Családi tűzfészek karácsonykor: hogyan húzzuk meg a határainkat?

Egyre több szó esik arról, hogy miért baj, ha más emberek nem tartják tiszteletben a fizikai és lelki határainkat. Hozzánk érnek, amikor nem szeretnénk, megsértik a személyes terünket, kéretlen tanácsokat osztogatnak, beleszólnak az életünkbe, semmibe veszik az érzéseinket. Az ünnepi időszakban, amikor sok családtaggal, rokonnal, baráttal találkozunk, rengeteg olyan helyzet adódhat, ami miatt rosszul érezhetjük magunkat. Mit okoz bennünk, ha mások nincsenek tekintettel ránk, és hogyan állhatunk ki magunkért?

Mindannyian átéltük már, hogy nem veszik figyelembe a határainkat. Még ha nem is mindig ismerjük fel és tudjuk megnevezni, mi a probléma, valószínűleg kellemetlenül érezzük magunkat, dühösek és elkeseredettek leszünk. Nem könnyű megfogalmazni, hogy mik is a határok, de egyrészt vannak általános emberi szükségletek, amikre mindenkinek tekintettel kellene lenniük, másrészt egyénenként más és más lehet bántó.

A kéretlen jó tanácstól a bűntudatkeltő szakácsig

A sématerápiás irányzat megalkotója, Jeffrey E. Young hasznos összefoglalást ad arról, mik az alapvető érzelmi szükségleteink. Ezeket egy felnőttnél ugyanúgy figyelembe kell venni, mint egy gyereknél, legfeljebb a megjelenési formájuk más. Szükségünk van

• kiszámítható fizikai és lelki törődésre,
• az autonómia és a kompetencia átélésére,
• reális határokra,
• gondolataink és érzelmeink kifejezésének lehetőségére,
• spontaneitásra és játékosságra.

Lelki törődés például, hogy végighallgatják, amit mondani szeretnénk, és empatikusan reagálnak a problémáinkra. Az autonómia igénye azt jelenti, hogy akikkel kapcsolatba kerülünk, nem kérdőjelezik meg ok nélkül, hogy képesek vagyunk elvégezni a munkánkat vagy például nevelni a gyerekünket. Véleményünk elmondásához is jogunk van, bár arra vigyázni kell, hogy sokan keverik ezt az ítéletekkel; érzelmek kifejezésénél pedig arra kell figyelnünk, hogy ne bántsunk vele másokat.

A határok megsértésén sok mindent értünk a durva bántástól a nehezebben észrevehető határátlépésekig. Ide sorolható, amikor egy terhes nőt látva idegenek vagy akár ismerősök úgy gondolják, hogy joguk van megsimogatni a hasát, vagy amikor valaki kioktatja a másikat azzal kapcsolatban, hogyan kellene élnie az életét. Annyira gyakran viselkednek így az emberek, hogy szinte megszoktuk, és hajlamosak vagyunk átsiklani fölötte, pedig se egyéni, se társadalmi szinten nincs rendben, ha nem figyelünk oda egymás igényeire és szükségleteire.

Az egyik leggyakoribb határsértés a kéretlen tanácsok osztogatása. Ha valakit megkérünk, hogy mondjon véleményt rólunk, a külsőnkről vagy a viselkedésünkről, akkor teljesen rendben van, ha ezt – természetesen nem bántóan – meg is teszi az illető. Ugyanígy az is, ha arra kérjük, ajánljon egy jó éttermet vagy szakembert; ebben az esetben van értelme a tanácsnak. A legtöbbször azonban eleve nem tanácsra van szükségünk, hanem meghallgatásra vagy arra, hogy hagyjanak dönteni. Akkor beszélünk kéretlen tanácsról, ha valaki ezt nem veszi figyelembe. Van, hogy a tanácsok osztogatója elítélően viszonyul hozzánk, és megsértődik, ha nem fogadjuk meg a javaslatait, ami stresszt válthat ki belőlünk. Gyakran teszik ezt a nárcisztikusok vagy azok az emberek, akik élvezik a konfliktust és a drámát, de előfordul, hogy az illető tényleg csak segíteni akar, és nem tudja, hogyan kell jól támogatni a másikat. Sokan gondolják azt, hogy ha valaki megoszt velük egy problémát, akkor rögtön megoldást kell rá találni, pedig általában csak néhány empatikus szóra van szükség ilyenkor.

