„Ez a műsor megmutatta számomra, hogy értékes ember vagyok” – interjú Roxival, a 2022-es Mestercukrász győztesével

Amikor öt éve hazatértél Venezuelából, gondoltad volna, hogy pár évre rá te leszel egy televíziós cukrászverseny győztese?

Amikor hazatértem, kicsit bizonytalan voltam. Egyrészt az országváltás miatt, mert persze magyar vagyok, itt születtem, de azért az életem nagyobb részét Venezuelában töltöttem. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, mit csinálok majd, hol fogok dolgozni.

Ha most meg tudnám mondani az öt évvel ezelőtti énemnek, hogy „nyugi, minden jó lesz”, akkor megtenném.

Akkoriban eléggé kétségbe voltam esve. Azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy az elmúlt öt év idáig vezet majd. Ez tényleg olyan, mint egy álom.

Milyen volt az élet Venezuelában? Már kint is foglalkoztál a sütéssel?

Amikor kiköltöztünk, még csak 10 éves voltam. 13 évesen mondtam a szüleimnek, hogy én szeretném elkészíteni a karácsonyi vacsorát. Kinéztem nagyi egyik szakácskönyvéből a recepteket, csináltam levest, előételt, főételt, még desszertet is. Anyáék a mai napig emlegetik, milyen jól sikerült minden. Egyébként sokáig vártam azzal, hogy eldöntsem, mit szeretnék tanulni. Nem akartam csak úgy elkezdeni egy egyetemet, hogy aztán menet közben ráébredjek, mégsem ezt szeretném csinálni.

Aztán egyszer szó szerint megvilágosodtam, hogy a gasztronómiával szeretnék foglalkozni.

Mindig nyomon követtem a főzős műsorokat, sok szakácskönyvem is volt, amiket nemcsak nézegetni imádtam, hanem sütni-főzni is belőlük. Ezután Venezuelában a gasztronómiai főiskolán tanultam három évet, majd elvégeztem egy péksulit is. Szerettem látni, ahogy egy tésztából kenyérkreáció lesz. A cukrászat gondolata is mindig ott volt a fejemben, de féltem tőle, mert ez egy nagy precizitást igénylő szakma.

Hogyan írnád le a venezuelai gasztronómiát?

Nagyon szeretem, mert sok a friss zöldség, a gyümölcs és a tenger gyümölcsei. Kint imádják kombinálni az édeset a sóssal. Van olyan, hogy a marhahúst barna nádcukorral pirítják le. Elsőre furcsának tűnik, de isteni finom. Ezt a szokást én is átvettem a főzésnél és a sütésnél egyaránt. Szeretek olyan dolgokat belevinni az édességekbe, amin más megrökönyödik, például a csokimousse-ba egy kis vörös misót, ami mélységet ad neki. Ami Európának a búza, az Amerikának a kukorica. Venezuelában éppen ezért kukoricakenyér van, ami olyan, mint a tortilla, csak vastagabb. Ez eleinte nagyon furcsa volt nekünk, mert hozzá voltunk szokva a magyar kenyérhez, de a végén megszerettük. Viszont nem sokáig tétlenkedtünk, mert a nagyi elkezdett otthon kenyeret sütni, és mi is gyorsan kitanultuk a kenyérsütést.

A kenyéren kívül volt olyan dolog kint, ami hiányzott itthonról?

A savanyúkáposzta, mert kint nem ismerik, és elgondolni sem tudták, hogy mi is az a savanyítás – bár mostanában már kezd elterjedni ott is. De mi ezt is megoldottuk a családommal, hogy tudjunk csinálni töltött káposztát.

Az évek alatt összemostuk a venezuelai és a magyar konyhát.

Ha például gulyáslevest főzünk, akkor teszünk bele sütőtököt is. Ezen kívül – bár nem a gasztronómiához kapcsolódik – furcsa volt megszokni, hogy Venezuelában mindenki minimum 30-40 percet késik mindenhonnan. Meg kellett tanulni, hogy ne idegeskedjünk emiatt.

A kint töltött idő alatt te is átvetted ezt a mentalitást?

Én mindig is szerettem pár perccel a megbeszélt időpont előtt ott lenni, hogy tutira pontosan érkezzek. Ez nem változott, viszont át tudtam venni tőlük azt a lazaságot, hogy ne engedjem, hogy valami nagyon stresszeljen vagy elkeserítsen, hanem próbáljam pozitívabban figyelni a világot.

Most, hogy hazajöttél, van olyan, ami hiányzik Venezuelából?

