A szexizmus, a megkülönböztetés testileg és lelkileg is megbetegíti a nőket

Hiába gondolják úgy sokan (főleg férfiak), hogy mára a nők a világ jelentős részén elegendő, sőt túl sok jogot kaptak, és a nemek közti egyenlőtlenség megszűnt, ez egyáltalán nincs így. A megkülönböztetés még mindig súlyos probléma, a szexizmus az élet minden területén jelen van.

A nők hátrányos helyzetben vannak gazdaságilag, hiszen ugyanabban a munkakörben is gyakran kevesebb pénzt keresnek, mint a férfiak, illetve sokszor végeznek alulfizetett munkákat. Diszkriminációval kell szembenézniük a munkahelyen, az egészségügyben. Gyakran válnak utcai zaklatás, partneri és házastársi bántalmazás, szexuális erőszak áldozataivá. A mindennapi szexizmus része a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák hangoztatása és elfogadása (milyennek kell lennie, hogyan kell viselkednie egy nőnek), a szexista viccek mesélése vagy a szexuális tárgyiasítás is.

Mindez olyan stresszt jelent, ami a nők jelentős részét érinti – kizárólag amiatt, mert nők. A szexizmus megtapasztalása sokat árt a fizikai és mentális egészségnek. 

Egy kutatás szerint például azok a fiatal, 16 és 30 év közötti nők, akik férfiak támadóan, fenyegetően szexista magatartásával szembesültek, ötször annyi eséllyel lettek depressziósak, mint akik nem találkoztak ezzel a problémával. Egy másik vizsgálat szerint minél inkább diszkriminálják a nőket, annál valószínűbb, hogy nemcsak depressziósak lesznek, hanem szorongásos zavarokkal, PTSD-vel, kiégéssel fognak küzdeni, míg férfiak esetében a megkülönböztetés csak a depresszió esélyét növelte.

Az utcai zaklatást (füttyögés, beszólogatások) Franciaországban már büntetik, más országokban, például Magyarországon viszont sokan nem veszik komolyan, ártalmatlan jelenségnek, a tetszés kinyilvánításának tartják, és csak nevetnek azon a nőn, akit ez bánt. Pedig rengeteg nő számol be arról, hogy az utcai zaklatás is oka annak, hogy nem érzi magát biztonságban, stresszel és szorong, amikor ki kell lépnie a lakása ajtaján.

Azzal már nagyjából tisztában vagyunk, hogy aki veszélyes környéken nő fel, sok erőszakkal találkozik, vagy akit rasszista indíttatású támadások érnek, hasonló poszttraumás tünetektől szenvedhet majd, mint akit a családjában bántalmaztak. Annak viszont kevesebb ember van tudatában, hogy mivel a nők is gyakran érezhetik magukat veszélyben közterületen, az állandó készenléti állapot mentális betegségekhez is vezethet. Ahelyett, hogy azért küzdenénk, hogy a szexizmus ne legyen mindennapos, szinte természetesnek vesszük, hogy egy nőnek át kell gondolnia, kimegy-e éjszaka bizonyos városokban az utcára, hova jár futni, vagy milyen országokba utazhat egyedül biztonságosan.

A nők fokozottabb esélye az elszegényedésre (a potenciális kevesebb bevétel, a gyerekszüléssel kapcsolatos kiszolgáltatott helyzet miatt) is létező probléma, így közvetve, a megfelelő lakhatási körülmények és az egészséges táplálék hiánya miatt is kerülhetnek rosszabb fizikai és mentális állapotba. 

Az egészségügyben is gyakran diszkriminálják a nőket: sokan számolnak be arról, hogy az orvosok nem veszik komolyan a panaszaikat, ezért nem kapnak megfelelő diagnózist vagy kezelést. A nők elleni fizikai és szexuális erőszak pedig vitathatatlanul és súlyosan befolyásolja az egészséget, akár komoly, maradandó sérüléseket okozhat.

A nők már gyerekkorukban megtanulják, hol a helyük

Az egész társadalmat áthatja a szexizmus kultúrája, így nem meglepő, hogy sok szülő is ilyen elvek szerint neveli a gyerekeit. A megkülönböztetés a családban kezdődik, a szocializációval. Rengeteg lányt nevelnek úgy, hogy neki kell kiszolgálnia a vendégeket, házimunkát végezni, vagy akár érzelmileg is támogatni a felnőtteket, mert ez hagyományosan „a nők feladata”. Szerencsére ez a trend változóban van, de még ma is túl sokan nőnek fel úgy, hogy azt tanítják nekik, meg kell felelniük a sztereotip szerepelvárásoknak.

