Utolsó magyar kivégzettek: Kondics József vérnyomokat hagyott a konyhacsempén, amikor baltával agyonverte az idős festőt

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket idézzük fel, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. A súlyos bűneseteket megyénként mutatjuk be, a sorozat előző részei itt olvashatók.

1982. november 6-án egy izgatott férfihang azzal hívta a mentőket, hogy holtan találta anyja volt élettársát, a 76 éves Reisz Lajost Szombathelyen, a Sas utcai lakásán. A mentők már nem tudtak mit tenni a helyszínen, ezért értesítették a rendőrséget. Egyértelmű volt, hogy – ahogyan szomszédjai nevezték – „az idős mestert" baltával agyonverték, vagyis bűncselekmény történt. Reisz Lajos holtteste a küszöb előtt feküdt, a feje több sebből még erősen vérzett. Mellette hevert a balta is, amellyel megölték. A holttestet felfedező L. Dezső neve is felmerült gyanúsítottként, miután még a biciklije is véres volt, de hamarosan kiderült, hogy ő biztosan nem lehet a tettes. Akkor vérezte össze mindenét, amikor megpróbált párnát tenni Reisz Lajos feje alá, az idős ember akkor ugyanis még lélegzett. A biciklijét pedig akkor vérezte össze, amikor segítségért rohant.

Miközben a szemlebizottság és a technikusok azt próbálták meg felderíteni a festményekkel telepakolt lakásban, hogy mi hiányzik, a nyomozók a lehetséges elkövetőnek eredtek a nyomába. Eltűnt az áldozat pénztárcája pár ezer forinttal, két fényképezőgépe és egy órája, de ékszerei, közel ötvenezer forintja és ugyancsak több tízezret érő festményei érintetlenül maradtak.

A nyomozóknak sikerült találniuk egy férfit, aki a szombathelyi Pannonia Étteremben rendszeresen Reisz Lajossal evett. A halál napján is együtt ebédeltek, és a mester halála előtt azt mesélte, hogy 

a tüzelőszállításnál évek óta segédkező ismerőse most egy idegen férfit hozott magával, aki előleget követelt, miközben feltűnően körbeszaglászott a lakásában. Reisz állítólag azt is mondta, hogy fél ettől az embertől. 

Ezután azt kellett kideríteni, hogy ki szállította Reisznek a szenet. Így jutottak el a nyomozók „Jóskához", vagyis Kondics Józsefhez. A 38 éves csepregi férfi nemrég szabadult a börtönből, de hiába zörgetett szülei és volt felesége lakásán, azok nem fogadták be, csak adtak neki egy kevés pénzt. Kijelölt pártfogójától is kapott pár száz forintot. A nyomozók eljutottak a szombathelyi Állami Építőipari Vállalat munkásszállójára, ahol a portás emlékezett, hogy Józsi ott aludt náluk a gyilkosság előtti napon. Feltűnt neki, hogy Kondicsnak akkor ugyan még egy fillérje sem volt, de másnap délután már mindenkit meghívott kávéra, aztán taxiba ült.

Kondics Józsefet alig több mint huszonnégy órával a holttest felfedezése után elfogták egy ismerőse szentgotthárdi lakásán, ahol előző este aludt. A kihallgatásán először tagadott, de a bizonyítékok hatására végül beismerte, hogy ő gyilkolta meg és rabolta ki Reisz Lajost.

Már fiatalon is ölt, de megúszta

Nyolc általánost végzett, később gerincmeszesedés nehezítette az életét, ami miatt alkalmatlan volt nehezebb fizikai munkák elvégzésére. Gyermekkora óta ivott, alkoholista volt, kétszer is megjárta az elvonót, de – mint ahogyan az ítélet fogalmaz – ezek „nem érték el a kívánt hatást”. Huszonhárom évesen megnősült, feleségével gyermekük is született, de miután Kondics ivott, és durva volt otthon, tizenhat év házasság után elváltak.

