A vonat ablakához lépett, és a tömegbe lőtt egy hivatásos katona Gyékényesen – három embert ölt meg, és csak a vakszerencsén múlt, hogy nem hatot

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket idézzük fel, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. A súlyos bűneseteket megyénként mutatjuk be, a sorozat előző részei itt olvashatók.

...alig haladt a vonat száz métert, egy durranást hallott, majd még egyet. Odafigyelt, és azt hitte, hogy a sín pattog. A peronon már mindenki ezt figyelte, utána sikoltozást hallott a főkijárat felől, odanézett és látta, hogy egy ember fekszik a földön, és a jelenlévők körülvették. Majd ezek után ismét durranásokat hallott a vonat felől.

– idézte egy katonatiszt a feletteseinek egy szemtanú szavait a gyékényesi vasútállomáson 1975 februárjában történt lövöldözés másnapján.

A 23 éves Horváth Géza honvéd őrmester a 2411-es számú személyvonat harmadik kocsi 21. számú ülőhelyén utazott a Pécsről Nagykanizsára tartó szerelvényen. A fülkében szemben ült vele a párja, valamint pár hónapos kisfiuk. Amikor a szerelvény végre befutott a gyékényesi állomásra, még maga az őrmester sem tudta, hogy pár perccel később mit fog tenni. Volt egy terve, de azt nem ott, hanem a Határőrségen tervezte végrehajtani. Máshogy alakult.

Az előtte álló nő testén átfúródó lövedék őt már megölte

Az őrmestert február 22-én egy anyjától érkezett levél várta nagyatádi albérletében. Ebben az állt, hogy Sándor nevű bátyját tiltott határátlépés kísérlete miatt elcsípték és megverték. Az asszony a levélben arra kérte Gézát, hogy sürgősen utazzon haza a határ menti Apátistvánfalvára és „intézkedjen” a határőrségen a bátyja ügyében. Géza egyenruhát húzott, és egy bőrönddel a kezében szolgálati helyére, a nagyatádi laktanyába ment, ahonnan elhozott három fegyvert (köztük szolgálati fegyverét), majd az albérletében újra polgári ruhát vett fel, a géppisztolyt összeszerelte, és a tárba helyezte a lőszereket. 

Felülre egy vaktöltény került. Ennek a momentumnak aznap este aztán életmentő szerepe volt. 

Az őrmester élettársához utazott Háromfára, ahol rögtön „ugraszotta" Gizellát, hogy szedje össze magát és három hónapos kisfiukat, mert mennek a szülőkhöz. A fiatal nőnek fogalma sem lehetett arról, hogy a bőröndben – amelyikben a ruháik is voltak – a párja fegyvereket szállít. Mire busszal a babócsai vasútállomásra értek, Géza már fél litert megivott a magával hozott egy üveg borból. A Nagykanizsára tartó személyvonat harmadik kocsijába szálltak. 

A szerelvény 19 óra 12 perckor futott be a gyékényesi határállomásra (akkor Jugoszlávia, ma Horvátország felé), ekkor már besötétedett. Amíg az utasok le- és felszálltak, Géza is lelépett a peronra, ahol egy határőrtől annak a határőrtisztnek a holléte felől érdeklődött, aki őt pár héttel korábban ugyanezen az állomáson igazoltatta. Választ nem kapott, de a vonat közben indulni készült, ezért visszaszállt a családjához. A fülkében elővette az anyja levelét, és odaadta Gizellának. A vonat ekkor megmoccant, és tízperces késéssel elindult az állomásról, miközben Horváth Géza a két szolgálati pisztolyt a tárakkal és a géppisztolyt kipakolta a bőröndből. Minden pillanatok alatt történt. Lehúzta az ablakot, majd PA mintájú, 9 mm-es szolgálati pisztolyával többször is a peronon nyüzsgő tömegbe lőtt. 

Senki sem értette, mi történik, a legtöbben valószínűleg fel sem fogták, hogy valaki a harmadik vágányon éppen az állomásról kiguruló szerelvény ablakából tüzel rájuk.

A lövések hangjára három határőr is felfigyelt a vonat utolsó kocsijából, és rögtön előre, a tompa puffanások irányába indultak. Amikor ahhoz a fülkéhez értek, ahonnan Horváth Géza a felesége és pár hónapos gyereke mellől az ablakon keresztül a tömegbe lövöldözött, megpróbálták őt lefegyverezni, de mire lefogták volna, az őrmester mindhármukat meglőtte. 

A haslövést kapott, civil ruhában szolgálatot teljesítő Éliás András a helyszínen életét vesztette. Az egyenruhában lévő, éppen a szabadsága után Nagykanizsára tartó Seres Károly két hónappal később halt bele sérüléseibe. 

