Lehet-e változtatni a nárcisztikus személyiségen? Terápiás lehetőségek

Mit jelent a nárcizmus?

A pszichológiában a nárcizmus nem egyszerű önzőség. A lényeg:

• a saját fontosság túlértékelése
• állandó vágy a csodálatra, elismerésre
• nagyon alacsony tűrőképesség a kritikára
• gyenge vagy torz empátia: a másik érzései, határai kevéssé számítanak

És ami fontos: a felszín alatt sokszor törékeny önértékelés rejtőzik. Egy nárcisztikus felnőtt nem azért viselkedik így, mert „annyira bízik magában”, hanem mert mélyen bizonytalan, és ezt próbálja eltakarni grandiózussággal, kontrollal, lenézéssel.

Nem úgy születik, hogy „kész nárcisztikus”

Vannak veleszületett temperamentum-beli különbségek: egyes gyerekek érzékenyebbek a visszajelzésekre, jobban vágynak figyelemre, mások zárkózottabbak. De a nárcisztikus személyiség nem egy génből vagy egy jellemvonásból lesz.

A kutatások szerint több tényező együttállása kell hozzá:

• milyen volt a korai kötődés (mennyire voltak elérhetőek, kiszámíthatók a szülők)
• milyen mintákat látott a gyerek a kapcsolatokból (törődést, empátiát – vagy versengést, lenézést)
• hogyan reagáltak a hibáira, kudarcaira
• mennyire láthatták „valódi gyerekként”, és nem mini felnőttként vagy trófeaként

Vagyis a nárcizmus kialakulása hosszú folyamat, sok kicsi, ismétlődő élményből áll össze.

Két szélsőség, ami ugyanoda vezethet: túlzásba vitt dicséret és túl sok kritika

Az egyik gyakori tévhit, hogy a nárcisztikus felnőtt biztosan azért lett ilyen, mert gyerekként imádták, piedesztálra emelték. Van benne igazság, de nem ilyen egyszerű.

Az egyik kockázatos minta, amikor a gyerek azt éli meg:

• különleges vagy, jobb vagy másoknál, te vagy a legszebb, legokosabb, neked több jár
• a szülő rá építi a saját büszkeségét, társadalmi státuszát
• a dicséret nem a konkrét erőfeszítésről, viselkedésről szól, hanem az egész személyről: te, mint ember, felsőbbrendű vagy

Ebből könnyen alakul ki az, hogy a gyerek megtanulja: ő különleges, a szabályok nem rá vonatkoznak, a többiek leginkább statiszták az ő történetében.

A másik véglet, ami ugyanígy nárcisztikus működéshez vezethet, amikor:

• rengeteg a kritika, szégyenítés („béna vagy”, „sose lesz belőled semmi”)
• kevés a valódi, feltétel nélküli elfogadás
• a gyerek inkább azt éli meg: csak akkor ér valamit, ha teljesít, ha megfelel

Ilyenkor a grandiózus nárcizmus védekezés lehet: ha belül azt tanulta, hogy „kevés vagyok”, kifelé kénytelen egy mindenható, hibátlan képet felépíteni magáról, hogy elviselhető legyen az önmagáról alkotott érzése.

Amikor a gyerek nem „valódi gyerek”, hanem projekt vagy dísztárgy

Sok nárcisztikus felnőtt mesél arról terápiában, hogy gyerekként valahogy sosem érezte: önmagáért szeretik. Inkább:

• teljesítményt, eredményeket vártak el tőle (jegyek, sport, versenyek)
• vagy épp azt, hogy „betöltse” a szülő érzelmi hiányait (felnőtt társ, bizalmas legyen)

Ha a gyerek azt éli meg, hogy: akkor jó, ha mindenkinek megfelel, akkor kap figyelmet, ha jól szerepel, vagy ha képes képes teljesíteni a szülei elvárásait, akkor könnyen jön az az élmény: a saját érzéseim nem fontosak, a másikért viszont nekem kell felelni. Felnőttként ez két irányba torzulhat: vagy túlzott önfeláldozás (ami szintén nárcisztikus kapcsolatok melegágya), vagy erős kontroll és empátiahiány.

Mire érdemes figyelni szülőként?

Nem létezik tökéletes nevelés, és egy-egy hiba, kiabálás, rossz nap nem csinál senkiből nárcisztikust. Ami igazán számít, az a hosszú távú minta.

Néhány szempont, amit a szakemberek gyakran említenek:

• Lehet a gyerekre büszkének lenni, de tartósan fontosabb üzenet, hogy akkor is szerethető, ha épp nem teljesít, nem „különleges”.
• A dicséret legyen konkrét: „sokat gyakoroltál, és látszik az eredménye”, ne általános: „te vagy a legjobb mindenben”.
• A hibák, kudarcok legyenek megbeszélhetőek: ha a gyerek látja, hogy nem omlik össze a világ, ha nem sikerül valami, kevésbé kell felnőttként egy hibátlan képet mutatnia.
• A saját érzéseit is érdemes valóságosan visszatükrözni: „látom, hogy most nagyon dühös vagy / szomorú vagy, mesélsz róla?”. Ebből tanulja meg, hogy az érzelmekkel lehet bánni – nem kell őket elnyomni vagy tagadni.
• És talán a legfontosabb: amit a gyerek lát a felnőttek között. Ha otthon természetes az empátia, a bocsánatkérés, a másik határainak tisztelete, az sokkal erősebben nevel, mint bármilyen „légy kedves” mondat.

Le lehet-e jönni a nárcisztikus pályáról?

Ha valaki felnőttként magára ismer a nárcisztikus vonásokban, az nem ítélet, hanem jelzés: valamiért így tanult meg „túlélni” a kapcsolataiban. A mélyen rögzült mintákon nehéz egyedül változtatni, de terápiában, önismeretben léteznek utak.

Gyerekkorban, kamaszkorban pedig még sokkal rugalmasabb a rendszer. A legfontosabb kapaszkodó, hogy legyenek a gyerek körül olyan felnőttek – szülők, tanárok, rokonok –, akik nemcsak a teljesítményét értékelik, hanem őrá kíváncsiak, a hibáival, félelmeivel, kérdéseivel együtt.

Nárcisztikus felnőtté nem egyik napról a másikra válik valaki. Hosszú évek tapasztalataiból áll össze az a belső üzenet, hogy „vagy tökéletes vagyok, vagy semmit sem érek”. Hogy ebből mennyit írunk mi, felnőttek a gyerekekbe, azon nagyon is van felelősségünk – és ugyanennyi esélyünk is arra, hogy inkább valami mást ültessünk el bennük: azt, hogy elég „csak” elég jónak lenni.

Nyitókép forrása: Pexels