Rekordszámú ember utálja a munkáját, és többet stresszelünk miatta, mint korábban bármikor

Ahogy az elmúlt három évtizedben mindig, a Gallup nemzetközi közvéleménykutató tavaly év végén elkészítette legújabb, 2022-re vonatkozó munkaügyi felmérését. Azt vizsgálták, hogy az embereknek milyen a viszonyuk a munkahelyükkel. Az idei adatok különösen aggasztóak: kiderült, hogy a munkavállalói stressz mértéke rekordot döntött. Pedig a világgazdaság felfoghatatlanul sok pénzt veszít azzal, hogy a dolgozók nem lelkesen járnak be munkába.

Íme a legkirívóbb adatok:

• A dolgozók mindössze 21 százaléka mondta azt, hogy úgy érzi, leköti a munka. Ebből a szempontból Európa a sereghajtó a világban: itt csak a dolgozók 14 százaléka érez így.
• A munkahelyi stressz mértéke rekordot döntött. Még a járványügyi lezárások alatt is kevesebben stresszeltek a meló miatt, mint most: 44 százalékon áll az arányuk.
• Dél-Ázsiában a legrosszabb, Ausztráliában és Új-Zélandon a legjobb dolgozni. Európa még mindig a globális átlag felett van, de az itteni megkérdezettek körében öt százalékpontot esett a munkahely élvezhetőségének értékelése.
• Csupán 22 százalék mondta azt, hogy kényelmesen meg tud élni a fizetéséből.
• 80 százalék inkább nem szereti, vagy egyenesen utálja a munkáját.
• 74 százalék érzi úgy, hogy hazájában elterjedt a munkahelyi korrupció.
• Az elkötelezett dolgozókkal rendelkező vállalatok 23 százalékkal nyereségesebbek, mint azok a cégek, ahol pocsékul érzik magukat a munkavállalók.

A kirívó munkaundor és a stressz könnyen kiégéshez vezethet. Ilyenkor az ember elveszíti motivációját, és „biorobotként”, vagy leginkább sehogy sem végzi el a feladatait. Ezek a problémák ráadásul a magánéletbe is átszivároghatnak, a kiégés akár depresszióhoz is vezethet. Hogyan lehet felismerni, ha már elkezdődött a folyamat, és mit tehetünk ellene dolgozóként vagy munkaadóként?

Járvánnyá vált a kiégés

Nemrég a Forbes már egyenesen arról írt, hogy a munkahelyi kiégés egy „járvány”, aminek a megelőzése „soha nem volt még ilyen fontos”. A lap az Egészségügyi Világszervezet definíciójával írja le a munkahelyi kiégést. Ez alapján ez egy munkahelyi környezet által okozott szindróma, aminek három része van: a kifáradás, a negatív érzelmek a munkahely irányába, valamint az alacsony teljesítmény.

Persze a kiégést kisebb helyi vagy globális krízishelyzetek is felgyorsíthatják. Ebben a tekintetben pedig jelenleg minden együtt van: a covidjárvány után beütött a gazdasági válság, ráadásul olyan geopolitikai konfliktusok is súlyosbítják a helyzetet, mint az orosz-ukrán háború. Andrew Zhou, a Kona nevű, munkahelyi kiégés ellen küzdő platform alapítója szerint öt lépésben jut el az ember oda, hogy teljesen kiégjen a munkahelyén:

1. Először teljesítménykényszere lesz az embernek, és látványosan keményen dolgozik azért, hogy bebizonyítsa, mennyire értékes munkaerő.
2. Aztán a munka miatti idegeskedés az ember teljes életére rányomja a bélyeget: ebben a helyzetben nem is tudunk „lekapcsolni”, azaz a szabadidőnkben is a munkán kattogunk.
3. Ennek következményeként a saját szükségleteinket is elhanyagoljuk: kevesebbet alszunk, nem figyelünk az étkezésünkre, és emberi kapcsolatainkat is elhanyagoljuk a meló miatt.
4. Hamarosan önmaguk elhanyagolása és a hosszan tartó stressz miatt elkezdünk rosszabbul teljesíteni a munkahelyen, és cinikussá válunk a munkánkkal szemben.
5. Összeomlás. Ezen a ponton a munka gerjesztette nyomás annyira tűrhetetlenné válik, hogy az emberek – különböző módokon – bedobják a törülközőt. Itt szó lehet pánikrohamokról, a munka látványos elhanyagolásáról vagy zaklatott, agresszív magatartásról.

