Miért tűnik szinte lehetetlennek valóban megváltozni, és mit tehetünk, hogy mégis sikerüljön?

• „Bizonyos kor felett már senki sem változik.” 
• „Ilyen vagyok, így kell elfogadni.” 
• „Ha eddig nem sikerült lefogynom/leszoknom a dohányzásról/párt találnom, akkor ezután miért sikerülne?” 

Gyakran halljuk ezeket a mondatokat és még rengeteg hasonlót, hajlamosak vagyunk el is hinni őket. Sokan gondolják, hogy az ember személyisége születéstől fogva adott, vagy valamilyen rejtélyes úton alakult ki a későbbiek során – mindenesetre nem lehet rajta változtatni. A másik oldalon állnak azok, akik szerint bármit el lehet érni a külső körülményektől függetlenül, csak akarni kell.

Az igazság valahol a kettő között van, hiszen vannak a személyiségnek veleszületett részei (a temperamentum részben ilyen), és az első néhány év nagy hatással van a későbbi fejlődésre. Ugyanakkor rengeteg dologban és szinte egész életünkben képesek vagyunk változni, de sokat kell tennünk érte. Ha ez nem így lenne, akkor lényegében semmi értelme nem lenne a pszichoterápiáknak. Mi is a változás, miben mérhető, és hogyan érhető el?

Mit jelent a változás?

Nem csak az újévi fogadalmak szólnak a változásról; az év minden szakaszában tűzünk ki célokat, jó esetben tenni is próbálunk értük. A legtöbben a fogyást, a dohányzásról való leszokást, a kevesebb alkohol- vagy közösségimédia-fogyasztást, a költözést, munkahelyváltást és egy jól működő párkapcsolat kialakítását értik változáson. Gyakran hiába vagyunk elszántak, motiváltak és kitartóak, mégsem sikerül egy rossz szokást magunk mögött hagyni vagy érzelmileg kielégítőbb életet kialakítani. Ennek talán a legfontosabb oka az, hogy 

nem is igazán tudjuk, mi az a változás, mire van szükségünk, és mi az oka annak, hogy állandóan ugyanazokat a köröket futjuk.

Vannak olyan problémák az életben, amelyekhez komolyabb, kórházi kezelés kell: ilyenek például a súlyosabb evészavarok vagy az alkoholizmus. Sok mindenen viszont mi magunk is tudunk változtatni, igaz, ahhoz is jól jöhet egy szakember segítsége.

Pszichológusi szemmel kicsit mást jelent a tartós változás, mint amit az emberek általában érteni szoktak alatta. Egy-egy új szokás kialakítása nem feltétlenül az: nagyon gyakori, hogy valaki egy függőséget (például a dohányzást) egy másik függőségre (például a túlzásba vitt edzésre – az exorexiára) cserél ki. A gond ezzel az, hogy lehet az új tevékenység bármilyen egészéges, valójában eltereli a figyelmet azokról a problémákról, kielégítetlen szükségletekről, amik miatt maga a függőség kialakult.

Sokan sikernek könyvelik el, amikor kis idővel egy szakítás után új párkapcsolatot alakítanak ki, pedig önismereti munka nélkül így nagy valószínűséggel ugyanazokat a hibákat fogják megismételni. A párkapcsolati problémák mögött rejlő kötődési zavarok nem fognak maguktól eltűnni, és egészen addig befolyásolják a kapcsolatokat, illetve az élet más területeit is, amíg az ember nem változtat rajtuk.

Tartós változást – nagyon egyszerűen fogalmazva – akkor érhetünk el, ha a hozzáállásunk változik. De mit is jelent ez pontosan? Azt már sokan belátják, hogy fogyni és az elért testtömeget megtartani csak életmódváltoztatással, rendszeres mozgással lehet. Csak rövid távon segít, ha egy időre csökkentjük a bevitt kalória mennyiségét, vagy beveszünk valamilyen csodagyógyszert. Mégis nehéz belátni, hogy az életben minden változáshoz arra van szükség, hogy másképpen álljunk az érezelmeinkhez, a gondolatainkhoz.