Még nem volt tizenhat éves, amikor először embert ölt. 1960-ban is „nyereségvágyas” emberölést követett el: egy 87 éves asszonyt ölt meg és rabolt ki a Győr-Moson-Sopron megyei Sopronhorpácson. 

A holttestet elásta, és talán sosem derül ki a gyilkosság, ha évekkel később részegen éppen nem pont a körzeti megbízottnak meséli el, hogy ő tette. 

Ennek ellenére nem lehetett felelősségre vonni a gyilkosságért, mert a bűncselekmény addigra, 1966-ra elévült. Így történhetett meg, hogy folytathatta áruházi lopásait, betöréseit, amelyekért aztán összesen négy év nyolc hónapot töltött börtönben.

Utolsó büntetéséből pár nappal Reisz Lajos megölése előtt, 1982. október 27-én szabadult. Még aznap jelentkeznie kellett pártfogójánál, aki figyelmeztette, hogy az orvosi vizsgálat után egészségi állapotától függően keressen magának munkát. A pár ezer forinttal a zsebében szabadult Kondics annál a szentgotthárdi nőnél próbálta magát meghúzni, akivel korábban együtt élt. Pár napig ott is maradt, ezalatt főként ivott, bár megtörtént az is, hogy saját pénzéből elment bevásárolni. Közben sikertelenül keresett albérletet, ezért tovább állt egy szombathelyi cimborájához, Rudovics Jánoshoz. Próbálkozott könnyebb munkához jutni, de iskolák és képzettség nélkül, büntetett előélettel nem sok esélye lehetett, miközben ráadásul mindig volt benne alkohol. Hiába utasították további vizsgálatokra, az orvosnál is csak egyszer jelent meg. November 1-jére az utolsó fillérje is elfogyott, amit pedig a pártfogójától, illetve szállásadójától kapott, azt is elitta.

Egy napja ismerte, amikor megölte

5-én ismerte meg az egyedül élő Reisz Lajost, akihez a szenet jöttek lerakni Rudovics Jánossal. A festő-restaurátor rögtön röviditallal kínálta a két férfit, és egyikük sem arról volt híres, hogy az ilyesmit visszautasítaná. Beszélgettek, közben Reisz megmutogatta a festményeit. Mivel a szénszállító nem jött, Kondicsék elmentek, de Józsi pár óra múlva visszament a lakáshoz, ahol kölcsönt kért. Pénzt ugyan nem kapott, de megbeszélték a házigazdával, hogy segíthet majd a kerti munkákban. Ekkor térképezte fel úgy a lakást, hogy az még Reisz Lajosnak is feltűnt, aki aztán ezt még aznap elmesélte az étteremben.

Józsi aznap délután már harmadszor tért vissza a vasútállomás melletti Sas utcába, munkásruhába bújt, aztán a hátsó faházban egy kisbaltával elkezdett fát aprítani. Azt nem tudni, hogy milyen megfontolásból, de az idős festő eközben folyamatosan borral itatta. Mivel besötétedett, Kondics öt óra körül bement a lakásba az élesítésre váró kisbaltával a kezében. Bort kapott megint, így már majdnem egy liter volt benne, és ez még csak az a mennyiség, amelyet aznap alkalmi munkaadójának köszönhetően sikerült magába döntenie. Éppen kezet mosott a konyhában, amikor a borosüveg mellett meglátta az idős férfi két pénztárcáját és az óráját az asztalon. Ekkor már kapott ötven forintot a faaprításért, de még több pénzt akart. 

A házigazda valószínűleg dühbe gurult, és kiutasította a házából, mire Józsi az előszobában felkapta a kisbaltát, visszament a konyhába, és kétszer rácsapott az éppen háttal álló idős ember fejére. 

Az ütések csontig hatoltak, a vér a kicsempézett falra fröccsent. Reisz ekkor még nem esett össze, dulakodtak. Az idős férfi az életéért küzdött. Még legalább két ütést kapott a fejére a baltával, darabokra tört az arccsontja és az állkapcsa, protézise is kiesett a szájából, miközben az áldozat egyetlen rúgással tudott kisebb zúzódást ejteni támadóján. 