Horváth Géza úgy gondolta, még nincs vége. Mivel a pisztoly tára kiürült, felkapta a géppisztolyt. Eközben a kalauz vészfékkel megállította a vonatot. Géza erre leugrott a vonatról, és a mozdony felé indult, miközben találkozott Kuzma József mozdonyvezetővel. Horváth megcélozta az őt lefegyverezni próbáló férfit, akinek életét minden bizonnyal az mentette meg, hogy a tárban az a bizonyos vaktöltény volt legfelül. Az élet-halál harcba ekkor beszállt Kovács Ferenc mozdonyfűtő is, akinek mellkasára Horváth több lövést is le akart adni, de a fegyvere csütörtököt mondott. Végül Skobrics József döntötte el a küzdelmet, így hárman már az árokba tudták szorítani a megvadult fegyveres támadót, akit Kozma végül a géppisztollyal volt kénytelen homlokon vágni, hogy végre feladja a küzdelmet. 

A peronon tartózkodók közül két embert, Deme Lukácsnét és egy Varga Rudolf nevű vasutast ért haslövés. Utóbbi is belehalt sérüléseibe. A MÁV-alkalmazott életét az a lövedék oltotta ki, amely az előtte álló Deme Lukácsné hasfalán átfúródva a nőnek „csak” nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott.

Az egészen példátlan, halálos áldozatokkal és számos sérülttel járó bűncselekmény ügyében a katonai ügyészség járt el. Horváth Gézát ugyan nem katonai, hanem köztörvényes bűncselekmény miatt vonták felelősségre, de mivel a terhelt az elkövetéskor a Magyar Néphadsereg hivatásos állományába tartozott, nem a civil, hanem a katonai bíróság volt illetékes az ügyében. Mivel az állomáson történteknek több szemtanúja is volt, nem arra kellett választ találni, hogy ki lövöldözött. Azt kellett mindenképpen tisztázni, hogy a tettes olyan szellemi állapotban volt-e, hogy egyáltalán felfogja, mit tett. Aki ugyanis nem tudja, mit csinál, azt nem lehet büntetni. Márpedig a tét a rendszernek és az elkövetőnek is igen nagy volt: ha Horváth Géza beszámítható, minden bizonnyal halálra ítélik.

Alkalmatlan volt a Néphadseregbe

Az őrmester az eljárás során azzal próbálkozott meg védekezni, hogy a történtekre gyakorlatilag nem emlékszik. A babócsai buszon állítása szerint minden elsötétült előtte, és csak akkor tért magához, amikor már a kaposvári kórházban látták el a sebeit. Ha megnézzük ennek az embernek az életútját, védekezése nem feltétlenül tűnik légből kapottnak. 

Csonka családban, apa nélkül nőtt fel. Négy testvére volt, minden bizonnyal nehéz körülmények között éltek. Az általános iskolát be sem tudta fejezni, mert el kellett mennie dolgozni. Segédmunkás volt a szentgotthárdi téglagyárban, aztán bevonult katonának, Ezután „felületes, elnagyolt vélemények, javaslatok alapján” felvették a tiszthelyettesi főiskolára, amelynek elvégzése után őrmesteri rendfokozatban avatták tiszthelyettessé, de egy, az eset után született esettanulmányban is elismerték, hogy hivatásos katonának egyáltalán nem volt alkalmas. Nagyatádra helyezték, ahol üzemanyag-raktárosként dolgozott, de meggyűlt a baja a feladatokkal, mindent többször kellett neki elmagyarázni, és az érdemi munkát egy másik katonatársa végezte. Zárkózott, magának való figurának tűnt. Botrányai nem voltak, azt pedig senki sem tudta, milyen a laktanyán kívül.

A tizennyolc éves Gizellával egy éve éltek együtt, amikor a lövöldözés történt. A nőt korábban szemtanúk szerint is többször megverte, miközben állítólag esküvőt terveztek, de az valamiért nem valósult meg („a pénzt inkább italra költötte” – mondta erről Gizella). Két és fél hónappal a Gyékényesen történtek előtt született egy kisfiuk. Géza vallomásában azt mondta, ekkoriban kezdte érezni, hogy hamar elfárad, és nehezen megy neki a munka.

Januártól idegkimerültség miatt a Pécsi Honvéd Kórházban kezelték, ahol nyugtatókat írtak fel neki, és ezeket a gyógyszereket egészen február 20-ig szedte is. 

Másnap megjelent az idegszakrendelésen, ahol arról panaszkodott, hogy a korábban beadott leszerelési kérelmét még mindig nem teljesítette a parancsnoka. Azt azonban a későbbi ítélet sem tisztázta, hogy valóban kérvényezte-e a leszerelést, vagy csak ennek gondolata foglalkoztatta erősen.

Pár héttel a lövöldözés előtt, február 4-én Horváth éppen a gyékényesi állomáson volt, ahol a határőrök igazoltatták. Az ittas – és ha hinni lehet annak, hogy a gyógyszereket rendesen szedte, akkor még gyógyszerek hatása alatt is álló – őrmester nem volt hajlandó átadni az iratait, és kötekedett a határőrökkel, ezért az őt igazoló határőrök egyike értesítette a balhézó Horváth alakulatát, és beszámolt a történtekről. Mivel Géza ez időben egészségügyi szabadságon volt, közvetlen retorzió nem érte, de ő sérelemként élte meg az esetet.

