A szürke sztárok Európa-bajnoksága

Az elmúlt napokban hosszabban írtunk két védekező középpályásról, a francia N’Golo Kantéról és a svájci Granit Xhakáról, annak kapcsán, hogy mindketten kétszer is megkapták a meccs embere díjat. Ez egyelőre egy ilyen Európa-bajnokság. A háttéremberek kerülnek előtérbe, a sztárok pedig maradnak a háttérben.

A hétfői francia–belga is arról marad emlékezetes (ha egyáltalán), hogy a középpályáról Tchouameni hogyan lövöldözött (egyébként nem túl jól, de legalább szorgosan). Jules Koundé (aki jobbhátvéd létére a meccs embere lett) arról beszélt, hogy azt hitte, Belgium sokkal támadóbban tép fel, már csak a felállását látva is.

Összességében elmondható, hogy a torna elején még voltak tűrhető, sőt, kifejezetten jó mérkőzések is, de ahogy megyünk előre, úgy válnak egyre unalmasabbá a találkozók. Némi túlzással a „kicsik” viszik a show-t. 

Ausztriát mindenki megsüvegeli. Albánia előtt kalapot emeltünk, amikor döntetlent ért el Horvátország ellen, vagy amikor Eb-rekordot állított fel Olaszországgal szemben. Svájc legkésőbb a címvédő olaszok kiejtésekor minden magyar szurkoló számára egyértelművé tette, nem is volt olyan reális elvárás, hogy a Rossi-csapatnak győznie kellett volna ellene. Nem beszélve Georgiáról, amely Eb-újonc, és úgy jutott ki, hogy csak negyedik lett a selejtezőcsoportjában, és a Nemzetek Ligája jelentette számára a kiskaput.

Willy Sagnol csapatára egészen biztosan emlékezni fogunk évek múlva is. (Mi, magyarok különösen, hisz a végén lényegében miattuk maradtunk le a nyolcaddöntőről.)

És Kvarachelia, Mamardasvili, valamint Mikautadze személyében adtak három kiemelkedőt produkáló játékost, akikről érdemes volt beszélni. 

Akik ezen az Eb-n úgy teljesítettek, ahogy mondjuk az angoloktól vártuk.

Anglia: a szürke 50 árnyalata

Merthogy Anglia esetében a legszembetűnőbb a sztárok szürkesége. Pedig csupa olyan játékos volt a pályán, akik a maguk (top)bajnokságában a legjobbak közé tartoztak (Bellingham – Spanyolország, Kane – Németország, Foden – Anglia). És ők alapvetően mind-mind belesimultak egy unalmas, álmosító masszába, ami angol válogatott néven szerepel eddig a foci-Eb-n.

Vegyük például a Szlovákia elleni nyolcaddöntőt, amelyen a 90+5. percben Jude Bellingham a semmiből ollózott egy gólt, ezzel nemcsak az angol válogatottat mentette meg, de edzőjét is a menesztéstől.

És ez a Bellingham adott egy olyan interjút a meccs után, amit mi is idéztünk.

Biztos jó érzés világgá kiáltani, hogy most aztán az összes fanyalgó tehet egy szívességet, csak éppen amikor arról beszél, hogy „azt gondolom, a teljesítményünk igazán jó volt a góljukig, és az után is. Masszívan kontrolláltuk a mérkőzést, folyamatosan fenyegetést jelentettünk a támadóharmadban”, nos, az egy picit megmosolyogtató. Részigazságok vannak benne, de némileg ellentmond ennek például az, hogy

az első félidőben nem volt kaput találó labdája Angliának. Ilyen csúfság 1986 óta nem esett meg vele nagy világeseményen.

A Foden, Bellingham, Kane csodatrió sokáig megint kifejezetten gyengén muzsikált. A mindenki által agyonkritizált szövetségi kapitány, Gareth Southgate itt egyébként szerencsés kézzel nyúlt bele a meccsbe, hisz a legvégén becserélte a csatár Toney-t, aki Bellingham egyenlítése előtt is eredményes zavarórepülést végzett, majd a ráadás elején Kane góljából is kivette a részét.

Egy kicsit úgy tűnik kívülről, Southgate látja, hogy sem Foden, sem Kane, sem Bellingham nem tud úgy villogni, ahogy az előző idényben a klubjában, csak éppen fogalma sincs, mit kéne tennie ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Alan Shearer, a korábbi angol válogatott csatár, aki már hosszú ideje tévés szakértőként dolgozik, így fogalmazott: 

Senki sem örül azt látva, hogy ennyire távol vagyunk a kaputól, de el kell fogadnunk, hogy ez az a foci, amit Gareth Southgate játszatni akar. Ezek vagyunk mi, ez a mi identitásunk a nagy tornákon. 

Most mindenki sír, hogy játsszunk már támadóbban, de ugyanígy játszottunk korábban is, és ezzel a focival elődöntőztünk a 2018-as vb-n, illetve döntőztünk az Euro 2020-on.”

Franciaország: eddig egy büntetőgól és két öngól

Anglia mellett Franciaország a másik olyan aranyesélyes, amely alulmúlja az „esztétikai” várakozásokat. A nyolcaddöntő után egy büntetőgól és két öngól áll a franciák neve mellett.

