Ő volt az utolsó magyar hóhér, de akkor hogyan lehetséges, hogy nem is ölt?

A magyar állami ítélet-végrehajtók a századforduló környékétől egészen a második világháborúig a bulvársajtó térnyerésének köszönhetően már-már hírességnek számítottak. Ez volt az az időszak, amikor előfordult, hogy az újságíró előbb érkezett meg a tetthelyre, mint a rendőrség. A közvélemény ekkoriban értesülhetett például arról a rablógyilkosról, aki túlélte a saját akasztását, de nyilván az is a rivaldafények volt köszönhető, hogy az első, már pályázat útján kinevezett hóhér feltűnt egy magyar nóta szövegében – „Bali Mihály kösse meg a nyakkendődet!”. Állítólag olyan ítélet-végrehajtó is akadt, aki éppen egy akasztáson fázott meg és halt bele a tüdőgyulladásba.

Míg a korabeli hóhérokról sokat cikkezett a sajtó, a pártállami rendszerben a fentihez hasonló hírek, szóbeszédek már nem jelenhettek meg. Egy-egy kiemelten súlyos bűncselekményről, az ítéletről és a kivégzésekről ugyan rendszeresen, de általában csak címszavakban, sokszor a Magyar Távirati Iroda „dekára kimért” híre alapján számoltak be a lapok.

Apáról fiúra szállt

Az egyetlen név, amely a téma iránt érdeklődők előtt sem feltétlenül ismeretlen, egy bizonyos ifj. Bogár János nevű hóhéré. Ennek leginkább az az oka, hogy

ő volt az, aki többek között Rajk Lászlót, Nagy Imrét és Maléter Pált is akasztotta. Azonban nem csak koncepciós perek halálraítéltjeihez, hanem a valódi köztörvényes bűncselekményekért elítéltekéhez is köthető a neve. 

A hóhérság mint mesterség korábban is apáról fiúra szállt, nem volt ez máshogyan Bogáréknál sem, János apja is állami ítélet-végrehajtóként tevékenykedett. Az idősebb – és utódaival együtt már a büntetés-végrehajtás kötelékeiből kiválasztott – Bogár János 1944-ben bekövetkező halálával adta át a stafétát fiának, akinek a második világháború után a Népbíróságoknak „köszönhetően” bőven volt munkája. A fiatalabb Bogár gépelt nevével és aláírásával én is találkoztam egy ötvenes évekbeli gyilkosság után hozott kettős halálos ítélet kivégzési jegyzőkönyvében, de a Kádár-korszakban később már csak egy esetben láttam hasonlót, vagyis azt, hogy a hóhér nevét is feltűntették a jegyzőkönyvön. Ez a név azonban nem Bogáré, hanem azé a Csúcs Mátyásé, aki az ’56-os megtorlások legfiatalabb áldozata, Mansfeld Péter akasztásánál volt segéd. Neve az utolsó előtti női kivégzett, a volt szeretője gyerekeivel sósavat itató Szabó Imréné Simon Teréz kivégzési jegyzőkönyvén szerepel mint ítélet-végrehajtó. Csúcs eszerint biztosan nem csak koncepciós perekben vett részt a végrehajtásban.

Vallásos, de halálbüntetés-párti

Az utolsó magyar hóhért elődjeivel ellentétben egészen addig nem ismerhette meg a közvélemény, mígnem két évtizeddel a rendszerváltás és a halálbüntetés eltörlése után a televízióban be nem mutatták a róla készült filmet. Pradlik György az Az utolsó magyar hóhér című riportfilmben azt is elmondja, hogy tizenkét éven keresztül végezte tevékenységét, amiről családja, rokonai sem tudtak. Valójában börtönőrnek jelentkezett, a halálos ítéletek végrehajtását pedig akkor kapta meg, amikor az addigi hóhér elhunyt. Amennyiben Pradlik valóban tizenkét évig akasztott, az elhunyt elődje nem ifj. Bogár János lehetett, mert utóbbi a gyászjelentése szerint 1975. április 14-én halt meg, és azután abban az évben még legalább három halálos ítéletet hajtottak végre Magyarországon. Vagyis ha Pradlik valóban 1976-ban kezdett mint állami ítélet-végrehajtó, akkor Bogár és közte hiányzik valakinek a neve.

Az egyébként vallásos, istenfélő Pradlik – aki halálbüntetés-párti volt, és irritálta, hogy ezt a büntetést eltörölték – mesélt az akasztás folyamatáról, illetve elmondta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években segédjeivel együtt járta az országot. Egyikük névtelenül ugyan, de már 1997-ben mesélt a Kurír című lapnak. A magát László álnévre keresztelő személy a Mestersége a halál című interjúban azt mondja, két éve volt fegyőr, amikor azzal keresték meg, hogy az egyik addigi segéd már nem akarja tovább csinálni, be kellene szállni helyette. László szerint a prémium csak pletyka volt, háromezer forintot kapott pluszban fixen havonta. Megemlíti, hogy 

egyik kollégája volt a hóhér, aki tulajdonképpen „nem ölt, csak a kötelet tette az elítélt nyakába", az ítéletet ők hajtották végre. 

