Mi magyarok valahogy tovább tűrjük a szart, mint a többi nép

Andragógusként diplomázott, később blogot, majd online újságot alapított, hogy arról írhasson, ami igazán érdekli. Szenvedélyes olvasó, és zavarba ejtő irodalmi műveltséggel rendelkező outsider, akinek májusban jelent meg Hiányzó történetekcímű, a generációkon átívelő titok, közöny és hazugság témáját feldolgozó regénye az Európa Könyvkiadónál. A történet, amelyben egy újságcikk hatására megreccsen az addig stabilnak tűnő családi építmény, sok ponton ismerős lehet a legtöbb olvasónak. Kovács Krisztiánnal ihletről, a mindennapjainkat működtető ideológiákról, generációs élményekről és az igazság képlékenységéről beszélgettünk.

Amikor a kiadó azzal az ajánlással küldte meg a könyvedet, hogy az egyszerre családtörténet, kalandregény és történelmi krimi, azt gondoltam, túlzó vállalás ennyi mindent belesűríteni. A szöveg később téged igazolt. A náci múltú nagyapa történetét csak így lehetett elmesélni, vagy benne volt az első könyves szerző törekvése is, hogy megmutassa sokoldalúságát?

Ilyen típusú hiúság nincs bennem, de talán mások az irodalmi gyökereim, mint a magyar kortárs írók egy részének. A szórakoztató irodalom irányából jövök, és az amerikai típusú kortárs szépirodalmat kedvelem. Persze nagyon szeretem Fejes Endrét és Szilvási Lajost is, de Saul Below-hoz, Joyce Carol Oateshoz vagy Jonathan Franzenhez legalább ennyire kötődöm. Az amerikai szépírókra olykor jellemző, hogy a családregényt nem önállóan kezelik, sokszor kísérleteznek azzal, hogy egyfajta hibridet hozzanak létre.

 Amikor azon kezdtem gondolkodni, mit hozhatnék ki a nagyapa történetéből, tudtam, hogy ehhez kiváló keretet biztosít a krimi eszköztárának egy része, 

hiszen ezen belül politikáról, gazdaságról, szociológiáról, pszichológiáról is lehet beszélni.

Rengeteget olvasol, és rögtön kedvenc íróiddal, inspirációiddal hozakodsz elő. Szerinted jobb író lesz, aki sokat olvas?

Ahhoz, hogy valaki jó író legyen, szerintem szerencse és nagyfokú éhség is kell. A fejlődéshez sokféle regényt kell olvasni, kóstolni, kísérletezgetni különböző műfajokkal, ugyanúgy a posztmodernnel, mint a klasszikus irodalommal. Ha például horrort írunk, nem elég Stephen Kinget olvasni, még akkor sem, ha zseniális, és messze túlmutat a saját zsánerén. Ha érteni akarom, hogy miért úgy ír, ahogy, akkor értenem kell azt is, honnan merít. És akkor már eljuthatok Hemingwayig, William Faulknerig vagy Poe-ig, és őket is olvasnom kell. Meg persze rengeteget dolgozni. Esterházy Péter mondta, hogy nincs ihlet, munka van. Igaza volt: az írás kőkemény fizikai és mentális megterhelés. A sok olvasás meg ahhoz kell, hogy a végén valami koherens dolog jöjjön ki az egészből.

Kőkemény mentális és fizikai megterhelésről beszéltél. Ebbe a könyvbe mennyit tettél ebből?

Úgy dolgozom, hogy általában csak a történet kiindulópontja van meg, aztán a karakterekkel együtt fedezem fel, mi rejlik még a sztoriban, hol van szükség további kutatásra, elmélyülésre. Felfedező írásnak hívják ezt a módszert, amit nagyon élvezek, mert gyakorlatilag a másfél év alatt, amíg elkészült ez a könyv, engem is végig izgalomban tartott; élveztem, hogy a való életből vett eseményeket tudok megtölteni fikcióval, miközben nem rugaszkodom el attól, ami valójában történt.

Jó is, hogy ez kijött, mert így fel merem tenni a lírai én és a te viszonyodra vonatkozó korszerűtlen kérdést: mennyire vagy benne a könyvben? A regény felütése például mintha a te önéletrajzodból ollózott részlet lenne.