Egy pszichoterápiában vagy másfajta segítő folyamatban a legnagyobb változás, ami elérhető, hogy fejlődik az önismeret, javul az érzelemkezelés, jól működő megküzdési módszereket tanulunk. Megtanuljuk felismerni, mit érzünk, elfogadjuk a negatív érzelmeinket is, és át is éljük őket ahelyett, hogy elnyomnánk. Tudatosítjuk az automatikus negatív gondolatokat, és reális gondolatokkal váltjuk fel őket. Így csökken a szorongás, könnyebben ki tudunk lépni a komfortzónánkból, és a viselkedésváltozást nem a külső kényszer, hanem a valódi, belső motiváció fogja irányítani.

Mi az oka annak, hogy nem tudunk változtatni?

Így olvasva lehet, hogy könnyűnek tűnik: egyszerűen csak figyelni kell magunkra és arra, hogy mit szeretnénk. A megvalósítás viszont általában nagyon nehéz: nem véletlen, hogy a legtöbb ember csak sok munkával és elsősorban valamilyen krízishelyzetet követően tud változni.

A fejlődésnek több olyan akadálya is lehet, amit egy laikus is könnyen felismer. Gyakori, hogy valójában nem is mi akarunk adott dolgon változtatni, hanem a főnökünk, a rokonaink vagy a társadalom szeretné, hogy mások legyünk. Van, hogy valamilyen agresszív viselkedést nem tolerál a környezet, a bántalmazónak pedig nem érdeke, hogy megváltozzon; általában nem is ismeri el, hogy vele van baj. Ennél talán sokkal gyakoribb, hogy valaki nem szeretne mondjuk kéretlen tanácsokat kapni és azt, hogy mások mondják meg, hogy kellene élnie – ilyenkor a környezet számára az alkalmazkodás jelentené a változást, ami egyáltalán nem tenne jót ez érintett embernek.

Az is elég gyakori, hogy valaki nem elég bátor a változáshoz. Egy kapcsolatból kilépni például nagyon félelmetes lehet, már csak azért is, mert az ember ilyenkor legalább egy ideig egyedül marad és meg kell küzdenie a gyászfolyamattal. (Bántalmazó párkapcsolat esetében pedig a másik fél bosszújától is tartani kell.) A függőségekről való leszokást a lelki, sok esetben fizikai elvonási tünetek nehezítik. Minden változásban benne van annak az esélye, hogy az új élet nem lesz jobb, mint az előző; mindig kockázatot kell vállalnunk és el kell viselnünk a bizonytalanságot. Azok az emberek, akiknek például erős a sérülékenység-veszélyeztetettség sémájuk, a világot veszélyes helynek látják és aggódnak, hogy valami baj fog velük történni, ezért nehezebben lépnek ki a komfortzónájukból.

A drogfüggőkkel kapcsolatban gyakran van szó arról, hogy lehetetlen úgy leszokni, ha az embert körülveszi az a társaság, amit csak a drog tart össze. Rengeteg más esetben is akadályozhatja a környezet a változást: tipikus példa erre, amikor valakinek nincsenek tekintettel a diétájára és süteménnyel kínálgatják. A bántalmazó párkapcsolatból nehéz olyankor kilépni, amikor mindenki azt harsogja, hogy „X.Y. milyen jó ember”, akiről el sem lehet képzelni ilyesmit. A súlyos függőségektől való megszabadulást pedig sokszor a drámaháromszög akadályozza, amiben egy megmentő, egy áldozat és egy üldöző vesz részt a vég nélkül folytatható játszámban.

Amikor valaki még „nem szenved eléggé”, akkor sem feltétlenül motivált a változásra. Miért is innánk kevesebbet, ha jól bírjuk az alkoholt és még a társasági életünket is feldobja? Miért váltanánk munkahelyet, ha eleget keresünk, csak éppen szabadidőnk nincs? A legnagyobb akadály pedig az, hogy nem is tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá. Az eddig próbált módszerek nem működnek, a sok kudarc után pedig könnyen feladjuk inkább.

Hogyan leszünk képesek a fejlődésre?