Kizárásos alapon az a bizonyos hóhér lehetett Pradlik György. László megemlíti az első olyan akasztást is, amikor segédkezett. Konkrét, azonosítható neveket – pl. az először az élettársát, aztán évtizedekkel később a húgát is megfojtó Kriminár Jánost – és eseteket említ, néha az időpontokkal áll csak hadilábon.

De térjünk vissza Pradlikra, aki László szerint nem is ölt, „csak” a kötelet tette az elítélt nyakába. Pradlik a budapesti Kisfogház udvarán kívül állítása szerint akasztott Vácott, Győrben, valamint a szegedi Csillag börtönben is. Számot nem mond a riportban, de ha valóban 1976-tól dolgozott hóhérként, és valóban ők hajtották végre az összes magyarországi halálbüntetést, akkor a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által közzétett kivégzettek névsora alapján 32 halálraítélt kivégzése köthető a nevéhez országszerte.

A kivégzések alapvetően annak a megyének a büntetés-végrehajtási intézetében zajlottak le, ahol az első fokú bírósági ítélet született. Ezt az illetékességet pedig a bűntett elkövetésének a helyszíne határozta meg, vagyis, ha valaki Gyöngyöspatán követte el a bűncselekményt, akkor a Heves megyei bíróságon kellett felelnie tetteiért. Amennyiben az elsőfokú ítélet egy esetleges fellebbezés után a budapesti Legfelsőbb Bíróságon emelkedett jogerőre, pár kivétellel akkor is az illetékes megyei börtönben történt az akasztás. 

Pradliknak az 1976-os évszám alapján májusban lehetett az első „bevetése”, amikor a gyékényesi vasútállomáson lövöldöző honvéd őrmestert, Horváth Gézát végezték ki Kaposváron. Ha valóban ebben az évben kezdett állami ítélet-végrehajtóként, akkor az általa említett Győr, Szeged és Budapest mellett kellett akasztania Székesfehérváron, Kecskeméten, Miskolcon, Szombathelyen és Zalaegerszegen is. Az ugyancsak általa kiemelt Vácott azonban börtön ugyan volt, de az eddigi kapcsolódó kutatások alapján ott ebben az időszakban biztosan nem volt kivégzés, vagyis erre a helyszínre rosszul emlékezhetett.

A visszaemlékezés alapján Pradlik „áldozata” volt többek közt a rendőrgyilkosként hírhedtté vált Soós Lajos és bűntársa, György József és több olyan elítélt is, akiknek gyilkosságairól már részletesen írtunk: Ladi László Tibor, a polgárdi kettős gyilkos; Orsós Kálmán, a sormási rablógyilkos; a gyilkosságot egy Dolly Roll-kazettára felmondó Kovács Sándor vagy Kókai Barnabás, a Csillagbörtön utolsó kivégzettje. Értelemszerűen a sorban utolsó tiszacsegei Vadász Ernő is, aki társával agyonvert egy férfit, mert úgy tudták, aznap kapott fizetést, de aztán kiderült, hogy ez csak másnap történt volna meg.

Pradlikkal kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy közreműködése a fennmaradó források alapján gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hiszen az ítélet-végrehajtók neve ebben az időszakban már nem szerepelt a kivégzési jegyzőkönyveken. A riportban nem hangzanak el a szájából egyes kivégzésekkel kapcsolatos konkrétumok, kivéve talán azt, hogy évente 2-3 halálbüntetést hajtottak végre. Ha az átlagot nézzük, ez a kijelentése egyébként helytálló.

Az utolsó hóhérral kapcsolatos szóbeli visszaemlékezések már ellentmondásosak. Eszerint „Gyuri bácsiék” jóval több embert végeztek ki 32-nél, de ami szinte biztosan valótlan állítás, hogy két nőt is felakasztottak. Saját kutatásaim és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összeállított névsor alapján ugyanis az utolsó nőn, Besze Imrénén 1969-ben, Egerben hajtották végre a halálos ítéletet, vagyis hét évvel azelőtt, hogy Pradlik lett volna az állami ítélet-végrehajtó.

Az információim szerint Pradlik György pár évvel ezelőtt a hetvenes évei közepén, daganatos betegségben hunyt el. Segédjeit állítólag túlélte.

A szerző rtl.hu-n megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: illusztráció, a szegedi Csillagbörtön a Cserzy Mihály utca – Pozsonyi Ignác utca sarok felől. Fotó: Urbán Tamás/Fortepan