Nem akartam elvonatkoztatni saját magamtól, szerintem a szépirodalom akkor tud igazán szép lenni, ha az író reflektál önmagára, és képes párhuzamokat vonni a jelen társadalom sajátosságaival. Ennek a könyvnek a kérdése az, hogyan tudjuk a jelenben megérteni, elfogadni és feldolgozni a múlt bűneit. A transzgenerációs trauma nagyon divatos téma, de engem nem pszichológiai vagy spirituális szempontból érdekel. Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy az én nagyszüleim megélték a Horthy-rendszer egy részét, a második világháborút, a Rákosi-rendszert, az 56-os forradalmat, a Kádár-korszakot és a rendszerváltást is, és az ideológiák, amik az adott korokban működtették az országot, letörölhetetlen nyomot hagytak a légkörön, amiben a szüleimet nevelték. 

Ez meghatározta azt, amit a szüleim adtak és adhattak nekem. Abban nem szeretek hinni, hogy van valamiféle génjeinkben kódolt sors, mert az azt jelentené számomra, hogy nincs, vagy alig van választás. Abban viszont hiszek, hogy tele vagyunk olyan elhallgatott történetekkel, amelyeknek a feltárása és elbeszélése segíthetne, hogy megértsük a múltat és ezáltal magunkat is.

A könyv egy pontján azt mondja a főhősöd, hogy a hazugság nem is olyan rossz, sőt sokszor arra szolgál, hogy megvédjünk vele valakit. Mit gondolsz, mi a rosszabb egy családi dinamikában, a hazugság vagy az elhallgatás?

A legborzalmasabb a közöny. Ha a felmenőinkkel kapcsolatban belenyugvással, érdektelenséggel viseltetünk: voltak, léteztek – rendben van, nem számít, ennyi. Pedig ha felszámolnánk ezt a közönyt, ami nemcsak családi, de társadalmi szinten is jelen van, közelebb kerülnénk saját működésünk megértéshez.

Engem tudod, mi érdekelne? Az, hogy mitől függ, hol húzzuk meg a vonalat, ami után már elég. Ahonnan már nem megyünk bele méltatlan alkuba vagy rossz kompromisszumba. Miért van az, hogy főhősöd, az újságíró Dani egyszer csak kristálytisztán látja, hogy ott kell hagynia a propagandaújságot, ha nem akar belebetegedni?

A lehetőségeink, az ingerküszöbünk és a neveltetésünk is szerepet játszik ebben. Engem úgy neveltek a szüleim, hogy tudni kell kompromisszumot kötni, de nem alkudhatsz meg mindig. Csakhogy annak felfedezésére, hogy épp mit követel az adott helyzet, nem létezik egyértelmű tanítás. 

Bizonyos döntéseink után erkölcsi fölényben érezzük magunkat, pedig mindannyian ugyanannak a rendszernek vagyunk kiszolgáltatva, csak épp eltérő mértékben. 

Egyébként szerintem mi, magyarok tovább tudjuk tűrni a szart, mint a legtöbb nép. Az elmúlt 20 évben milliónyi olyan döntés született, amiért más országokban az utcára vonultak volna, nálunk még mindig az tűnik furcsának, ha valaki kinyitja a száját. Nem akarok túlságosan belemenni a politikába, de azt kell elfogadnunk (és ez jelenik meg a regényben is), hogy mára minden politikai kérdés lett. Politikai kérdés a sport, politikai kérdés a kultúra, politikai kérdés a gazdaság, minden. Egyre nehezebb átlátni, hogy ki hibáztatható, és miért. De egyvalaki biztos, hogy felelős: a mindent mozgásban tartó és önös érdekeit kiszolgáló hatalmi gépezet.

És mi a helyzet házon belül? A könyvedben is megtörténik, és egyre többször szembesülünk azzal, hogy egy kifelé jól működő család gerendái igencsak recsegnek. Van egyáltalán igazán jól működő családi közösség, vagy elégedjünk meg az „elég jó család” meghatározással?

Tökéletes nyilván nincs. Az „elég jó család” fogalma addig tart, ameddig nem kezdjük el mérgezni egymás életét, amíg a mindennapjaink nem az állandó harcokról szólnak. És nagyjából ez a maximum, amit ki lehet ebből hozni, ebben már epizódokra képes megjelenni az, amit nevezhetünk „felhőtlen boldogságnak” is. Ugyanakkor ha a kifelé mutatott kép és a valóság közt túl nagy a kontraszt, könnyebben borul az egész valamilyen külső hatásra. Ez történik a Hiányzó történetekben is.

