Halálra ítélték, aztán kiderült, hogy terhes – magyar női bűnözők, akik siralomházban vagy bitófán végezték

Ha egy nő emberölést követ el, azt főleg hozzá közelálló személlyel, hozzátartozóval szemben teszi, aki lehet férj, élettárs, szerető, gyermek, szülő vagy más rokon. Az ebben a cikkben bemutatott esetek azonban még a nők által elkövetett gyilkosságok sémájába sem illeszthetők be. Nem véletlen, hogy mindegyik bűntettnél felbukkan a halálbüntetés, amelynek aztán vagy kegyelem és börtön, vagy kivégzés lett a vége.

A Magyarországon kivégzett személyek vizsgálata azért nehéz, mert nem mindig határolható el egyértelműen, hogy kit ítéltek halálra koncepciós perben, és kit valóban köztörvényes bűncselekményért. Az alábbiakban az ötvenes évektől olyan bűntetteket mutatok be, amelyeknél nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy az elítélt valóban azt és úgy követte el, amiért elítélték.

Öt holttest a kútban

A tiszazugi arzénos mérgezések mellett Magyarországon talán annak a Jancsó Ladányi Piroskának a gyilkosságsorozata a leghírhedtebb, akit egy hónappal a 21. születésnapja előtt akasztottak fel Szolnokon, miután bűnösnek találták öt lány megöléséért. 

Jancsó Ladányi Piroska bűntettei a nők által elkövetett emberölések között annyira egyedinek számítanak, hogy a nő semmilyen kategóriába nem illeszthető be. 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt kislány tűnt el a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Törökszentmiklóson. Ősszel letartóztatták a „beteges hajlamú” Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság halálra ítélt a lányok megölése miatt. A gyilkosságokat a vád szerint a házban követte el, a holttesteket pedig a tornácnál lévő kútba rejtették el az anyjával, Jancsó Borbálával. Piroska esete nemzetközi kriminalisztikai viszonylatban is rendkívüli. Sorozatgyilkosságok eleve ritkán fordulnak elő, ezek elkövetői között pedig különösen kevés nő van. 

Az pedig szinte páratlan, hogy nő öljön nőket, méghozzá szexuális motivációtól vezérelve. 

Sokan, sokszor és sokféleképpen kétségbe vonták a fiatal nő szerepét a páratlan bűncselekmény-sorozatban. Emlegettek kislányokat erőszakoló szovjet katonákat és zsidó vérvádat is, de máig is csak annyi a biztos, hogy Jancsó Piroskát 1954. december 12-én kivégezték Szolnokon. Hogy a fiatal nő mit kért utolsó vacsorájára, arról ebben a cikkünkben írtunk.

Dr. Raskó Gabriella Női bűnözés című, a hetvenes években megjelent monográfiájában külön kitér a törökszentmiklósi gyilkosságokra. Kutatásai szerint Jancsó Piroska teljes mértékben beszámítható, de pszichopátiás személyiségszerkezetű volt. Tizennégy éves korában már szovjet katonákkal közösült, majd „a kielégülés új, homoszexuális formáit kereste". A kéjgyilkosoknak maga az ölés jelenti a kielégülést, de a kétgyermekes Piroska esetében nem feltétlenül erről volt szó. A lányok megfojtása főként csak eszköz lehetett ahhoz, hogy a testükhöz „hozzájusson”, és a még meleg holttesten kielégüljön.

Hirtelen eszébe jutott, hogy szeretője bujtotta fel

A Tolna megyei Bölcskén a családjával élő Monori Istvánné (leánykori nevén Marton Mária) 1957. július 25-én éjszaka kimászott férje mellől az ágyból, és megölte a szomszédban élő barátnőjét, Szijj Jánosnét, akinek férje a szeretője volt. A korabeli sajtóban finoman szólva is mostohán kezelt, gyilkossággal végződő szerelmi háromszög igazi drámaiságát azonban az adja, hogy a szerető, a bűntársként szintén halálra ítélt és Monorinével együtt kivégzett Szijj János bűnösségével kapcsolatban rendkívül sok az ellentmondás. 

Adott egy saját bevallása szerint őrülten szerelmes asszony (Monoriné), aki elteszi láb alól szeretője feleségét (Szijjné), hogy a férj (Szijj) csak az övé lehessen. Miután rendőrségi kihallgatásán közlik vele, hogy szeretője más nőkkel is folytatott viszonyt rajta kívül, hirtelen eszébe jut, hogy őt tulajdonképpen Szijj János bujtotta fel a felesége megölésére. És a bíróság a vallomás alapján, mindenféle egyéb terhelő bizonyíték hiányában is hisz neki. (Cikkünk szerzője a bölcskei történettel részletesen foglalkozik új, Amiért halál járt – Utolsó kivégzettek a Kádár-korszakban című kötetében, amelyben korabeli rendőrségi, ügyészségi és bírósági iratok alapján dolgozta fel az esetet. Az rtl.hu-n megjelent cikksorozata ugyanebben a témában itt olvasható.)

