelyszerű gyűjteményből különösen az a mondat emelkedik ki, hogy minden okkal történik: az ember szeretné ezt hinni, és szeret mindennek okot tulajdonítani, ez teljesen normális emberi tulajdonság. De valakinek, akit megerőszakoltak, vagy akit egy évtizeden keresztül vertek, nem lehet azt mondani, hogy ez okkal történt veled, okkal születtél abba a családba. 

Ezeket jellemzően a traumatúlélő is mondogatja magának, mert azt gondolja, hogy megnyugszik, ha kiderül, hogy volt értelme annak, amit átélt. De a valóság az, hogy senki sem érdemel ilyet, és iszonyatos munka helyrehozni az életüket.

Hasonló gond az is, amikor valaki elkezd arról beszélni, hogy talán nem elég jó a pszichológusunk. Az igazán kitartóak még azt is hozzáfűzik, hogy „tízezer forintért én is bólogatok”. Ha egy felnőtt ember saját maga választott egy utat a gyógyuláshoz, akár gyógyszeres kezelést, akár „csak” terápiát, érdemes azon kísérni, nem pedig rabolni az energiáit azzal, hogy mindenáron megpróbáljuk őt eltéríteni róla. Akkor sem, ha aggódunk érte, vagy a gyógyszerszedés ellenkezik az elveinkkel. Ugyanakkor, mondja Pál Mónika, nem kell úgy tennünk, mintha szeretnénk részt venni a folyamatban, amikor ez nem így van. „A legrosszabb mindig az, ha úgy csinálunk, mintha támogatnánk valakit, pedig közben nem, vagy csak ártunk neki” – teszi hozzá.

A felépülők egyik legnagyobb nehézsége, hogy megértsék: amit éreznek, rendben van, a helyén van. Ráadásul lehet, hogy egész életükben próbálták lebeszélni őket arról, hogy bárkinek is egy szót szóljanak a velük történtekről. Emiatt a relativizáló mondatok újratraumatizálnak: ha nem lennének a negatív belső hangok, akkor a fenti mondatok sem bántanák éppen azokat, akiknek szánják őket – és akkor nem is lennének traumatizálva. Ezzel nagyjából be is zárul a kör.  

„A légy férfi itt azt jelenti, hogy ne sírj, ne érezz dolgokat, légy kemény. 

A légy férfivel azt üzenem, hogy amit érzel, nem normális, és majd én megmondom, mit kell ilyenkor érezni. Akár úgy, hogy fogalmam sincs az egészről, akár úgy, hogy én is keresztül mentem valami hasonlón

– mondja Pál Mónika. Ehelyett el lehet mondani, hogy „sajnos nem tudlak órákig hallgatni, mert én erre a feladatra nem vagyok alkalmas, de kérlek, keressünk neked egy szakembert, mert látom, hogy rosszul vagy”. 

Viszont „a nem értem, miért kattogsz ezen” már inkább a bántalmazókra jellemző mondattípus. Ilyenkor érdemes inkább azt mondani, hogy látom, hogy szomorú vagy, elmondanád, hogy mi a baj? „Benne van, hogy »nem pontosan értem, de kíváncsi vagyok rá«. A »nem értem« mögött viszont az van, hogy én nem lennék ettől rosszul, szóval nem tudom, miért »hisztizel«” – fogalmaz a szakember. 

A pszichológus felhívja a figyelmet: ide tartozik az az eset is, amikor valaki a bántalmazót akarja megérteni ahelyett, hogy a traumatizált embert támogatná. „Vajon miért lett anyukád ilyen? Biztos ő is szenved, kevés az önbizalma, azért bánt.”

De akkor mégis mit tegyünk?

A szakember szerint a kliensek gyakran kérdezik, hogyan tudnának segíteni, mert tehetetlennek érzik magukat. Elmondják, hogy ők csak meghallgatják a párjukat vagy a barátjukat, empatikusan reagálnak, de érdemben nem sokat tudnak hozzáfűzni a témához. „Mindig elmondom nekik, hogy ez a legtöbb, amit adhatnak! Hiszen egy csomó ember képtelen rá, pedig éppen erre van szükség, a jelenlétre és az értő figyelemre. Hogy ne a telefont nyomkodjuk, hanem minden módon azt kommunikáljuk, hogy itt vagyunk, és lehet ránk számítani” – mondja Pál Mónika.

Próbálkozzunk inkább ezekkel a kifejezésekkel:

És hogy mit érünk el a (meg)hallgatással? Pál Mónika szerint még ha alig mondtunk valamit, a másik akkor is úgy érzi, hogy meghallgatták, megértést kapott tőlünk, így ő maga is tovább tud haladni. „Sokszor mondják, és igaz, hogy ami a kapcsolatainkban sérült meg, az a kapcsolatainkban is gyógyul. Lehet, hogy csak két empatikus mondatot mondtunk egy óra alatt, de az, hogy ott voltunk, a másiknak nagyon is konkrét segítséget jelenthet.”

Nyitókép: Alain Pitton/NurPhoto via Getty Images