És úgy nagyjából az egész generációnk vagy épp szüleink generációjának családjaiban, nem?

Részben igen: a válás, a hűtlenség és főleg az alkohol túlzottan is nemzedéki élmény. Ezzel az a baj, hogy ha mindig olyanokhoz mérjük magunkat, akik rosszabbak, de semmiképpen nem jobbak nálunk, az látszólag felmentést ad, ugyanakkor nem visz előre. „Jó, hát másnak is szar, a miénk ehhez képest egész elviselhető.” A fenti problémák természetesen ma is léteznek, de én

nagyon remélem, hogy a következő generációnak, a mi gyermekeinknek az lesz a nemzedéki élménye, hogy a szüleik jobbak akartak lenni, és nem vigasztalódtak a másnak is rossz ideológiájával.

Nem úszhatjuk meg tehát, hogy a múlttal foglalkozzunk?

Természetellenes azt akarni, hogy megússzuk. De az egész máris nem olyan ijesztő, ha nem problémaként tekintünk rá. A múlt lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, de a jelenhez visz közel, ha dolgozunk vele, és megpróbáljuk kideríteni, mi és miért történt valójában.

Próbálkozni lehet, de a könyved egy pontján úgy fogalmazol, hogy az igazság képlékeny. Lehet írói vagy magánemberi ambíció, hogy a múltat igaz módon meséljük el?

Nem biztos. Sőt, a teljes igazság szerintem nem érhető el. A képlékenység azt jelenti, hogy a dédszüleim elmesélték a nagyszüleimnek, ők a szüleimnek, és generációkon keresztül lyukak épültek a történetbe. Az emlékek, az eltelt idő megszínezték ezeket a meséket és még inkább a bennük szereplő karaktereket. De talán nem is az a kérdés, hogy az igazság kiderül-e, hanem hogy hajlandók vagyunk-e keresni az igazságot. Ez fontos, mert a múltunk ugyanúgy hozzánk tartozik, ahogy a jövőnk, és a múlt egyfajta kapocs a jelen és a jövő közt is.

A főhősöd gyerekkorától kezdve rengeteget olvas, és úgy fogalmaz, hogy a könyvek megvédték, pajzsot vontak köré. Szerinted van még ma is ilyen hatásuk a könyveknek?

Én rengeteget olvasok, és nagyon szeretek is olvasni, de azt látom, hogy az olvasóközönség zsugorodásával előbb csak presztízs, majd erkölcsi kérdés lett ebből is. Szerintem nincs rendben, hogy sokszor az olvasó ember erkölcsi fölényben érzi magát mindenki mással szemben. Én se tudnék létezni könyvek nélkül, de azt is tudom, hogy a könyv nem ad meg mindent, és van, amit kizárólag tapasztalat útján lehet megszerezni. Az élet nem csak könyv és olvasás. Azt élni kell, azt tapasztalni kell, csinálni, ismerkedni, beszélgetni, tenni a dolgunkat. És ha mindezt kiegészíti az, hogy közben az irodalomnak hála kimozdulhatunk a saját valóságunkból, és ezáltal szókincset, tájékozottságot, empátiát nyerünk, akkor az egy zseniális kombináció.

Olvasó és nem olvasó erkölcsi alá-fölé rendelése jó példája annak, ahogy egymáshoz viszonyulunk a mindennapokban. Főhősöd, Dani barátja, Lili olyan, mint egy lakmuszpapír, érzékenyen reagál az ilyen durvaságokra is. Téged mennyire zavar, hogy nem vagyunk jó fejek egymással?

Egy józan gondolkodású ember nem láthatja másképp, mint hogy borzalmasan viseltetünk egymás iránt. Krasznahorkai László mondta egy interjúban, hogy imádja ezt az országot, a patakokat, a faleveleket, a tájakat, mindent, csak az zavarja, ha egyszer ebbe a képbe belép egy ember. Szerintem ebben is a közöny a legrosszabb: megszoktuk, hogy így van: durvának lenni a másikkal már nem esik nehezünkre. Egy írónak viszont az a dolga, hogy rossz állampolgár legyen, ahogy azt Don DeLillo mondta egy kritikájára reagálva, mert így kell feltárnia mindazt, ami zavarja ebben az ökölvívó világban. Ezt igyekszem tenni én is.

Nyitókép: Bährlein Martin