A Shakespeare-guru, akinek nem volt büdös Thort is rendeznie, most harmadszor is megpödri Poirot orbitális bajuszát – Kenneth Branagh nem mindennapi pályája

Hol vannak már azok az idők, a megboldogult kilencvenes évek, amikor Kenneth Branagh – vagy ahogy a brit sajtó barátilag hivatkozik rá, Sir Ken – mindenekelőtt Shakespeare műveinek lelkes filmes tolmácsolójaként élt a moziba járók fejében. Sir Ken legutóbbi elfoglaltsága Agatha Christie Poirot-történeteinek (megkérdőjelezhető minőségű) filmre vitele, de rendezett ő már szuperhősfilmet és a szülőföld szeretetét megéneklő, Oscart értő személyes sztorit is. Nézzük, hogyan jutottunk idáig.

Shakespeare-i idők

Mire Branagh filmesként is rávetette magát Avon bárdjának életművére, színházi berkekben már rég afféle Shakespeare-specialistának számított. Saját társulata egymás után vitte színre a klasszikusokat: volt, hogy ő rendezte a kollégáit (Vízkereszt, vagy amit akartok) és volt, hogy őt rendezték a kollégák. Judi Dench a Sok hűhó semmiértben rendezte Branaghot, Derek Jacobi pedig a Hamletben. Egy korabeli kritikus dicshimnuszokat zengett Branagh Hamlet-alakítása láttán: 

Megvan benne Laurence Olivier vitalitása, John Gielgud szenvedélye és Alec Guinness magabiztossága

– írta a szakértő. Ennél nagyobb elismerés Hamlettel próbálkozó színészt nem is érhet.

És hamarosan jöttek a Shakespeare-filmek is, a rendező Branagh, a színész Branagh és a forgatókönyvíró Branagh szoros együttműködésének gyümölcsei. Az V. Henrik jó belépőnek bizonyult, a filmvilágban sokan felkapták a fejüket a sokoldalú és még csak harminc körüli tehetségre, a Sok hűhó semmiért pedig azt is megmutatta, hogy Branagh jól megérteti magát a Shakespeare-rel próbálkozó hollywoodi sztárokkal is, ez esetben Keanu Reeves-zel, Denzel Washingtonnal és Michael Keatonnel.  

Branagh természetesen magára és akkori feleségére, Emma Thompsonnak is jókora szerepeket osztott: ekkor még úgy tűnt, ő és Thompson elválaszthatatlan párost alkotnak (a helyzet azután változott meg, hogy Branagh a Frankenstein forgatásán viszonyt kezdett Helena Bonham Carterrel).

1996-ban a színész-rendező-forgatókönyvíró Branagh egyszerre akarta bevenni a minden idők legnagyobb Hamlet-színésze és az univerzum legnagyszerűbb Shakespeare-rendezője ikercsúcsait. Ha azt mondjuk, hogy Branagh Hamlet-filmje ambiciózus vállalkozás volt, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy az Empire State Building egy többemeletes épület. 

A játékidő 242 percre, a büdzsé 18 millió dollárra rúgott, a látvány pedig, amelyhez Hamlet (természetesen Branagh alakította) platinaszőke frizurája és kecskeszakálla is hozzátartozott, lenyűgöző volt. Nem kis részben azért, mert Branagh a filmjét 65mm-re forgatta. 

És kikkel forgatta, atyaég! 

Íme, a stáblista a teljesség igénye nélkül: Derek Jacobi, Julie Christie, Kate Winslet, Rufus Sewell, Robin Williams, Gérard Depardieu, Timothy Spall, Jack Lemmon, Brian Blessed, Billy Crystal, Charlton Heston, Rosemary  Harris, Richard Attenborough, John Gielgud, Judi Dench és még sorolhatnánk. 

Ekkora vállalkozásba csak belebukni lehetett, és Branagh bele is bukott. 

A bevételek meg se közelítették a kiadásokat, pedig a legtöbb helyen csak a barátibb, 150 perces változatot vetítették.

Persze nemes bukás volt ez, az utókor elismerésére méltó, egy gigantomán alkotói egotrip, amiről sok-sok évvel később még maga Christopher Nolan is elismerőleg tréfálkozott egy Branagh előtt tisztelgő estélyen.

A kilencvenes években Ken Branagh-nak valahogy sikerült meggyőznie a Castle Rock produkciós céget, hogy gyakorlatilag állampolgári kötelességük filmre vinni, méghozzá 65 mm-es filmre a Hamletet, a maga teljességében. És mint oly' sokan az itt egybegyűltek közül, én is nagy örömmel tettem úgy, mintha láttam volna.