Ötéves kislányon tesztelte a halálos mérget

1962. január 23-án végezték ki Holhos Jánosnét (leánykori nevén Papp Erzsébetet), akit általában nikotinos gyilkosként szokás emlegetni. Az emberi élet iránt közömbös, a kisebb-nagyobb konfliktusokat elviselni képtelen, bosszúra hajlamos asszony körül valósággal hullottak az emberek. 

Pár év alatt heten haltak meg. Négyet mérgezett meg ő, de egyik áldozata, a barátnője terhes volt. Aztán maga is elvetélt egyszer, újszülött gyereke pedig leesett egy szénásszekérről. Szomszédját, az ötéves Tarnóczi Ilonát 1957-ben ölte meg dohánylevélből kioldott nikotinnal. A kislánynak azért kellett meghalnia, mert Erzsébet rajta tesztelte a méreg hatását. A nagy dózisú nikotin azonnal végzett vele, de az esetet természetes halálnak minősítették. A „sikeres” próba után egy héttel terhes barátnőjét mérgezte meg egy pletyka miatt. A hatóságok ezt az esetet öngyilkosságként könyvelték el. Aztán jött Rostár István, az alkoholista férj. A holttestet felboncolták, de a halálesetet alkoholmérgezésnek minősítették. 

Ezután ment hozzá Holhos Jánoshoz, és Holhosnéként is maradt meg a köztudatban. Második férjét is meg akarta mérgezni, de ez végül nem sikerült. Nem sokkal később azonban saját nővérével is a nikotinos módszerrel végzett. „A legnagyobb nyomorban éltem, a legszerényebb falusi körülmények között (…) Még fiatal vagyok. Dolgos élettel talán még jóvá tehetem szörnyű bűnömet, nagyon félek a haláltól” – írta kegyelmi kérvényében, amelyet elutasítottak. Papp Erzsébetet 27 éves korában akasztották fel Miskolcon.

Túlélték a sósavas támadást, de a tettest felakasztották

„A Fővárosi Bíróság csütörtök délelőtt hirdetett ítéletet Szabó Imréné (leánykori nevén Simon Teréz) 36 éves takarítónő bűnügyében, aki bosszúból sósavval leöntötte Makkó Tibor géplakatos gyermekeit, a 9 éves Évát és a 11 éves Tibort” – adta hírül 1962 júniusában a Népszabadság arról az ügyről, amelyet az ügyész „a kriminológia történetében szinte egyedülállónak” nevezett. És nem túlzott. 

Szabóné Simon Teréz másfél évig volt kapcsolatban a családos Makkó Tiborral, aki 1962 januárjában szakított vele. A takarítónő azonban nem tágított, szó szerint üldözte szerelmével a férfit. Március 20-án egy üveg sósavval jelent meg Makkóék VI. kerületi lakásán, mert tudta, hogy csak a gyerekek vannak otthon. Miután az éppen ott tartózkodó nagymamát sikerült leráznia, és a két gyerek bizalmába férkőzött, megkötözte a fiút, és a sósavat a szájába öntötte. Ugyanezt tette a kislánnyal is, akinek 

az életéért való küzdelem közben az utolsó pillanatban sikerült kicsit elfordítania a fejét, így nem szenvedett olyan súlyos sérüléseket, mint a testvére. 

A két gyerek életét a hangzavarra betoppanó szomszéd, valamint a gyors orvosi segítség menthette meg, de a fiú élete végig szenvedett a sósav okozta sebek miatt.

Szabó Imrénét tetten érték, és egyébként sem tagadott, de a tárgyi bizonyítékok is mind ellene szóltak. A vádlottat annak ellenére ítélték halálra és hajtották rajta végre az ítéletet, hogy az általa egyértelműen emberölés céljával megtámadott két gyermek végül életben maradt. Gyilkossági kísérletért köztörvényes bűncselekmények esetében ilyen sem azelőtt, sem aztán a halálbüntetés 1990-es eltörléséig nem történt.

