Akik gyilkosokra mondták ki a halált – hírhedt bírók és vérbírók Magyarországon

„A vádlottat az XY vezette büntető tanács halálra ítélte”, emlékezhet még az idősebb korosztály a rendszerváltás előtt egy-egy bűnügyi újsághír, tudósítás utolsó mondatára. A Kádár-korszakban a hóhérokhoz hasonlóan többek között a büntetőbírókról sem lehetett sokat tudni, de a tényszerűség adott esetben megkívánta, hogy egy nyúlfarknyi hírben szerepeljen a nevük. A kiemelt tárgyi súlyú bűncselekményekben ítélkező bírókról leginkább a rendszerváltás utáni nyilatkozataik, visszaemlékezéseik, illetve levéltári iratok alapján lehet izgalmas információkat megtudni.

Nyugodtan aludt, mert anyagyilkosnak nincs bocsánat

Mivel a koncepciós pereket és a valóban köztörvényes bűncselekményeket (pl. az emberölést) az 1956-os forradalom utáni öt-hat évben rendkívül nehéz szétválasztani, a sort azzal a dr. Vermes Vilmossal kezdjük, aki a Békés megyei bíróság büntetőbírójaként egy fiatal férfit ítélt halálra első fokon. Csőke György az anyját és az apját is baltával támadta meg, előbbi belehalt sérüléseibe. A kétegyházi férfi büntetését végül a Legfelsőbb Bíróságon is helyben hagyták, kegyelmi kérvényét elutasították, majd végrehajtották rajta a halálos ítéletet. 

Amikor egy évvel később Vermes Vilmost arról kérdezték, hogy mit érzett, amikor az alig harmincéves elítéltet felakasztották, azt mondta, nyugodtan aludt, mert egy anyagyilkosnak ő bíróként és emberként sem tud megbocsájtani. Ezt a választ olvasva érdemes megjegyezni, hogy ugyan voltak olyan bűncselekmény-típusok, amelynek elkövetőjére halálbüntetést is lehetett kiszabni, de olyan nem, amelynek elkövetőjére kötelező volt kimondani a legsúlyosabb ítéletet. Így az anyagyilkosokra sem – amely a büntetőjogban egyébként sem létező fogalom, de ez csak kiegészítés.

A halálbüntetést ellenzők részéről az egyik legfőbb érv általában az szokott lenni, hogy mi van, ha a kivégzést követően új bizonyítékok hatására kiderül, hogy nem a valódi tettest küldték a halálba. Kétségtelen, hogy fordulnak elő ilyen jóvátehetetlen és tragikus tévedések, de a Kádár-korszakkal kapcsolatban elmondható, hogy a legtöbb halálbüntetéssel végződő köztörvényes ügyben nem volt kérdés a tettes személye. Ilyen volt a péri agglegény, Rumi Béla esete is, aki egy házaspárral végzett. A kriminalisztikailag nem túl bonyolult, de rendkívül felkavaró gyilkossági ügyet a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróságon dr. Nagy Zoltán tanácsa tárgyalta első fokon. A már nyugalmazott büntetőbíró úgy emlékezett vissza a Kisalföld című lapnak, hogy abban az időben a halálbüntetés jogosságát senki sem kérdőjelezte meg. Ő egész pályafutása alatt egyszer, ebben ez esetben hozott ilyen ítéletet. 

Azt senki sem tudhatja, mit érez a bíró, amikor kimondja, hogy az ítélet: halál. 

Bár a kettős gyilkos Rumi Béla miatt két gyerek maradt árván, Nagy Zoltán a tárgyalás előtt megfogadta, hogy ha ez az ember meg tud törni a saját tette súlya alatt, akkor meg kell hagyni az életét, Rumi azonban csak önmagát sajnálta.

Amikor semmiféle bizonyíték nincs

Dr. Kárpáti Piroska, a Fővárosi Ítélőtábla későbbi tanácselnöke még a Pest Megyei Bíróság büntetőbírójaként hozott halálos ítéleteket, a halálbüntetés eltörlése után hosszú évekkel pedig tényleges életfogytiglant is szabott ki. Kárpátinak is akadt olyan ügye, ahol az akkori gyakorlatnak megfelelően nem nagyon lehetett kérdés, hogy milyen ítélet szülessen. Első fokon ő mondta ki a halálos ítéletet arra a Toldi Lászlóra, aki feleséggyilkosként évtizedekkel később rágyújtotta az alvó kislányára a házat. Illetve azt a Nyiri Mihályt is ő ítélte halálra, aki egy félresikerült betörés közben felgyújtott egy kisfiút egy ceglédi családi házban.  