Vannak területek, ahol a kiégés nagyobb arányban jelentkezik, mint az átlagos munkahelyeken: a szakértők az egészségügyet, a gondozói állásokat, az elítélt bűnözőkkel foglalkozó munkaköröket szokták ezek között említeni. Tavaly a Gallup szerint az oktatásban dolgozóknál volt különösen súlyos a helyzet. 

Egy klinikai pszichológus a Conversation tudományos oldalon nemrég azt írta, hogy a kiégésnek nem csak anyagi, a mindennapi élethez kötődő vonzatai vannak. Szerinte ez lényegében egzisztenciális probléma, ami nem másról szól, mint arról, hogy mit tartunk az életünk értelmének, és hogy mi a „célunk” az életben. Ha úgy érezzük, hogy a munkánk nem közelebb, hanem távolabb visz ettől, könnyen feladhatjuk az igyekezetet.

A Mérce még azt a szempontot is felveti Peter Fleming filozófusra hivatkozva, hogy az idők során teljesen megváltozott a munka természete. Míg az őskorban a munka a létfenntartáshoz szükséges vadászatot és gyűjtögetést jelentette, addig manapság az állások nagy része nem tölt be ilyen fontos szerepet a társadalomban.

A dolgozó és a munkáltató is tehet a kiégés ellen

A probléma egzisztenciális vetületéről is megkérdeztük Pál Mónika pszichológust. Szerinte az lenne ideális, ha mind olyan munkát végeznénk, amely hasznos a társadalom számára, és rögtön látnánk valamiféle eredményét. Ez persze a való életben nincs így. A pszichológus hangsúlyozta, hogy a munkahelyi kiégésben nagy szerepe van annak is, hogy milyen a dolgozók személyisége. Míg egyes állásokban bizonyos emberek jobban ki tudják élni magukat, mások lehet, hogy hasztalannak, értelmetlennek találják azt, és nagyobb eséllyel adják fel az egészet.

„Korábban azt gondolták, hogy főleg a segítői foglalkozásokat érinti a kiégés, például a pszichológusokat, szociális munkásokat” – mondta. – De most már kiderült, hogy munkakörtől függetlenül bárkit érinthet.” Habár alapból is létezett ez a jelenség, ő azt látja, hogy a covid és a home office miatt felerősödött a probléma az utóbbi években.

Mik azok a személyiségjegyek, amelyek kitettebbé teszik az embert a kiégésnek? Pál szerint nagyobb a kockázat azok számára, akik kevésbé tudnak határokat tartani, nincs annyi önismeretük. Persze vannak munkahelyek, ahol nem is engedik, hogy az ember néha nemet mondjon, így ezek belekényszerítik az egyént a túlórázásba vagy a munkaidőn kívüli egyéb feladatok elvégzésébe.

Egy korábbi brit felmérésből az derült ki, hogy a munkaadók 80 százaléka találja elfogadhatónak, hogy munkaidőn kívül hívogassa alkalmazottait.

Pál Mónika szerint az önfeláldozó személyiségek is különösen veszélyben vannak – ők ráadásul nagyobb arányban vannak jelen a segítő szakmákban. „Ők hajlamosak úgy gondolkodni, hogy nélkülük nem fog semmi sem működni, ezért nem engedik meg maguknak, hogy szabadságra menjenek vagy kikapcsoljanak” – mondta. Ha az ember hajlamos a saját szükségleteit háttérbe szorítani, akkor könnyen megtörténhet a baj.

A kiégés éppen ezért kevésbé függ a munka mennyiségétől, inkább a munkáltató és a dolgozó kapcsolatából fakadó stresszből adódik. Éppen ezért mindkét fél tehet azért, hogy ne fajuljon idáig a helyzet. A munkáltató azzal, hogy figyel a dolgozók állapotára, nem várja el, hogy kikészüljenek miatta, és belátja, hogy akkor dolgozik valaki jól, ha egyensúlyban van az élete. A munkavállalók pedig önismeretük fejlesztésével és az idejük beosztásával tehetnek azért, hogy ne őrüljenek bele a munkába.

Nyitókép: NBC / YouTube