Az utolsó kivégzett nő

Az előre kitervelt módon, nyereségvágyból elkövetett emberöléssel vádolt Besze Imréné (leánykori nevén Bigló Erzsébet) büntetőperét 1968. július 22-én Gyöngyösön kezdte tárgyalni a Heves Megyei Bíróság. Az érdeklődés akkora volt, hogy a járási tanács legnagyobb befogadóképességű helyiségét tárgyalóteremmé kellett átalakítani. A korábban a fél életét a rácsok mögött eltöltő vádlott egyebek mellett azzal védekezett, hogy egy macskát is sajnált agyonütni, nemhogy egy embert. A vádlott a gyilkos nőkre jellemző, az előző évtizedekben feltűnően gyakori elkövetési módra hivatkozott, arra, amely a már említett Holhosné módszere is volt. Azt mondta, ha végezni akart volna idős áldozatával, a gyöngyösi piac ismert özvegyasszonyával, Kertész Lajosnével, akkor elég lett volna nikotint önteni a pálinkájába. Az ítélet szerint a súlyos adósságokkal küzdő asszony 1967 szeptemberében saját lakására csalta és baltával agyonverte áldozatát a megtakarított pénzéért. 

A holttestet a kertben elásta, másnap pedig több dömpernyi földet hozatott az udvarra, aztán lucernával vetette be a területet.

Az 1969. február 6-án az egri börtön udvarán kivégzett Besze Imréné volt az utolsó női elítélt, akin végre is hajtották a halálos ítéletet. A halálbüntetés eltörléséig születtek ugyan még nők által elkövetett gyilkosságok esetén halálos ítéletek Magyarországon, de a vádlott vagy a fellebbezés után kapott enyhébb büntetést, vagy az Elnöki Tanácstól kapott kegyelmet és letöltendő szabadságvesztést. 

Mivel a végül mégiscsak „életre ítéltekről” általában hallgatott a sajtó, illetve a kegyelmi tanácskozási jegyzőkönyvek tartalma sem ismert, a konkrét eseteket vizsgálva csak találgatni lehet, hogy milyen okból született enyhébb ítélet.  

A homoszexualitás mint motiváció

1963. február 14-én egy ötvenöt éves férfi, Márton István holtteste került elő a fővárosban a Rákos-patakból. A rendőrség két héttel később őrizetbe vette az áldozat feleségét, albérlőjüket, valamint annak fiát és barátnőjét, akik azonnal beismerték a gyilkosságot. Bár Magyarországon a női homoszexualitás sosem számított bűncselekménynek, és ekkor már a férfi homoszexualitást is dekriminalizálták, az egész eljárás során érezhető volt az a narratíva, hogy a tettesek azért ölték meg az iszákos férfit, hogy zavartalanul élhessék „természetellenes nemi életüket”. A valódi motivációt azonban inkább a férfi alkoholizmusában és az elviselhetetlen otthoni körülményekben, mintsem a szexualitásban kellett volna keresni. 

Első fokon mindhárom vádlott nő határozott idejű szabadságvesztést kapott, hogy aztán a Legfelsőbb Bíróságon mindegyiküket halálbüntetéssel sújtsák. A történet itt azonban korántsem ért véget, hiszen az Elnöki Tanács mindhárom elítélt kegyelmi kérvényét elfogadta. Ezt azonban kifejezetten titkolták a nyilvánosság előtt.

A valódi gonosz mostoha

Török Antal traktoros és élettársa, Valcsek Magdolna sásdi lakosok halálra kínozták a négyéves Sárikát, a férfi első házasságából származó kislányát, aki 1963. október 28-án belehalt sérüléseibe. „Igaz, hogy ugyanabból a tányérból kapott enni, amiből a macskák? – tette fel a kérdést dr. Lakatos István ügyész a 21 éves Valcsek Magdolnának a tárgyalóteremben, miközben a választ a vádlott válasza nélkül is mindenki sejtette. A gyereket október 25-én félig agyonverte 29 éves apja, 

és még akkor, két nappal később is a konyha kövezetén kellett aludnia, amikor már haldoklott. 

A boncolás szerint halálát ütéstől származó májrepedés okozta, de testén több külsérelmi nyomot is találtak. Török másnap mosolyogva közölte a tanácson, hogy Sárika meghalt. Azt már nem, hogy ezért ők a felelősek. A hatalmas közfelháborodást kiváltó eset elsőrendű vádlottja Magdolna volt. A bíróság első fokon mindkét vádlottat halálra ítélte, de a Legfelsőbb Bíróság a mostohaanyára vonatkozó ítéletet megváltoztatta: Valcsek Magdolna halálbüntetés helyett 13 évet kapott.