Vas megyében a nyolcvanas években rövid idő lefolyása alatt két rablógyilkosság is történt. Első fokon mindkét esetben Laky Ferenc volt a tanács elnöke. Mindkét elkövető esetében ugyanaz volt az indíték, de míg Kondics Józsefet halálbüntetéssel sújtották, Vajda Jánost életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Végül azonban mindkettőjüket kivégezték, mert a Legfelsőbb Bíróság utóbbi esetében súlyosította az ítéletet.

A pár éve elhunyt Strausz János a sokszor szakmai körökben is emlegetett Magda-ügy megismételt eljárásában vezette a Fővárosi Bíróság öttagú büntetőtanácsát. Magda Jánost – mint többszörös visszaesőt – aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt halálra ítélte a megyei bíróság, mert az ítélet szerint megölt egy kislányt a szolnoki zsidótemetőben. Az ellentmondásos, szakmai hibáktól hemzsegő ügy azonban Strauszéknál „kötött ki", amelynek az lett a vége, hogy Magda Jánost bizonyítottság hiányában felmentették. A gyermekgyilkosság azóta is felderítetlen. Magda pár évvel később megölte az élettársát.

Strausz – aki később az Alkotmánybíróság tagja volt – erről az ügyről, pontosabban a bizonyítási kísérletről a következőket mondta az Indexnek: „Lementünk Szolnokra, szemlét tartottunk a temetőben, ahol a kislány holttestét megtalálták. A legapróbb bizonyítékokat is megnéztük. (…) Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy motívum nincs, nincs meg az eszköz, és tulajdonképpen semmiféle bizonyíték nincs."

Strausz János hozott halálos ítéletet, a két hét alatt egy tehetős idős nőt és egy ugyancsak idős férfit meggyilkoló Zelei Bélára első fokon ő mondta ki az ítéletet.

Élethez, humánumhoz való jog

Bár a halálbüntetést 1990-ben nyilvánította alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság, az ítélkezési gyakorlatban már a nyolcvanas évek második felétől lehetett érezni, hogy „más szelek fújnak”. A napjainkban jogtörténettel foglalkozó Kahler Frigyes büntetőbíróként maga is hozott halálos ítéletet első fokon. A Heves Megyei Bíróság elnökhelyetteseként az általa vezetett tanács 1989-ben arra a lőrinci férfire, Potvorszki Józsefre mondta ki a legsúlyosabb ítéletet, aki pár nappal szabadulása után megölte nyolcéves ikerfiait. Bár a források nem teljesek, de 

ez lehetett Magyarországon az utolsó nem jogerős halálos ítélet, amelyet a Legfelsőbb Bíróság aztán életfogytiglanra változtatott. 

A halálbüntetéspárti Kahler azt mondja, az alapvető társadalmi problémákat az élet elvételével ugyan nem lehet megoldani, de büntetőjog nélkül elszabadul a pokol. „A halálbüntetés eltörlése, maga a döntés tulajdonképpen a törvényhozás megkerülése volt, miután nem törvénnyel, hanem alkotmánybírósági határozattal szűntették azt meg. Ez az emberek elemi igazságérzetével ellenkezik. Nem lehet egy olyan bűnözőnek a humánumhoz és az élethez való jogait emlegetni, aki sok-sok ember élethez való jogát nem veszi tudomásul.”

A Csillag börtön utolsó kivégzettje, Kókai Barnabás esetében is arról volt szó, hogy a legsúlyosabb büntetés alkalmazása mérlegelés tárgya volt. A Szentesen egy év alatt két rablógyilkosságot is elkövető vádlott ügyében első fokon a Csongrád Megyei Bíróság járt el. Exterde Tibor, a tanács elnöke több emberen, különös kegyetlenséggel, részben előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettében életfogytig tartó szabadságvesztést szabott ki. „A szocialista jogfejlődés a halálbüntetés fokozatos háttérbe szorítása és – végső célként – megszüntetése felé halad”, olvasható az indoklásban. Kókainak a legalább húszévnyi rabságot jelentő büntetés is „sok” volt, ezért enyhítésért fellebbezett. Az ügyész azonban halálbüntetést szeretett volna, a Legfelsőbb Bíróság döntése után pedig utóbbi lehetett elégedettebb.

