„A Testről és lélekről csodálatos, Alexandra fantasztikus benne” – exkluzív interjú Claes Bang dán színésszel, akit meglepően sokat játszatnak meztelenül

A négyzet sok mindent megváltoztatott az életében: Ruben Östlund filmje jóvoltából kevesek által ismert dán színészből nemzetközileg is kapós dán színész lett. Gondolom, ez azzal is járt, hogy sorban kapta az ajánlatokat, hogy A négyzetben alakított öntelt értelmiségihez hasonló alakokat játsszon.

Érdekes módon nem nagyon próbáltak beskatulyázni. A négyzet elnyerte a cannes-i fődíjat, ez pedig azzal járt, hogy szinte mindenki látta, a filmipar minden fontos szereplője, akik rám is felfigyeltek, elvégre én voltam a főszereplő. 

Az általános vélekedés az volt, hogy itt egy új arc, aki mögött egyébként van vagy harminc évnyi színészi tapasztalat, és akire rá lehet bízni egy egész filmet, el lehet nézni vagy két és fél órán át. Átélhettem, hogy én vagyok a hét újdonsága, azé a bizonyos hété. 

Ezután elkezdtek jönni a felkérések, és ezzel valóban sok minden megváltozott. Korábban dolgoztam egy kicsit Németországban és egy kicsit Svédországban, de főleg Dániában játszottam, és Dánia pici piac. És hirtelen ez a piac, az én piacom hatalmasra nőtt. Körülbelül olyan érzés volt, mintha a sarki fűszeres után hirtelen a világ legnagyobb szupermarketjében találtam volna magam.

Ebben a szupermarketben először Drakula szerepévél kínálták meg, nem is akárkik, hanem a Benedict Cumberbatch-féle Sherlock készítői. Lugosi Béla jóvoltából Drakulában mi magyarok is elég erősek vagyunk, de ott van a klasszikus vérszívók sorában Christopher Lee, Klaus Kinski és még hosszan sorolhatnám. Ilyen elődök árnyékában nem tűnt ijesztőnek a felkérés?

Mindannyian nagyszerű Drakulák voltak, át is futott a fejemen a gondolat, amikor megkerestek a szereppel, hogy tényleg szüksége van-e a világnak még egy Drakulára. Amikor már kismillióan eljátszották. Szóval, némi fenntartás azért volt bennem, de az a Drakula-sztori, amivel Steven Moffat és Mark Gattis előálltak, más volt, mint a korábbiak. Egyrészt tele volt humorral, másrészt az ő Van Helsingjük nem férfi, hanem nő. Aztán persze rám tört a frász, belém nyilallt, hogy egy ilyen szerepből, amit ekkora elvárások öveznek, józan emberi számítás szerint lehetetlenség jól kijönni. De nagyon büszke vagyok a mi közös Drakulánkra, és úgy tűnt, a keményvonalas rajongók is kedvelték, amit ezzel a legendás alakkal csináltunk.

Lugosi Béla vagy Klaus Kinski vámpírja áll közelebb a szívéhez?

Az összes régi Drakula-filmet végignéztem, részben egy kis ihletért, részben meg azért, hátha el tudok lopni valamit. Klaus Kinski alakítása lenyűgözött. Az ő vámpírja sokkal inkább egy szomorú, magányos figura, mintsem egy megátalkodott szörnyeteg. Elég magányos létezés lehet, ha 500 éven át csak akkor kelhetsz, ha lemegy a nap, és így megy ez minden áldott nap. Egy árva lélek sincs a közelben, te vagy csak, egyedül a kastélyodban. Klaus Kinskiben ott van az a magány, amit ez az átok jelent. Ami a híres Lugosi Béla-féle Drakulát illeti, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem annyira Lugosi alakítása fogott meg, sokkal inkább a képi világ. 

Lugosi Béla Drakulája nekem túl színpadias, csakúgy, mint a régi Nosferatu, Murnau klasszikusa. 

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy fontos filmtörténeti korszak, minden tiszteletem a nagy elődöké, de ez a stílus nem az én műfajom.