Karácsonykor, az ünnepi összejövetelek és rokonlátogatások időszakában rengeteg olyan helyzet fordulhat elő, amelyben nem érezzük jól magunkat. Vannak olyan rokonok, akik bűntudatot keltenek, ha nem annyit eszünk az ünnepi ételből, amennyit ők szeretnének, vagy ha nem igazodunk teljes mértékben az ő időbeosztásukhoz. Egyes családokban nem lehet elvonulni, egyedül lenni egy percig sem, hiába lenne rá igényünk. Akár ezekkel, akár kéretlen tanácsokkal lépik át a határainkat, jogunk és lehetőségünk van megvédeni magunkat, csak érdemes előre felkészülnünk a várható helyzetekre.

Hogyan védjük meg magunkat úgy, hogy ne legyen veszekedés?

A nemet mondáshoz, az igényeink kifejezéséhez először is arra van szükségünk, hogy tudatában legyünk annak, ami nem fér bele nekünk, amitől rossz érzésünk van. Ezt a testünk is jelzi (megfájdul a hasunk vagy a fejünk, erősebben ver a szívünk), és érzelmileg sem érezzük magunkat ilyenkor biztonságban. Akkor tudjuk könnyen megfogalmazni, hol húzódnak a határaink, ha nagyjából egészséges az önértékelésünk, és nem elsősorban mások viselkedésétől vagy érzelmeitől függ, hogyan érezzük magunkat. Aki mindenkinek meg akar felelni, az nagy eséllyel fog alárendelődni a körülötte levő embereknek ahelyett, hogy a saját szükségleteire figyelne.

Ha már tisztában vagyunk azzal, hogy mi szokott zavarni, akkor sem könnyű kifejezni azt. Általában sokáig kell tanulni (hacsak gyerekkorunkban nem így neveltek), és sokat kell gyakorolni. Rengetegen esnek abba a hibába, hogy egy ideig mindent eltűrnek, aztán amikor elegük lesz, agresszíven kezdenek el viselkedni, és a másikkal kiabálva próbálják érvényesíteni az akaratukat. Mások passzív agresszívak: nem mondják ki, hogy mit szeretnének, csak utalgatnak rá. Ezzel sajnos maguknak és a másiknak is ártanak, és így lesz a karácsonyi együttlétből gyakran veszekedés.

Szerencsésebb határozottan, de udvariasan reagálni, ha valaki megsértett minket. Kéretlen tanácsok esetén például a következőket lehet mondani: „Tudom, hogy jót akarsz, de nem szeretnék tanácsot kapni, amire valójában szükségem van, az…” „Csak meg szerettem volna osztani ezt veled, nem szeretném megoldani.”  Így kifejezzük, hogy nincs rendben, amit a másik csinál, és azt is, hogy mi lenne helyette olyan reakció, aminek örülnénk. Ha a fizikai határainkat sértik meg, akkor amellett, hogy elhúzódunk, szintén érdemes közölni, hogy mit nem szeretnénk.

Lehetünk bármilyen asszertívak, mindig lesznek, akik nem tartják tiszteletben a kérésünket, és ez ilyenkor már egyáltalán nem rajtunk múlik. Nehéz elfogadni, de ha nem tehetünk semmit, akkor sajnos csak az lehet a megoldás, hogy kimegyünk a szobából, letesszük a telefont, vagy nem találkozunk többször azzal az emberrel. Más esetekben viszont érdemes megpróbálni jelezni az igényeinket, és így jobbá tehetjük a kapcsolatainkat, stresszmentessé az ünnepet. A határaink kijelölése a másik embernek is segít abban, hogy lássa, mi az, amit megtehet, és mi az, ami bántó.

A szerző pszichológus.

Nyitókép: YouTube/Movieclips