Branagh azóta sem hagyott fel Shakespeare-rel, a Színház a világ című filmben el is játszotta az élete vége felé járó, hosszú idő után hazatérő bárdot. A 2018-as film nem váltott ki heves érdeklődést, talán csak az ejtette gondolkodóba az ilyesmire fogékony nézőket, hogy a Shakespeare-t alakító Branagh-t szándékosan maszkírozták-e Ben Kinsgley-vé. Merthogy kísértetiesen úgy festett, mint Oscar-díjas színészkollégája. 

Ennél is izgalmasabb kérdés, hogy milyen lesz Branagh 2023-as Lear királyként. Egy biztos, értő kezekben lesz, hiszen ismét saját magát rendezi. A bemutatót októberben tartják a londoni Wyndham's Theatre-ben.

Csak egy szerep

Bár nem ez a jellemző, Branagh olykor hagyja, hogy mások rendezzék, legutóbb például a nagy dán fizikus, Niels Bohr szerepében tűnt fel két megnyugtató pillanatra az Oppenheimerben. Úgy tűnik, ha Christopher Nolan hívja, mindig megy, hiszen a Dunkirk és a Tenet után ez a harmadik jelenése Nolannél. De nem csak dánt játszott, svédnek is kiváló volt, hiszen négy évadon át ő alakította a világhírű detektívet, Kurt Wallandert és senki nem panaszkodott, hogy miért pont egy ír származású alakítja alakítja Henning Mankell nagyon svéd detektívjét. 

Míg Shakespeare szerepében leginkább Ben Kingsley-re hasonlított, Boris Johnson szerepében Branagh többé-kevésbé úgy festett, mint a 2022-ben lemondott brit miniszterelnök: Johnsont alig választották meg miniszterelnöknek, amikor szembesülnie kellett a koronavírus-járvány első hullámával, és alighogy a világjárvány lecsillapodott, már be is mutatták az Ez Anglia című brit doku-drámát. Példás gyorsaság, hiszen a sorozat épp azt mutatja be, mit és hogyan tett Johnson a pandémia első hulláma közepette. 

Az Egy hét Marilynnel című filmben Branagh szintén valós személyt alakított: Shakespeare-specialistaként külön élvezet lehetett a számára a másik nagy, ha nem a legnagyobb Shakespeare-gurut, Laurence Oliviert eljátszani. Ám az biztos, hogy nem csak azért bízták rá immár a harmadik Agatha Christie-mozit, mert olyan jól ért a klasszikusokhoz.

Útban Agathához

Az, hogy Branagh-ra bízták Hercule Poirot eseteinek megfilmesítését (sőt azt is hagyták, hogy a filmtörténet legbizarrabb bajuszával játssza a detektívet), azt jelenti, hogy Hollywood megbízik Sir Kenben. Nem kétséges, erre a bizalomra rá is szolgált, de biztosan nem a 4 órás Hamletjével, a színházi rendezéseivel, és még csak nem is a személyes hangvételű, mívesnek mondott filmjeivel, mint amilyen az Oscar-díjjal jutalmazott Belfast is volt. 

Valószínűbb, hogy a biztos kézzel levezényelt hollywoodi produkciók sokkal meggyőzőbb referenciák voltak és Branagh gondosan felépített portfóliójából ezek sem hiányoznak. Branagh már a pályája elején, közvetlenül az V. Henrik után  rendezett egy csavaros amerikai thrillert, ez volt a Meghalsz újra, majd évekkel később rendezett egy csavaros brit thrillert is, a Mesterdetektív nem túl emlékezetes remake-jét. 

Ezek azonban semmiségek hollywoodi viszonylatban, az viszont, hogy Branagh volt az, aki sikerre vitte a Marvel első Thor-filmjét, az általa rendezett Hamupipőke bevétele pedig több mint fél milliárd dollárnál állt meg, már sokkal meggyőzőbben hangzanak. Ezek a sikerek igazi hollywoodi játékost csináltak belőle, aki persze távolról sem tévedhetetlen: Jack Ryanból  még neki sem sikerült épkézláb akcióhőst faragnia, a Harry Potter közönségének szánt Artemis Fowl, ez a 125 millió dollárból faragott ifjúsági fantasy pedig akkora bukás volt, hogy arról udvarias ember inkább hallgat. 

Ilyenkor jön jól igazán, hogy Branagh sokkal több, mint jó nevű iparos, hiszen ő másodállásban művész is, vagy épp fordítva, mikor épp melyik énje a családfenntartó. A lényeg, hogy ha épp csődöt mondanak a digitális trükkök, bármikor nyitva áll előtte William Shakespeare analóg világa. Vagy éppen Agatha Christié.

Nyitókép: Paras Griffin/Getty Images