Nagyon nagy a kontraszt a két ország és az emberek között. Hiányzik az ottani emberek közvetlensége, az, ahogy az utcán hangosan köszönnek egymásnak, mintha a legjobb haverok lennének. Itthon komorabbak az emberek. A gasztronómia terén nem olyan nagy a veszteség, mert sok latin bolt van Pesten, ahol meg tudom venni azokat a hozzávalókat, amiket kint is használtam – legyen szó főzőbanánról, előfőzött kukoricalisztről vagy fűszerekről. Ami viszont hiányzik, az a tengerpart, ami annyira közel volt, hogy bármikor le tudtunk ugrani.  

Miért döntöttél úgy, hogy hazajössz?

Annyira rossz volt kint a politikai helyzet és az egészségügy, hogy úgy gondolta a családom, az lenne a legjobb, ha hazajönnének. Én még maradtam pár évet, mert ott volt a párom, a házunk és a cégünk is. Végül öt évvel ezelőtt a közbiztonság miatt döntöttem úgy, hogy én is jövök.

Többször kiraboltak fényes nappal, sehova sem tudtam egyedül elmenni, és ha tudtam, hogy metróval fogok közlekedni, direkt úgy öltöztem, hogy ne legyek figyelemfelkeltő.

Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem élet, olyan, mintha egy láthatatlan kalitkában élnék.

Mivel kezdtél el itthon foglalkozni? Hogy jött képbe a cukrászat?

Mikor hazaköltöztem, kaptam egy lehetőséget: Cegléden egy cukrászdában épp cukrászt kerestek. Bár én szakács vagyok és csak nagyon alap cukrászismeretem volt, azt mondták, ha szeretek új dolgokat tanulni, ők nem bánják. Belevágtam, és autodidakta módon megtanultam sütni. Jó érzés, hogy a cukrászdában – ahol azóta is dolgozom – a régi családi és az általam kitalált vagy átdolgozott receptekből készülnek a desszertek.

A Mestercukrászban elmesélted, hogy nemrég ért véget 17 éves párkapcsolatod egy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő férfival. Amikor hazaköltöztél, ő is jött veled Magyarországra?

Aki nárcisztikus személyiségzavarban szenved, az a jövőbeli dolgokat mindig nagyon szépre festi. Évekkel ezelőtt azt beszéltük meg, hogy majd ő is jön velem, és itthon letelepedik. Minden évben jött is, itt maradt pár hónapot, de végül mindig visszament. Legutóbb idén januárban volt itt, akkor szakítottunk.

Tud a Mestercukrászban elért sikereidről?

Csak azt tudja, hogy elkezdtem ezt a versenyt. Már akkor tudta, hogy elindulok, mielőtt szakítottunk. A nárcisztikus emberek annyira rosszindulatúak, hogy például egy szakítást is direkt akkora időzítenek, amikor a párjuknak épp egy nagyon fontos esemény történik az életében. Hogyha visszaemlékszem majd a Mestercukrászra, akkor is ő jusson majd az eszembe. Az elején nagyon nehéz volt. Elkezdődött egy lelki hullámvasút, de mondtam magamnak, hogy nem fogom engedni, hogy ezt elvegye tőlem, hogy annyira kihasson rám ez az egész, hogy feladjam a versenyt.

Visszatekintve, ez a négy hét – amit a Mestercukrászban töltöttél – mennyire segített téged a lelki gyógyulásban?

A Mestercukrász a legeslegjobb pillanatban érkezett! Segített elkezdeni a gyógyulást, és nemcsak azért, mert elvonta a figyelmemet, de a folyamatos pozitív visszajelzések, a szeretet, ami körülvett, mind szépen lassan építették vissza az önbizalmamat.

Ez a műsor megmutatta számomra, hogy értékes ember vagyok.

Mik voltak a főbb mérföldkövek, amik meghatározóak voltak számodra a Mestercukrászban?

A legelején úgy voltam vele, hogy csak ne az első napon essek ki! Teljesen új volt minden: a konyha, a minket körülvevő kamerák, időre kellett sütni és tőlem pár lépésre ott volt a két séf és Claudia. Ez nem egy mindennapi élethelyzet. Amikor az első napon szétesett a tortám, mondtam magamnak, hogy „gyorsan találj ki valamit, mert így haza fogsz menni”. Utána a továbbjutásom adott egy lendületet. Félidőnél viszont volt egy mélypontom, amikor nagyon mélyen voltam lelkileg, és a verseny is nehezedett. Szerencsére a versenytársakkal annyira összebarátkoztunk, hogy tartottuk egymásban a lelket. Anyával is sokat beszéltem, nagyon jó tanácsokat adott. Sokat meditáltam, hogy át tudjak lendülni ezen a nehéz időszakon.

Rácz Jenő séf dicsérete rendkívül sokat jelentett, amikor azt mondta a többieknek, hogy figyeljenek, mert még az is lehet, hogy én ott leszek a döntőben.

Ez akkora erőt adott, hogy felszívtam magam, és továbbmentem.

Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy ebből még győzelem is lehet?

Először azt éreztem a döntő héten, hogy nem bírom tovább. (nevet)

Testileg és lelkileg is elfáradtam, és emlékszem, hogy elpityeredtem, felhívtam anyát, hogy „hú basszus, ez most kemény”.

Volt bennem egy bizonyítási kényszer magammal szemben, hogy én ezt meg akarom csinálni. A Finálé napján viszont egy olyan nyugodtsággal mentem neki az utolsó feladatnak, amit még a verseny alatt egyszer sem éreztem. Nem azért voltam nyugodt, mert azt gondoltam, hogy már a zsebemben van a győzelem, hanem mert rájöttem, hogy azért jöttem ide, hogy átéljem és élvezzem minden percét. Aznap már úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, én már nyertem. Az utolsó másodpercig sem volt bennem az az érzés, hogy én fogok nyerni. Persze, néha azért eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, hogy én nyerek. De arra szerettem volna koncentrálni, hogy beleadjam szívem-lelkem, és nekem már az elég lett volna, ha meg tudom mutatni magam a desszerten keresztül.

Szerinted mi lehetett a titkod, ami miatt sikerült megnyerned a versenyt?

Folyamatosan fejlődtem, megfogadtam a séfek tanácsait és komolyan vettem az új feladatokat. Azt gondolom, az embereknek átjött a tévén keresztül is, hogy én tényleg ilyen vagyok. Ezt nagyon sok ismerősöm is mondta, ami jó érzés volt, mert az volt a célom, hogy lássák, ki vagyok én valójában.

Milyen volt a Mestercukrász előtti Roxi, és milyen vagy most?

A kis dolgokban is sokkal nagyobb boldogságot tudok találni, kiegyensúlyozottabb vagyok, jobban alszom, jobban odafigyelek az étkezésemre.

Élvezni tudom azokat a pillanatokat, amiket máskor a nagy sietség miatt észre sem vettem.

Hálás vagyok, hogy kijöttem egy rossz dologból, és egyből belecsöppentem ebbe. Persze vannak még rossz napok, viszont most már vagyok annyira erős, hogy pár perc alatt ki tudom húzni magam a negatív érzésből.

Van olyan versenyző, akivel tartod a kapcsolatot a forgatás óta?

Igen, nagyon sokakkal. Rebivel, Szabival, Mátéval, Rolival, Katával, Krisztivel, Gerivel és Gáborral is. Többükkel össze is szoktunk járni, és szinte mindennap beszélünk. Úgy érzem, életre szóló barátságok köttettek a verseny alatt.

Mit jelent számodra, hogy megismerted Balázs séfet, Joci séfet és Claudiát? Miket tanultál tőlük a verseny alatt, amiket hasznosítani tudsz majd a jövőben?

Claudia annyira emberi volt és annyi jóság áradt belőle. Ráadásul nagyon jó emberismerő is. Bár amikor odalépett hozzánk sütés közben csak pár mondatot váltottunk, de már ennyiből tudta, hogy ki milyen. Az pedig hihetetlen volt, hogy a séfek saját kreációkat hoztak elénk. Izzasztó volt elkészíteni ezeket a desszerteket, de jó volt látni, hogy milyen ízkombinációkat és dekorációkat álmodtak meg. Jó volt közel lenni hozzájuk, és ennyi mindent tanulni tőlük. Annyi tippel láttak el minket, hogy ez felért egy hiper-szuper tanfolyammal.

Hogyan tovább most, hogy vége a Mestercukrásznak? Mi lesz az 5 millió forintos nyereményed sorsa?

A pénz egy részéből szeretnék elutazni valahova anyáékkal. Az utolsó egy évem nagyon durva volt. Testileg és lelkileg is szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Anyáék végig mellettem álltak – egész életemben –, rájuk mindig tudok támaszkodni, ezért úgy gondoltam, hogy megérdemlik. Ezen kívül csomó tervem van, amihez kell egy kis tőke. Szeretnék gasztroturizmussal foglalkozni és tanfolyamokat tartani.

A nagymamád málnás hüvelykujj sütireceptje nagy sikert aratott, úgyhogy úgy tűnik, erre van igény.

Annyira nagy megtiszteltetés volt, hogy a versenyben Balázs séf elcsomagolta magának a sütiket! Hihetetlen mennyiségű üzenetet kaptam utána Facebookon és Instagramon keresztül, hogy írjam meg a receptet. Azóta mindenki küldi a fotókat, hogy megsütötték és milyen jól sikerült. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű, mégis nagyszerű recepttel ennyi embert meg fogok mozgatni. Pont ezért szeretnék tanfolyamokat is tartani, mert annyira jó érzés, hogy át tudok adni egy-egy receptet az embereknek, ami utána tovább él náluk.