Bár ekkor már valóban más szelek fújtak, Exterde pár évvel később, 1989 elején egy rendkívüli sajtóvisszhangot kapott és óriási felháborodást kiváltó ügyben halálos ítéletet hozott. 1988 nyarán három férfi felgyújtotta a csengelei Sebők-tanyát, amelyben tizenegyen aludtak. Kilencen haltak meg, de két nő terhes volt. Az egyik elkövető öngyilkos lett, míg egyik társára, Ladányi Jánosra halálbüntetést szabtak ki. A másodfokú ítélet kihirdetésére 1990-ben került sor, és bár ekkor még volt halálbüntetés, a Legfelsőbb Bíróságon Ladányi ítéletét életfogytiglani fegyházra változtatta a Fehér István vezette büntetőtanács. Ez akkor húsz évet jelentett.

Akit csak vérbíróként emlegettek

„Senki ne gondolja, hogy örömet jelenthet a bírónak, amikor egy tisztességes eljárás során arra a következtetésre jut: halálos ítéletet kell kiszabnia. De ezt vállalni kell. Ugyanolyan lelki teher, ami a sebészt nyomasztja, amikor egy kétesélyes operációba belefog. Ő az embert akarja megmenteni, én a társadalmat akarom védeni", emlékezett vissza évekkel a halálbüntetés eltörlése után a Kurírnak Pálinkás György. A „leghumanistább vérbíró" köztörvényes ügyekben a legtöbb halálbüntetést szabta ki. Másodfokon eljárva számos halálos ítéletet hagyott jóvá, többek között Soós Lajosét és társáét, György Józsefét, a szegedi Csillagban ámokfutó Richter Richárdét, vagy a hárshegyi gyerekgyilkos Molnár Henrikét. Némileg szimbolikus, hogy az utolsó végrehajtott halálos ítéletet is ő emelte jogerőre, bár ezt akkor még senki sem tudhatta.

Pálinkás a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának tagjaként rögtön az első ügyében – amelyben a vádlott, Sándor György két idős postásnőt ölt meg pár forintért – a legsúlyosabb ítéletet hozta. Ezzel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy Pálinkás úgymond „hozott anyagból” dolgozott, vagyis első fokon született már ítélet. Azoknál a büntetőpereknél, ahol végül ő mondta ki a jogerős halálos ítéletet, kutatásaim szerint már első fokon is halálbüntetés született. Ezek az esetek úgy kerültek Pálinkáshoz – vagy másik tanácshoz –, hogy a vádlott és védője enyhítésért fellebbezett. Ettől függetlenül a Legfelsőbb Bíróságon lehetett volna enyhébb ítéletet hozni (vagy bizonyosság híján hatályon kívül helyezni az elsőfokú döntést), de a halálbüntetés-párti Pálinkás pályafutásában tudomásom szerint ilyen nem fordult elő.

A büntetőbíró szerint azért törölhették el itthon a halálbüntetést, mert „a testület csupa olyan jogtudósból állt, aki közül egy sem állt szemtől szembe gyilkossal”. 

Pálinkás nem hitt az életfogytiglanban, mert szerinte a rabnak ilyenkor nincs vesztenivalója. Úgy gondolta, mindegy, hogy valakitől fizikailag veszik el az életét, vagy csak bezárják, és hagyják meghalni, sőt még táplálják és gyógykezelik is, hogy minél tovább éljen. Ezt nem tartotta humánus döntésnek. 2004-ben, 75 évesen halt meg, méghozzá egészen elképesztő körülmények között. Az óbudai Zöld Kapu étteremben sült csülköt evett a feleségével, pár óra múlva mindketten rosszul lettek, Pálinkás pedig két nappal később meghalt a kórházban.

Nyitókép: illusztráció – a Legfelsőbb Bíróság díszterme 1973-ban. Fotó: Főfotó/Fortepan