A Mars lakóival próbáltak kapcsolatba kerülni a tudósok száz évvel ezelőtt

A száz évvel ezelőtt megjelent híreket böngészve sokszor lehet az az érzésünk, hogy semmi nem változott: az augusztus akkor is uborkaszezon volt, de a MÁV gondoskodott arról, hogy legyen miről írni az újságba.

1924 júliusától a vonatjegyek árát aranykoronában szabták meg, aminek árfolyama különbözött a papírkoronáétól, amivel az emberek fizettek. Ez a gyakorlatban drágulást eredményezett, valamint azt az abszurd helyzetet, hogy akik korábban, még az áremelés előtt, elővételben megváltották a jegyüket, azoktól a vonatokon a kalauzok követelték, hogy fizessék meg a különbözetet.

Ezek után, amikor augusztusban az árfolyam változása miatt olcsóbbak lettek a vonatjegyek, sokak szerint elvárható lett volna, hogy a MÁV fizessen vissza pénzt azoknak, akik drágábban vették az elővételes jegyüket. A vasúttársaságnak azonban volt magyarázata arra, hogy ez miért nem történhet meg: Az Est 1924. augusztus 3-án megjelent cikkében azt közölték, hogy júliusban „alapjában megváltozott a vasúti tarifa rendszere”, míg „augusztusban csak a korona kurzusa változott”, így „visszatérítésnek helye nincs”.

Bezzeg Bécs

Szintén Az Est írt arról 1924. augusztus 10-én, hogy Magyarországon az átlagos életszínvonal „40 százalékkal marad Ausztriáé mögött”. Ráadásul a lap szerint a magyar terményeket olcsóbban lehetett megvásárolni Ausztriában, mint itthon. Arra semmilyen magyarázatot nem találtak, hogy miért kell Magyarországon a munkásoknak és tisztviselőknek aránytalanul többet dolgozniuk ugyanazokért az árucikkekért, mint külföldön, hacsak azt nem, hogy a magyarok ki vannak szolgáltatva az élelmezési politika hibáinak.

A cikkből kiderül, hogy a magyar búzából készült kenyeret és a magyar vágóállatok húsát is 30 százalékkal olcsóbban árulták Ausztriában, mint Budapesten, miközben voltak szakmák, ahol az osztrákok kétszer vagy akár négyszer többet kerestek magyar kollégáiknál.

Augusztus 6-án pedig arról jelent meg cikk, hogy mekkora különbség van a köztisztaságot illetően Budapest és Bécs között.

Bécsben ragyogó rend és tisztaság mindenfelé, öntözés és háromszorta nagyobb forgalom mellett semmi por. Budapesten pedig? Minden második embernek szemgyulladástól vöröslik a szeme, gödrökön turisztikázik a járókelő, ha aszfalton megy is, az autó- és kocsitulajdonosok elnyelt jókívánságoktól fulladoznak és mindenkit kétségbeejt a villamospálya végtelen piszokkal járó javítgatásának rettentő lassúsága

– panaszkodott a hírlapíró, aki hozzátette: a nehéz helyzetben Bécs nem a tisztaságon spórolt, mint a magyar főváros, hanem a köztisztaság még fokozottabb ellenőrzésére szólította fel a rendőrséget.

Hitetlenkedő adóellenőrök

A középosztályt azzal vigasztalta az újság 1924. augusztus 2-án, hogy „az általános nyomasztó gazdasági helyzetben” bőven válogathatnak a cselédekből, ráadásul akár 50 százalékkal olcsóbban, mint akár egy hónappal korábban. „A legjobb családoknál, ahol ezelőtt két-három alkalmazott is volt még, direkte B-listára tettek kettőt, sőt, ha az ott maradt is drága volt, redukálták a bérét” – magyarázta az egyik cselédközvetítő tulajdonosa.

Egy másik tulajdonos azt mondta: hetek telnek el anélkül, hogy bárki betenné a lábát az üzletbe azzal, hogy alkalmazottra van szüksége. Pedig „az egy hónap előtti 600-700 ezer koronás árral szemben ma már szívesen helybe mennek a leányok 300-400 ezer koronáért is. És nem is válogatósak. Azt sem bánják, ha gyerek van a háznál” – mondta. A cselédközvetítők baját az is tetézte, hogy az adóellenőrök nem akarták elhinni nekik, hogy nem megy az üzlet, és azt feltételezték, hogy feketén helyezik el a háztartási személyzetet.