Ezzel egy kicsit azért megbántotta az érzéseimet, hiszen Lugosi Béla nemzeti büszkeségünk, de nem baj, túlteszem magam rajta.

A maga idejében hatalmas dolog volt, amit Lugosi és társai műveltek. Persze, ikonikus alakítás az övé, nem kétséges, nem is beszélve a díszletekről és a fényképezésről. De tudja, hogy van ez, ízlések és pofonok. Nekem annyira nem jönnek be ezek a korszakra jellemző, kulisszarengető gesztusok, csupán erről van szó.

A Guardiannek elmesélte, hogy a dán színpadokon gyakran kellett meztelenül játszania. A Drakulában is akadt meztelen jelenete – ezek szerint ez már meg se kottyant.

Sok színpadi meztelenkedésben volt részem, két olyan darabban is szerepeltem Dániában, ahol az egész előadás alatt meztelenül játszottam. Vagy két órán keresztül. 

Tavaly Londonban is felléptem, és ebben a darabban is sok meztelenkedés volt. És igen, a Drakulában is volt részem benne. Egy farkas testéből mászok elő, természetesen ruhátlanul. Egy vadállatot kellett eljátszanom, és az csak megakasztott volna, ha nadrág van rajtam. Azon kellett volna agyalnom állandóan, hogy épp milyen szögből vesz a kamera, hiszen a nadrág nem látszódhat, ha vadállatot játszik az ember. Én viszont szabadon akartam mozogni, úgyhogy úgy döntöttem, nem lesz rajtam semmi. Rögtön meg is bántam, mert röpködtek a mínuszok. Késő bánat. Két éjszakán át forgattuk a jelenetet, mínusz két fokban, órákig álltam meztelenül, és valami véres, ragacsos trutyi borította a testemet. Ami azt illeti, torkig vagyok a meztelenkedéssel, megfogadtam, hogy soha többé. Elég volt, eleget voltam meztelen!

Amikor elolvasta Robert Eggers Az Északi című filmjének a forgatókönyvét, és a végéhez ért, amikor a két viking harcos – ön és Alexander Skarsgard – meztelenül vív meg egy vulkán tetején, nem fogta el az érzés, hogy na tessék, már megint egy meztelen jelenet?

Robert Eggers alapos kutatásokat végzett, és arra jutott, hogy ezekben a régmúlt viking időkben, ha egy harcos igazán ki akarta mutatni a foga fehérjét, hogy cseppet sem fél az ellenfelétől, meztelenül harcolt meg vele. Nehéz forgatás volt, a pandémia idején dolgoztunk, épp levonult az első hullám. A covid mindent nagyon megnehezített. Hagyjuk is ennyiben.

Rendben, akkor beszéljünk a zenéről. This is not America – így hívják a zenekarát, amelynek ön az egyetlen tagja…

Amit itt lát előttem (az interjú Zoomon készült), az nem más, mint a stúdióm.

Vagyis egy laptop és egy mikrofon…

Ez a stúdióm utazóváltozata. Két napja fejeztem be egy Tell Vilmosról szóló filmet, most épp Rómában vagyok. De van egy állandó stúdióm is a vidéki házamban, Dániában. 

Egy számítógéppel és kis szintetizátorral kezdtem, a magam szórakoztatására kísérletezgettem. 

A zenélésben azt szeretem, hogy magányos műfaj, szemben a filmkészítéssel, ami rengeteg embert igényel, most is vagy ötszáz ember vett körül a forgatáson, és valaki mindig megmondja, hova álljak, mit vegyek fel, mit csináljak. Ezzel szemben zenélés közben magamban vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Ez az én kis privát szférám, ahová el tudok vonulni a külvilág elől.

A hazugság színe című filmben egy másik zenésszel játszott együtt. Mick Jaggernek hívják az illetőt.