A legtöbb nagyobb változáshoz komolyan meg kell vizsgálnunk, milyenek vagyunk, mire van szükségünk és miért járt eddig a legtöbb kísérletünk kudarccal. Ez mindig egy egyéni önismereti folyamat; ezért sem működnek a neten vagy önsegítő könyvekben található, általános érvényű jó tanácsok. Igaz, hogy a reális célok felállítása, a kis lépések megtervezése és a motiváció megtalálása sokat segíthet, de gyakran ez nem elég.

Amikor azt vesszük észre, hogy körbe-körbe járunk, ugyanazokba a hibákba esünk és hasonló a problémákon rágódunk évek vagy évtizedek óta, akkor valószínű, hogy a gyerek – és fiatalkori traumáink irányítanak minket.

A sématerápiás irányzat szerint ahhoz, hogy alapvető változásokat érjünk el, az úgynevezett „maladaptív sémáinkat” kell megváltoztatnunk. A sémák olyan gondolatokból, hiedelmekből, érzelmekből és viselkedéses mintákból álló forgatókönyvek, amik az elsősorban gyerekkorban, néha serdülőként elszenvedett traumák következtében alakulnak ki. Egészen addig irányítanak minket, amíg nem ismerjük fel őket és nem foglalkozunk a mögöttük rejlő fájdalommal, kielégítetlen gyerekkori szükségletekkel.

Jó példa erre az egyik legalapvetőbb séma, a bizalmatlanság-abúzus. Akire jellemző ez a fajta működésmód, az szinte folyamatosan retteg attól, hogy az emberek bántani fogják, kihasználják. Olyankor alakul ki ez a séma, amikor valakit gyerekként súlyosan bántalmaztak − és nem kell ehhez fizikai abúzus, bőven elég az is, ha a szülő nem ad biztos érzelmi hátteret. A sémákra háromféleképpen reagálnak az emberek: elfogadják, elkerülik vagy túlkompenzálják őket. Ebben az esetben az elfogadás azt jelenti, hogy az illető belenyugszik abba, hogy ez a „sorsa” és például az egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba lép. Aki elkerüli a sémát, az inkább egyedül marad, mert azt gondolja, így nem történhet vele semmi baj. A túlkompenzáló úgy próbálja megelőzni a sérülést, hogy inkább ő bánt másokat. Látható, hogy egyik reakció sem egészséges lelkileg: ahhoz, hogy változzunk, el kell érni, hogy ne a séma irányítson minket.

Mit tehetünk ennek érdekében? Lehetetlen pár mondatban leírni, hogy mi is zajlik egy több éves terápián és a pszichológusok sokféle elmélet alapján dolgoznak. A sématerápiában azonosítják a kliens legerősebb sémáit (18 félét írtak le), megnézik, hogyan alakultak ki és milyen visszatérő viselkedéseket okoznak. Ezután különböző kognitív, érzelmi és viselkedéses módszerekkel el lehet érni, hogy a sémák hatása csökkenjen és olyan megküzdési módok alakuljanak ki, amik az egészséges fejlődést segítik.

A függőségek esetében is mindig érdemes megnézni, hogy milyen valós szükségletet elégítenek ki. A Facebook görgetése például lehet, hogy a társasági igényről vagy egy izgalmasabb élet kereséséről szól: ilyenkor megnézhetjük, hogyan valósíthatnánk meg ezeket a célokat a valós életben. A dohányzást sokan azért hagyják abba nehezen, mert azt gondolják, hogy anélkül nem tudnák megnyugtatni magukat, pedig rengeteg stresszkezelő technika létezik és bizonyos stresszfaktorok kiiktatásán is lehet dolgozni.

Traumáink felismerése és átdolgozása, érzelmeink átélése és a viselkedésünk megértése vezethet el ahhoz, hogy valódi változásokat tudjunk elérni az életünkben. Sokszor ez több évig is tarthat, de mindenképpen jobban megéri, mint arra fordítani az időt és energiát, hogyan tereljük el a figyelmünket a negatív érzésekről és a problémákról.  

A szerző pszichológus.

Nyitókép: Pixabay