Hat ház ára jött össze a gyógyfüvekből

A Pesti Napló írt 1924. augusztus 19-én arról, hogy meghalt az óbudai gyógyfüves asszonyként ismert Tomas Ferencné, akit a fővároson messze túlról is felkerestek azok, akik tőle reméltek segítséget gyógyíthatatlan betegségükre. A lap szerint tény, hogy sokan meggyógyultak azok közül, akik hozzá fordultak, de

hogy a füvek használtak-e, vagy az öregasszony szuggesztív ereje gyógyította-e meg a betegeket, az titok.

Mindenesetre a rendőrség is szemet hunyt a kuruzslás felett, ami egyébként annyira jövedelmező üzlet volt, hogy az elhunyt asszony menye azért rimánkodott a Pesti Napló tudósítójának, hogy ne írják meg a halálhírt,

hiszen ha megtudják az emberek, vége az üzletnek. Nem hisznek többet a fű erejében.

A körmönfont újságíró azért még megkérdezte, hogy ha Tomasné beteg volt, miért nem gyógyította magát.

Hát ha egy tanár beteg, az saját magát operálja? Ugye nem! Nohát! Tomasné sem gyógyíthatta saját magát

– hangzott a nem túl erős válasz. A lap szerint az üzletet, amiből az óbudai gyógyfüves asszony hat házat tudott megvenni, a menye vitte tovább.

Szibériából a Marsra

Rádión próbáltak kapcsolatba lépni a marslakókkal száz évvel ezelőtt. 1924. augusztus 23-án arról írt a Pesti Napló, hogy aznap került a Mars a legközelebb a Földhöz, ami lehetővé tette a bolygó alaposabb megfigyelését. Kövesligethy Radó neve ma is ismerős lehet a földrengésekről szóló hírekből, hiszen szeizmológiai obszervatóriumot neveztek el róla, száz éve viszont a Mars-kutatásról nyilatkozott az újságnak. A cikkből kiderül, hogy a közvéleményt és a tudományos közösséget is foglalkoztatták a Marson észlelt „csatornák”: nem zárták ki, hogy ezeket élőlények alkották, de Kövesligethy Radó ezzel kapcsolatban igyekezett visszafogott maradni.

A tudós beszélt ugyanakkor arról, hogyan próbálták felvenni a kapcsolatot a Mars feltételezett lakóival:

Szibériának hatalmas síkságain óriási tükrökkel a Marsra próbálták vetíteni Pythagoras tantételét. Az volt a számítás, hogyha a Marson tényleg vannak élőlények, akkor meg fogják érteni azt az egyszerű tételt, hogy az átfogón emelt négyzet területe egyenlő a két befogó négyzetének területével. Azonban ez a kísérlet nem hozott semmiféle lényeges eredményt

– mondta. Elárulta azt is, hogy előfordult korábban, hogy zavarokat észleltek a drótnélküli távíró működésében, és sokan azt hitték, hogy ennek az az oka, hogy a Marsról küldenek jeleket, de ez nem bizonyosodott be. Ugyanakkor a Mars közelségét kihasználva arra készültek a tudósok, hogy a svájci Jungfrau 4158 méteres csúcsáról ők küldjenek rádióhullámokat a „vörös bolygóra”. Kövesligethy Radó nem tartotta lehetetlennek, hogy eredményt érjenek el: „az a gondolat, hogy ott vannak élőlények, amelyek hasonlóak hozzánk, hihető” – közölte.

Jóska nem tudott élni tovább

A júliusi százéves hírek között már volt szó arról, hogy Életuntak Védő Irodája alakult a fővárosi rendőrkapitányságon, ahol az öngyilkossággal próbálkozókon igyekeztek segíteni. A Pesti Napló 1924. augusztus 31-i riportjából kiderült, milyen esetek fordultak elő az irodán. 