Horváthot a lövöldözés után, márciusban az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben vizsgálták. Az orvosi szakvélemény az év júniusára született meg, ebben a szakértők azt állapították meg, hogy a terhelt mentális állapota és kis fokú részegsége csak enyhe mértékben korlátozta abban, hogy felismerje a fegyverhasználat következményeit.

Az ügy elsőfokú tárgyalása a Kaposvári Katonai Bíróságon zajlott 1975. június 8. és 10. között. Vádiratában az ügyész azzal vádolta meg Horváthot, hogy eredeti szándékai szerint a testvérét bántalmazó határőrökön akart bosszút állni, ezért tulajdonított el fegyvereket a laktanyából. Azonban a gyékényesi állomáson elveszítette az önuralmát, és az őt ért korábbi sérelmekért ott helyben elégtételt akart venni a határőrökön, ezért a peronon tartózkodókra hét lövést adott le, majd újabb hét lövéssel terítette le az őt megfékezni akaró határőröket. 

A bíróság több emberen, hivatalos személy ellen elkövetett emberölés bűntettében találta bűnösnek az őrmestert, ezért főbüntetésként halálra, mellékbüntetésként pedig vagyonának teljes elkobzására ítélte. 

Horváth tudomásul vette az ítéletet, védője kötelességét teljesítve fellebezett az ítélet ellen. A gyilkossági ügyet másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma tárgyalta 1975 szeptemberétől. Horváth mentális problémáira tekintettel a bíróság elrendelte a férfiról korábban kiállított elme- és idegorvosi, valamint pszichológiai szakvélemények felülvizsgálatát, amely a korábbival gyakorlatilag azonos eredménnyel zárult: a lövöldözés idején Horváth képes volt tettének következményeit felfogni. A másodfokú bíróság 1976. március 15-i ítéletében csak a tényállást egészítette ki, az elsőfokú bíróság korábbi ítéletét helyben hagyta.

Példás büntetést hozni, tanulságokat levonni

Horváth Géza őrmestert 1976. május 6-án, három héttel huszonnegyedik születésnapja előtt felakasztották Kaposváron. Hogy miként alakult Gizella és a kisfiuk élete, arról nincsen információnk.

Éliás Andrást és Seres Károlyt a Belügyminisztérium hősi halottjának nyilvánította, és mindkettőjüket posztumusz határőr alhadnaggyá léptette elő. A lövöldöző katonával puszta kézzel szembeszálló három vasutast hősies magatartásukért a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatában részesítették.

Az ilyen bűntények egy rendszernek sem „férnek bele”, így volt ez a szocializmusban is, hiszen egy hivatásos állományú katona lövöldözött ittasan egy forgalmas, civilekkel teli vasútállomáson. Egy ilyen horderejű bűncselekménynél nem volt elég példás büntetést hozni, le kellett vonni a megfelelő tanulságokat is. A Néphadsereg részéről a legfontosabb felismerés az volt, hogy szigorítani kell a fegyverhez jutás lehetőségét. Horváth Géza betegszabadsága idején jutott hozzá három fegyverhez, amelyek közül nem is az összes volt saját szolgálati fegyvere. A Néphadsereg parancsnoksága még a nyomozás ideje alatt jelentősen megszigorította a fegyverek tárolására és kiadására vonatkozó szabályokat és azok ellenőrzését. A másik tanulság a fegyveres testületek személyi állományába való bejutás szigorításának szükségessége volt.

Miután a sajtó magáról az ügyről csak címszavakban, mínuszos hírekben számolhatott be, a közvélemény nem sokat tudhatott a történtekről. Így is akadt azonban, akinek volt véleménye. Egy szintén ideggondozás alatt álló debreceni asszony jogosnak tűnő kérdéseket tett fel az ügyészségnek címzett levelében és meg is válaszolta azokat:

Első sorban kérdezem, ki a felelős Horváth Géza ügyében? Válaszom: az ideg- és elmeszakorvos. Miért? Bizonyára tudta kezelő orvosa, hogy nevezett fegyveres alakulathoz tartozik. S mi lett volna a teendő? Nem sok. Fáradságba sem került volna. Csak annyi az egész, amíg idegállapota újból jóra nem fordul, a fegyverhasználattól eltiltani.

(A cikk megírásához a Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára által őrzött vonatkozó büntetőiratokat, valamint Miskolczi István „Egy súlyos, élet elleni bűncselekmény nyomozásának tapasztalatai” című tanulmányát /Katonai Jog- és Igazságszolgáltatás, 1976/ használtam fel forrásként.)

Nyitókép: illusztráció – katonai eskütétel 1971-ben Monoron. Fotó: Péterffy István/Fortepan