Arra jutottak, hogy nem igaz, hogy a nő kezdeményezte a gyerek megölését, és hogy Antalt és Sárikát egymás ellen uszította volna. Mérlegelték azt a nem mellékes körülményt is, hogy Valcsek Magdolna közben terhes lett. Sárika halála után kellett teherbe esnie Töröktől, és értelemszerűen akkor, amikor még egyiküket sem tartóztatták le.

Lottónyereményért ölt

A 33 éves Győri Györgyné (leánykori nevén Ágoston Magdolna) a vádirat szerint 1961 őszén Sashalmon baltával támadt ágyban fekvő szomszédjára, a 70 éves Dráb Istvánra, és meggyilkolta. Győriné a rendőrségen beismerte az emberölést. A nyomozás kiderítette, hogy a fiatalasszony szerelmi ígéretekkel zsarolta Dráb Istvánt, a magára maradt idős embert. Dráb az előző nap azzal dicsekedett el neki, hogy 77 ezer forintot nyert a lottón. A nyomozás adatai szerint Győriné ekkor határozta el, hogy megöli, majd kifosztja. Mindössze 600 forintot talált nála, majd a gyilkosságot követő hajnalon petróleummal felgyújtotta a lakást, hogy eltüntesse a nyomokat. 

A tárgyalás első napján Győriné váratlanul azzal hozakodott elő, hogy nem ő, hanem a férje gyilkolta meg féltékenységből az öregembert. Az asszonyt gyilkosság, rablás, társadalmi tulajdon felgyújtása és csalás bűntettéért halálra ítélte a Budapesti Fővárosi Bíróság. Az ítélet indoklásában hangsúlyozták, hogy kegyetlen, szadista természetű, gyakran ütötte, rúgta gyermekeit, egy alkalommal ollóval támadt férjére is, és mindenkibe belekötött a lakótelepen.

A büntetőügy Győriné fellebbezése miatt a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott, és mivel a jogerős ítéletről már nem írtak a lapok, büntetését minden bizonnyal határozott idejű szabadságvesztésre változtatták, mert az ebben az időszakban kivégzett személyek között nem szerepel a neve.

Elmebetegnek nyilvánították

A pécsi Molnár Gézáné (leánykori nevén G. Jolán) a hetvenes évek elején elvállalta egy idős, betegeskedő nyugdíjas nő, Kiss Rózsa gondozását. A pékségben dolgozó asszony szerette volna megszerezni későbbi áldozata házát, vagyis előre kiterveltségről és nyereségvágyról volt szó. 1971. szeptember 18-án saját sétabotjával leütötte, majd megfojtotta Rózsát. A holttestet lepedőbe burkolta, később pedig a ház pincéjébe vonszolta, és az ott olajjal leöntött tetemet felgyújtotta. A következő napokon feldarabolta az összeégett holttestet, a testrészeket az udvaron levő kútba és az emésztőgödörbe dobta.  

Bár a megyei bíróság enyhítő körülményként értékelte Molnárné büntetlen előéletét és azt, hogy kiskorú gyermeke van, a vádlottat mégis halálra ítélte. A fellebbezés utáni Legfelsőbb Bírósági ítéletről a lapok már nem számoltak be. Információim alapján az elsőfokú ítélet után elmeszakértők is megvizsgálták a nőt, és megállapították, hogy már a gyilkosság idején is elmebetegségben szenvedett, ami abban az időben is büntethetőséget kizáró ok volt. Így Molnár Gézáné kényszergyógykezelését rendelték el.

Férjével a fiát, fiával a férjét ölette meg

A négygyerekes Karsai Mihályné (leánykori nevén Kodák Erzsébet) 1968-ban férjével megölette egyik fiát, négy évvel később pedig másik fiával a férjét. A holttestet ráadásul mindkét esetben feldarabolták, és megpróbálták elégetni. A nehéz sorsú, rendkívül manipulatív asszony motivációi főként anyagi jellegűek voltak, illetve férje megölésénél az is szerepet játszott, hogy egyre nagyobb teher volt gondoskodni a súlyos fokban mozgássérült órásmesterről.  

Első fokon ő és fia is határozott idejű szabadságvesztést kapott, de miután Karsainé enyhítésért, az ügyész pedig súlyosbításért fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság halálbüntetést szabott ki a nőre. Amiről azonban a sajtó már nem számolt be: Karsai Mihályné kegyelmet kapott, így tizenöt év börtön után feltételesen szabadulhatott.

A szerző rtl.hu-n megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: illusztráció, börtönlelkész a Kalocsai Fegyház és Börtönben 1988-ban – Fotó: Jezsuita Levéltár/Fortepan