„Egy fiatalember udvarol régóta egy leánynak, jegyesek is, csak azt várják, hogy a Jóska önállósítsa magát, s akkor egybekelnek majd. Egyszer a leánynak valami rokona férjhez megy. Vőlegény és menyasszony elmennek a lakodalomra, nagyszerű ott a hangulat, zene is szól, persze a násznép táncba kezd. Csakhogy a Jóska nem tud táncolni, félreáll hát a sarokba szerényen, szomorúan, míg a jegyese a frakkos idegenekkel keringőzik. Egyszerre felé kiált a leány: Csak az az igazi ember, aki táncolni tud! Jóskát szíven szúrja a mondat, kitámolyog a házból, s már akkor kész benne az elhatározás: nem lehet élni tovább! Tizenkilencoldalas levelet szerkeszt, búcsú a hűtelen leánytól, aztán – fagyos, téli éjszaka – csavarog az uccákon. Még élve ugyan, de csontjára fagyott ruhával húzzák ki reggel a Dunából. Ma boldog férj már” – mondta az irodán dolgozó orvos.

Egy másik esetet is elmondott: fiatal, csinos cselédlányt húztak ki a Dunából, aki hosszas rábeszélés után nyílt meg. Elmondta: testvére hozzáment egy ügyvédhez, akibe ő is szerelmes volt. Az ügyvéd azonban lenézte őt, mint cselédet, ezért a fiatal lány meg akart halni. Az orvos megfogta a kezét, és annyit mondott neki:

Kisasszony, szeresse az életet!

Transzba esett propagandista

Propagandista, vagy ahogy akkor mondták, kurzus-újságíró peréről írt Az Est 1924. augusztus 6-án. Kerekes György – hírlapírói munkája mellett református lelkész – egy szombati napon végigsétált a miskolci Széchenyi utcán, majd megírta a Magyar Jövő című lapba, hogy hány boltot talált zárva.

Az volt az impresszióm, hogy mint a csaták tüzében, hullaszagot érzek. A fajmagyar kereskedelem hullaszagát

– állt Kerekes cikkében, amelyben „zsebre és vérre éhesekről”, „idegen szipolyozókról” is szó esett.

A cikk miatt nem kevesebb, mint 89-en perelték be Kerekest, aki a bíróságon azzal védekezett, hogy

a kitételek súlyos volta szinte transzszerű állapotomra vezethető vissza.

A felperesek azonban nem is annyira a zsidózást kifogásolták, hanem azt, hogy szerintük a lelkésznek „eszébe juthatott volna, hogy az idegen hangzású nevek alatt esetleg egy hadirokkant, vagy hadiözvegy húzódik meg”. Végül peren kívül megegyeztek: Kerekes bocsánatot kért a leírtakért, és kifizetett 500 ezer koronát, amit a tűzhalált halt tiszaeszlári református lelkész, Kovács Gyula árváinak juttattak el.

Megállt, majd továbbhajtott

Még nem szerepelt a büntető törvénykönyvben a segítségnyújtás elmulasztása, amikor Budapest és Siófok között súlyos autószerencsétlenség történt, amelyben öten megsebesültek. Az Est írt 1924. augusztus 6-án arról, hogy egy másik autó vezetője megállt ugyan és megnézte az úton és az árokban fekvő sérülteket, de

Nincs hely!

felkiáltással tovább is ment. Végül más, arra haladó autósok vették fel és szállították el a sebesülteket.

A balesetet szenvedett járműben utazott Weinréb Oszkár bankár, aki fel is ismerte az őket cserben hagyó autóst, Simó Sándor üzletembert. Akkoriban azonban nem volt semmilyen hatóság, amelynél fel lehetett volna jelenteni a segítséget megtagadó autóst, így az út szélén hagyottak a Királyi Magyar Autóklubhoz fordultak azért, hogy többé senki ne viselkedhessen hasonlóan.

Nyugdíjas hóhér

Új hóhért keresett az állam – erről Az Est írt 1924. augusztus 20-án.

Mint ismeretes, az öreg Bali Mihály már esztendők óta nem látja el hivatalát. A proletárdiktatúra bukása óta a kivégzéseket Gold Károly hajtotta végre segédeivel, mert Balit évek óta súlyos gyógyíthatatlan betegség kínozza

– írták, hozzátéve, hogy a hóhér – aki a Tolna megyei Faddon lévő kis birtokára vonult vissza gazdálkodni – csak az igazságügyi minisztérium felszólítására adta be nyugdíjkérvényét.

A cikkből kiderül, hogy Bali nyugdíjazása után új pályázatot hirdettek a hóhéri tisztségre, amihez nagy reményeket fűztek, ugyanis korábban, amikor egy hóhérsegédi állás megüresedett, sok százan pályáztak rá.

Nyitókép: Fortepan / Jankovszky György