És egy másik legenda is játszott abban a filmben, Donald Sutherland. Forgatás közben nem engedhettem meg magamnak, hogy azon álmélkodjak, hogy épp Mick Jagger néz velem szembe. Máskülönben elég nagy bajban lettem volna színészileg. Mégiscsak a világ egyik legnagyobb élő legendája áll veled szemben. Ez azonban nem a megszokott közege volt, színészként pedig mindenben alávetette magát annak, amit a film megkívánt.

Nem mutatta meg Jaggernek a This is not America számait?

Isten ments! Ez tényleg csak egy kis kiegészítő tevékenység, nem szoktam rátukmálni senkire sem, a kollégáimra a legkevésbé. Persze, örülök annak, ha valaki magától felfedezi.

A This is not America egy David Bowie-szám címe…

David Bowie a legnagyobb hősöm. Az én szememben nem létezik nála nagyobb sztár. Ő a lehető legnagyobb. De praktikusabb okai is voltak annak, hogy így neveztem el a saját kis formációmat. Tudja, minden kornak megvannak a zenei ízlésformálói, azok, akik így vagy úgy, de meghatározzák, hogy mit játszanak a rádiók. Persze, azt szerettem volna, ha a nagy dán rádióadók is leadják a számaimat, az országos csatornák. 

Csakhogy, nagyjából azzal egy időben, hogy már volt egy-két szerzeményem, az egyik befolyásos rádiós guru kijelentette, hogy nem esik hasra azért, csak mert valamelyik dán színésznek vagy színésznőnek énekelni támadt kedve, őt egyáltalán nem érdeklik ezek a próbálkozások. 

Már csak ezért sem tűnt szerencsésnek, ha a saját nevem alatt küldözgetem a számaimat a rádióknak. Úgyhogy cselhez kellett folyamodnom. Már nem emlékszem pontosan, miért pont a This is not America mellett döntöttem, valószínűleg abban az időben sokat hallgattam ezt a Bowie-számot. Nem volt ebben az égvilágon semmi Amerika-ellenesség a részemről, csak hirtelen beugrott, milyen jó együttesnév lenne ebből a számcímből. És azért is illett rám, mert a zeném sokkal inkább brit hangzású, mint amerikai. De a lényeg, hogy szükségem volt egy álnévre, így elloptam Bowie-tól.

Van, aki a Pet Shop Boys korai korszakát hallja ki a szerzeményeiből. Ez hízelgő, vagy inkább bántó?

Inkább hízelgő. A nyolcvanas években voltam fiatal, akkora hatást tett rám az a korszak, hogy tulajdonképpen azóta sem mozdultam el onnan. 

Bármivel is próbálkozom, végül úgyis úgy fog hangzani, mint egy korai Pet Shop Boys-, New Order- vagy Depeche Mode-szám. Vagy ezek keveréke. Hiába próbálok valami mait összehozni, végül mindig a nyolcvanas éveknél lyukadok ki. 

De hát mit tegyek, ezeken a számokon nőttem fel, és ott volt még a Eurythmics, a Yazoo, a Human League is… Beivódtak a génjeimbe. Néha azt kívánom, bárcsak Bowie-hoz hasonlítanák a számaim, mégiscsak ő az én legnagyobb idolom, de fájdalom, az ő hatását nem nagyon lehet kimutatni a zenei munkásságomban. Ami olyan, amilyen, vállalom. És mint láthatja, kitartóan hurcolom magammal a hordozható stúdiómat.

A négyzetért elnyerte az Európai Filmdíjat, 2017-ben ön lett a legjobb európai férfi színész, míg Borbély Alexandrát, a Testről és lélekről főszereplőjét ugyanezen az esten a legjobb európai színésznő díjával jutalmazták.

És utána dolgoztunk is együtt, a Glass Room című filmben.

A díjak és a film között van összefüggés?

Azt hiszem, a film producere azon az estén, a díjátadó estéjén keresett meg mindkettőnket az ajánlattal. Miután mindketten nyertünk. 

A Testről és lélekről csodálatos film, Alexandra fantasztikus benne.