Pedig itt játszik Kylian Mbappé, korunk egyik legnagyobb focisztárja. Akinél mondjuk nem nehéz megtalálni a hátráltató tényezőt. Az első mérkőzésen, Ausztria ellen eltört az orra, azóta maszkban kell játszani. (Pontosabban: a második meccset biztonsági okokból ki is hagyta, tehát eleve eggyel kevesebb lehetősége volt a villogásra.)

Ez pedig a mindennapjaira is rányomja a bélyegét; nem véletlen, hogy Belgium ellen is azt láthattuk a közvetítésben, hogy csak akkor vette fel a védőfelszerelést, amikor már nagyon muszáj volt (vagyis ment a játék).

Robert Lewandowski, a csoportkör után búcsúzó lengyelek sztárja maga is megélte, milyen maszkban futballozni, és azt mondta, hogy még a látásában is zavarta/korlátozta a védőfelszerelés. Azt pedig Didier Deschamps, a franciák szövetségi kapitánya árulta el, hogy Mbappénak a szemébe csorgó izzadtsággal is meg kell birkóznia, amelyet a maszk miatt viszonylag nehéz letörölgetni.

A csatár ennek ellenére teszi a dolgát becsülettel. A lengyelek ellen kicsit az lehetett a nézők érzése, hogy az ősztől a Real Madridban focizó francia elhatározta: itt mindent neki kell csinálnia.

Mbappé a lengyelek ellen 8-szor próbált labdával túljutni az ellenfelén, 6-szor sikerrel. A 8 kapura menő francia próbálkozásból 5 az ő nevéhez fűződött.

És végre összejött karrierje első Eb-gólja, büntetőből.

A nyolcaddöntő megint nem róla szólt, ehelyett – ahogy írtuk – inkább a középpályás Tchouameni lövöldözött, hátul meg Saliba kiváló teljesítményt nyújtott. Kíváncsian várjuk, mire lesz képes Mbappé a folytatásban, mert egyelőre eléggé kiismerhető és gyenge a francia válogatott támadójátéka. Nála talán még korai ítéletet mondani.

Portugália: a Cristiano Ronaldo-válogatott

Ami Portugáliát illeti, Cristiano Ronaldóra igazán nem lehet azt mondani, hogy szürke volna. Az más kérdés, hogy például a szlovének ellen egy kicsit mókás volt, hogy újra és újra odaállt elvégezni egy szabadrúgást, és sosem járt sikerrel.

Ezzel azért inkább a mémgyároknak adott muníciót:

Aztán, mint ismeretes, a rendes játékidőben kihagyta a csapat javára megítélt tizenegyest, hogy aztán a szétlövésben elsőként már berúgja.

Lehet támadni azért, mert ennyire előtérbe tolakszik, miközben vannak rajta kívül is nagyszerű rúgótechnikával megáldott játékosok (Bruno Fernandes, Bernardo Silva). A The Independent cikkének a címe például meglehetősen találóra sikerült a nyolcaddöntőt követően:

Az este, amikor Cristiano Ronaldo egója miatt Portugália majdnem kizúgott az Euro 2024-ről.

De az az igazság, hogy pontosan ezt a Cristiano Ronaldót látjuk most már húsz éve. És valahol nagyon is megsüvegelendő, hogy 39 évesen még ennyire megfeszül minden meccsen. Ő nem csapatjátékos, de igazából sohasem volt az. 

Ezért biccentett mindenki elismerően, amikor Törökország ellen önzetlenül leadta a labdát Bruno Fernandesnek, hogy ő lője be.

Spanyolország, Németország: akik tényleg kiszolgálják a nézőket

Végül pedig említsük meg a két kiemelkedő csapatot. Spanyolország játéka mindenkit lenyűgöz, de a németekre sem lehet panasz. Itt aztán tényleg kitesznek magukért a sztárok/sztárjelöltek. 

A spanyolokkal kapcsolatban már a tornát megelőző beharangozónkban is elmondtuk, hogy ezúttal nincs klasszikus értelemben vett sztár a keretben. Itt a csapategységen van a hangsúly.

És hát csodálatos, amit a spanyolok művelnek. A fiatal Lamine Yamal és Nico Williams bármelyik védelmet szédszedi, Rodri már megint akkor szerez gólt védekező középpályás létére, amikor nagyon kell (Georgia ellen, 0-1-nél), Luis de la Fuentének pedig még az a meglepő döntése is bejött, hogy a Leverkusennel csodaidényt produkáló Grimaldo helyett (a Chelsea-vel nem éppen csodaidényt záró) Cucurellát tette be balbekknek.

Szóval eddig az a csapat játszotta a legszebb focit, amely azt hirdeti magáról, hogy nincs sztárja.

A németeknél eközben a két rutinos klasszis, Toni Kroos és Ilkay Gündogan magas színvonalú játékot produkál. A két ifjú sztárjelölt közül Jamal Musiala pont annyira remekel, mint amennyire vártuk.

Szegény Florian Wirtz viszont taktikai okokból egy idő után kikerült a kezdőből.

Ez valami Leverkusen-betegség lehet, hiszen a német Bundesligát történelmet írva veretlenül megnyerő csapat két fontos játékosa, Wirtz és Grimaldo is elesett, mégpedig a taktika oltárán.

Csak azt bánhatjuk, hogy ez a két nagyszerű csapat egymást fogja nyüstölni a negyeddöntőben, és az egyiktől fájó búcsút kell vennünk.

A nyitóképen az angol Phil Foden. Fotó: MTI/EPA/Georgi Licovszki