A megtámadott és ekkor már haldokló házigazda a földön feküdt, Kondics felmarkolt, amit csak ért, aztán távozott. Biztosan kapkodott, mert több komolyabb értéket sem vitt el vagy talált meg. A gyilkos az utca végén lévő kútnál mosta meg véres kezeit.

A pénzt kivette a pénztárcákból, amelyeket a Gyöngyös-patakba hajított. Elment a már említett munkásszállásra, ahol taxit hívatott a portással, hogy Szentgotthárdra menjen. Megadta a módját, mert odafelé több helyen is megálltak, hogy szórakozzon kicsit. Bort, sört, fröccsöt és rövidet is ivott, egy ezrest fizetett a taxisofőrnek, akinek a lebukása szempontjából rendkívül ostoba módon felajánlotta az egyik lopott fényképezőgépet is megvételre. A biznisz nem jött össze, ráadásul a fuvar végén már olyan részeg volt, hogy a gépet a kocsiban felejtette. Szentgotthárdon tovább ivott, aztán annál az ismerősénél húzta meg magát, akinél másnap elfogták a rendőrök.

Értékek és erkölcsi fékek nélkül

Kondics József a szakvélemény szerint nem szenvedett elmebetegségben, beszámítható, vagyis büntethető volt. Reisz Lajost ugyan ittas állapotban verte agyon, de az a szint nála átlagosnak számított. A Vas Megyei Főügyészség nyereségvágyból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolta. Büntetőjogi értelemben nem lehetett különös visszaeső, hiszen az 1960-as gyilkossága az elévülés miatt nem számított. A vádlott lényegében beismerte Reisz Lajos megölését, de abban próbált maszatolni, hogy a pénz miatt tette volna, hiszen tudta, hogy ez minősítő körülmény lesz. Azt is állította, hogy azért verte fejbe baltával áldozatát, mert az előtte pofon vágta őt. Annyira félt a további pofonoktól, hogy agyonverte Reisz Lajost – mondta ő.

Bűncselekményeknél általában nem a vérnyomok jelentik a legfőbb bizonyítékot, és ebben az esetben sem így történt, de érdekessége a bűnügynek, hogy a csempéken lévő fröccsenéses vérnyomok alapján lehetett biztosan kijelenteni, hogy az első ütések hátulról érték az áldozatot. Így szó sem lehetett arról, amit Kondics állított, tehát hogy a későbbi áldozattal szemben állva, küzdelem közben ütött először.

„Magatartását az értéknélküliség, az erkölcsi fékek hiánya jellemzi, idült alkoholista, aki a társadalmi együttélés szabályait figyelmen kívül hagyja, alkoholizáló, bűnöző életvezetésén képtelen változtatni, képtelen a társadalomellenes magatartásoktól tartózkodni” – olvasható a Szombathelyi Megyei Bíróság elsőfokú ítéletének indoklásában, miután fél évvel a gyilkosság után kihirdették a halálos ítéletet a nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében. Bár vádlott és védője fellebbezett, az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság szeptember végén helyben hagyta.

A kegyelmi kérvény elutasítása után az ítéletet 1983. december 2-án Szombathelyen hajtották végre. Kondics Józsefet a szombathelyi Jáki úti temetőbe temették. Mellette nyugszik Vajda János, Vas megye utolsó előtti kivégzettje, akit alig több mint egy évvel korábban akasztottak fel ugyanott.

(A cikk megírásához az ügyben született első és másodfokú ítéletet, a Magyar Rendőrben 1983-ban megjelent „Csak huszonnégy óra kellett” című írást, valamint a Vas Népében a témában megjelent cikkeket használtam fel forrásként. Külön köszönet a segítségért Biczó Péternek a Körmendi Polgárőr Egyesület elnökének.)  

Nyitókép: A bűntény helyszínéhez közeli szombathelyi vasútállomás 1979-ben. Fotó: ETH Zürich/Fortepan