A négyzet egyik emlékezetes jelentében Elisabeth Moss, ön és egy frissen használt óvszer szerepel. Komikus harc dúl a szereplők között, hogy a szex után kinél maradjon a spermával töltött kondom. Szórakoztató lehetett ezzel a kellékkel dolgozni.

Mint bizonyára tudja, Ruben Östlund szereti rengetegszer megismételni a felvételeket, hogy aztán kedvére válogathasson a vágás során. Az óvszeres jelenetet is kismilliószor megcsináltuk, az összes elképzelhető módon. 

Volt, hogy én nyertem az óvszert, volt, hogy a nő, akit Elisabeth játszott. Volt, hogy az óvszer elszakadt, és a tartalma a falon meg az ágyon végezte. 

Az egész jelenet rettentően vicces, és Elisabeth Moss is rettentően vicces. Egy örökkévalóságig tartott leforgatni, állandóan elröhögtük magunkat. 

Remélem, a kellékóvszer a dán filmmúzeumban végezte…

A kérdéses kellék további további sorsáról nem tudok.

Most épp egy Christian Diorról és Coco Chanelról szóló tévésorozatban forgat; ha jól tudom, egy nácit játszik.

A sorozatnak The New Look a címe, amerikai a produkció, úgyhogy a nagy francia színésznő, Juliette Binoche angolul játssza benne a nagy francia ikont, Coco Chanelt. Így megy ez. Én egy Hans Günther von Dincklage nevű, félig német, félig brit alakot játszom, ugyanolyan brit kiejtéssel, mint ahogy most önnel beszélek. Elég jól beszélek németül is, de ez egy teljesen angol nyelvű sorozat. Ez a von Dinklage nevű alak nem egy egyenruhás náci; civil ruhát visel, a párizsi nagykövetség kulturális attaséja, vagyis egy kém. Így környékezte meg Coco Chanelt, sikerült is a bizalmába férkőznie. Olyannyira sikerült, hogy Coco Chanel valamilyen szinten kollaborált is a nácikkal. Sötét kis fejezete ez a történelemnek.

Nemrég Budapesten is forgatott egy sorozatot, a Stockholm Bloodbath-t, ami híven a címéhez egy stockholmi vérfürdőről szól: arról, amelyet II. Keresztély rendezett 1520-ban. Ha királyt játszik, márpedig ez esetben azt játszik, mennyit segítenek a külsőségek, a kosztüm, a kiegészítők?

Van egy régi hollywoodi történet, nagyon szeretem. 

A nagy színész, Harry Dean Stanton azt panaszolja a másik nagy színésznek, Jack Nicholsonnak, hogy fogalma sincs, hogyan játssza az épp aktuális szerepét. 

Mire Nicholson azt mondja Stantonnak, hogy csak „add magad, a jelmez majd megoldja a többit”. Népszerű anekdota, jól lehet mesélni, mert egyszerű és vicces, de van benne némi igazság is. A Stockholmi vérfürdőben olyan kosztümöket viselek, amikre bátran lehet építeni, szinte önmagukban is elviszik a show-t. Ez egy színésznek jó dolog, mert ilyenkor nyugodtan koncentrálhatsz a karaktered más vonásaira. És azt is eldöntheted, melyik irányba mész: hagyod, hogy eluralkodjon rajtad a ruha, vagy épp hogy ellentartasz. Mindkettő célravezető lehet. De tudja, hogy van kapcsolat a két film, A négyzet és a Stockholmi vérfürdő között?

Mi a kapocs?

Christiannek hívják a fickót, akit A négyzetben játszom, és annak, hogy így hívják, ez a másik Christian, a stockholmi vérfürdőt elrendelő király az oka. Róla, II. Keresztélyről kapta a nevét a figurám, a dán királyról, aki elfoglalta Svédországot, és vérfürdőt rendezett. A négyzetben én vagyok Christian, a dán kurátor, akinek abban a svédországi palotában van az irodája, ahol ez a hajdani Christian elrendelte a tömeges kivégzéseket.

Nyitókép: Vittorio Zunino Celotto/Getty Images