A „jókislányság” nem egy diagnosztikus kategória ugyan, de olyan köznyelvi fogalom, ami nagyon szemléletesen leírja, hogy működik ez a jelenség és miért ártalmas a mentális egészségre. A jókislány csendes, mindig illemtudóan viselkedik, boldoggá tesz másokat. Belsővé tette azokat a sztereotípiákat és előírásokat, amik megmondják, hogyan kell egy nőnek viselkednie ahhoz, hogy elfogadják és szeressék. 

Kerüli a konfliktusokat, önmagát feláldozva szolgálja ki mások igényeit, mindenkinek meg akar felelni, nehezen mond nemet, vagy fejez ki véleményt, mert attól fél, hogy megbánt másokat, csalódást fog okozni. Tökéletességre törekszik, nincsenek határai, és felelősséget vállal más, felnőtt emberekért (vagy helyett). 

A kapcsolataiban alárendelődik, így se barátságban, se párkapcsolatban, se a munkahelyen nem fog tudni kiteljesedni és elégedettséget érezni. Mindez érthető módon sok szorongást okoz, mentális betegségeket, fizikai tüneteket vagy akár súlyos pszichoszomatikus betegségeket idézhet elő.

Felnőtt jókislányok és a düh

Pszichológiai fogalmakkal, például maladaptív sémák/negatív mintázatok segítségével is leírható, mit is jelent jókislánynak lenni. 

• Azok a felnőtt nők, akik így élnek, nagy valószínűséggel küzdenek az önfeláldozás sémával, ami arra sarkallja őket, hogy rendeljék alá saját szükségleteiket másokéinak, hiszen ők nem fontosak. Az ilyen emberek jellemzően gyerekkorukban nem fejezhették ki szabadon az érzelmeiket vagy azt, hogy mit szeretnének, esetleg szülősítették őket, és túl nagy volt rajtuk a felelősség. 
• Később ezt nem kérdőjelezték meg: többek között azért sem, mert sokan ezt a viselkedést várják el egy nőtől. Kicsit hasonló ehhez a behódolás séma, amikor valaki félelemből rendeli alá magát mások akaratának, mert azt gondolja, hogy bántani fogják, ha kiáll magáért. 
• Ez szintén jellemző lehet a jókislányokra, ahogy az elismerés hajszolása is. Utóbbi állandó, átlagon felüli teljesítményre motivál, ami nem belső késztetés, nem okoz örömet, hiszen aki ezt az elvárást tette magáévá, az nem hisz abban, hogy önmagáért fogják szeretni.

A jókislányoknak vagy általánosságban a nőknek gyakran van problémájuk a düh, a harag konstruktív kifejezésével. Míg a hagyományos férfiszocializáció arra tanítja a férfiakat, hogy lehetnek agresszívak, tehát ráönthetik másokra a dühüket, addig a női szocializáció a düh elnyomására biztatja a nőket. 

Pedig a düh ugyanolyan természetes alapérzelem, mint a szomorúság vagy az öröm. Segít a túlélésében, evolúciós gyökerei vannak. Erőt ad ahhoz, hogy ki tudjunk állni magunkért és másokért, meg tudjuk fogalmazni, mik a ki nem elégített szükségleteink. 

Ha a családban nem volt szabad kifejezni a dühöt, vagy éppen ellenkezőleg, a szülők kontrollálatlanul dühöngtek, és agresszívan viselkedtek, akkor szinte természetes következmény, hogy a gyerek nem fogja tudni jól kezelni ezt az érzelmet. Ha nőként azt tanulta, hogy a lányok mindig mosolyognak, és kerülik a konfliktust, akkor inkább elnyomja. Ez pedig már önmagában is súlyos pszichés zavarokhoz, fejfájáshoz, emésztési problémákhoz, párkapcsolati gondokhoz vezethet.

A dühöt konstruktívan kifejezni elsősorban asszertivitással, cselekvéssel tudjuk, de néha beleférhet egy kis kontroll alatt tartott dühöngés is – csak ne okozzunk kárt másoknak vagy magunknak.

Mit tehetünk?

Az egészség megőrzése érdekében is fontos tehát, hogy mindenki tegyen a szexizmus ellen annyit, amennyit legalább a saját életében képes. Nőként felülvizsgálhatjuk, mennyire viselkedünk hagyományos szerepeknek megfelelően, és hogyan károsít ez minket, hogyan teszi tönkre az egészségünket. Ezen változtatva, jó példát mutatva, más nőkkel szolidaritást vállalva a társadalmi változásért is tehetünk. A férfiak pedig elkezdhetik leépíteni a saját szexizmusukat, illetve közösséget nem vállalni olyan férfiakkal, akik erre nem hajlandók.

A szerző pszichológus, az rtl.hu-n megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: Debrocke/ClassicStock/Getty Images