800 fokos öntőgödörbe zuhant a reformer miniszterelnök-helyettes, bőrébe égett a nejloning – 50 éve halt meg Vályi Péter

Kétmondatos hírt közöltek 1973. szeptember 16-án a lapok:

Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettese a Lenin Kohászati Műveknél tett látogatása közben balesetet szenvedett. Állapota súlyos.

A másnapi híradások alig voltak bőbeszédűbbek, az akkori sajtóviszonyok közepette pedig elképzelhetetlen volt, hogy egy fontos ember balesetéről a központi tájékoztatáson kívül más értesülések is megjelenjenek. Annyi viszont kiderült, hogy a szeptember 15-i miskolci üzemlátogatáson az 53 éves politikus megbotlott, és a forró öntecseket tartalmazó öntőgödörbe zuhant.

A Lenin Kohászati Művek vezérigazgatója, Énekes Sándor rögtön Vályi segítségére sietett, de ő is belezuhant a gödörbe. Ő súlyos, de nem életveszélyes égési sérülést szenvedett. Vályit viszont kritikus állapotban szállították kórházba, ahol szeptember 18-án meghalt.

A lapok másnap közreadták az MSZMP és a Minisztertanács gyászjelentését. A Népszabadság nekrológja szerint Vályi Péter nem hivatalos programon vett részt, hanem „saját szüntelen érdeklődése, tenni vágyása ösztönözte”, hogy ha már Miskolcon jár, vessen egy pillantást a Lenin Kohászati Művekben folyó munkára.

Önkéntelenül emlékezetünkbe tolulnak a költő sorai a város peremének egykori lakóiról, az anyag gyermekeiről, akik annak a társadalomnak a szörnyű öntőformáiba löttyintve is helytállnak az emberiségért az örök talajon. S most a kommunista államférfi, az új társadalom, az embert szolgáló technika varázsainak mérnöke, tudatos jövőnk egyik alakítója, aki életét tette fel rá, hogy ne szorítsák többé a munkásembert azok az abroncsok, halálát lelte a nem képletes, de valódi öntőformák között

– írta az MSZMP központi lapja József Attila versére utalva.

Esett, vagy lökték?

A nekrológ szerint a szombathelyi születésű Vályi Péter 1942-ben a budapesti Műegyetemen végzett vegyészmérnökként. 1945 januárjában kommunista propaganda vádjával letartóztatták, de nem sokkal később, a felszabadulás másnapján, április 5-én belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1948-ban már az Országos Tervhivatalban dolgozott, 1967-től 1971-ig pénzügyminiszter volt, majd a kormányfőhelyettesi tisztséget töltötte be.

Budapesten arról suttognak, hogy nem volt „véletlen” baleset

– írta szeptember 21-én a Pittsburgh-ben megjelenő Magyarság. Az ohiói Katolikus Magyarok Vasárnapja pedig 1974. január 6-án azt találgatta, hogy valamiféle utódlási háború zajlik Magyarországon, és Vályi volt Kádár János egyik előre kiszemelt örököse.

Miskolcon járva nyíltan beszéltek a munkások arról, hogy Vályi Péter minisztert, aki megtagadta a szovjet újabb követeléseit, néhány évvel ezelőtt egyszerűen belökték a forró kohóba, az egészet „véletlen balesetnek” tüntetve fel

– közölte a Chicago és Környéke című lap 1978. december 30-án.

A mendemondák szerint lelökték, mert ellenezte az irreálisan magas szovjet export igényeket

– írta 1982-ben a római kiadású Katolikus Szemle. László Andor korábbi jegybankelnök 1987-ben a Mozgó Világnak nyilatkozva azt mondta: Vályival együtt ellenezték, hogy Magyarország hitelbe szállítson gépeket a Szovjetuniónak, amit az nyersanyaggal törleszt.

Vályi Péter Szocialista Brigád

Triff Viktor, a Kerepesi úti Nemzeti Sírkert igazgatója 1990-ben a Mozgó Világban azt mondta: 30-35 ezren vehettek részt Vályi Péter temetésén, és sokan csak azért mentek el, mert azt gondolták: hátha hallanak valamit a balesetéről, „netán azt, hogy nem is baleset volt”.

Még hónapokkal a haláleset után is elmaradhatatlan része volt a különböző gyűlésekről szóló sajtóbeszámolóknak, hogy a résztvevők megemlékeztek Vályi Péterről. A Hegyalja Tsz gépjavító műhelyének szocialista brigádja felvette az elhunyt politikus nevét – számolt be 1973. november 30-án az Észak-Magyarország. 1974. március 7-én a Hungarocamion Vállalat etilénszállító munkabrigádja is követte a példájukat, majd még számtalan vállalatnál alakultak sorra Vályi Péterről elnevezett brigádok.

A kohó vezérigazgatója, Énekes Sándor egy hónappal a baleset után elhagyhatta a kórházat. Azt viszont csak 1984-ben, a Népszabadság április 28-i számából tudhatták meg az újságolvasók, hogy leváltották a Lenin Kohászati Művek éléről, és elítélték Vályi Péter halála miatt.

Ő azonban akart és tudott újrakezdeni, és a vezetés végül utat nyitott előtte. Akkor állították a Diósgyőri Gépgyár élére, amikor ez a nagy múltú gyár a csőd szélén állott. Alig két év múltán ez az egyik legsikeresebb vállalatunk lett ebben az iparágban

– írták.

Vigyázz, mozog a daru!

Vályi Péter halálának körülményeiről csak a rendszerváltás idején jelentek meg részletes beszámolók. Az egyik első független közéleti hetilapnak, az egri kiadású Heti Hírnöknek 1989 májusában nyilatkozott Bogár László közgazdász, aki akkor a Hazafias Népfront Országos Tanácsának társadalompolitikai osztályán dolgozott, ma kormánypárti tévéműsorok beszélő feje.

Bogár Lászlónak első munkahelye volt a Lenin Kohászati Művek, és néhány héttel munkába állása után szemtanúja volt Vályi balesetének. Szerinte Vályi lényegében a megyei vezetés lobbijának esett áldozatul. A diósgyőri acélmű martinkemencéi ugyanis már negyvenévesek voltak, de a kormány hallani sem akart róla, hogy új acélművet építsenek, ami milliárdokba került volna. Énekes Sándor azonban úgy gondolta, hogy előmozdíthatja az ügyet, ha közvetlen közelről megmutatja a kormányfő-helyettesnek, hogy milyen életveszélyesek a régi martinkemencék.

1989. szeptember 20-án a Mai Nap írta meg, mi történt pontosan. A Lenin Kohászati Művek öntőcsarnokának közepén tíz öntőgödör volt, ezekben hűlt le 1300 fokról 800-ra a kokillákba (öntőformákba) kiöntött nyersvas, amit daruval emeltek át a kemencékből. Amikor a delegáció az 5-ös számú öntőgödör mellé ért, az utat szinte teljesen eltorlaszolta a gödör mellett lévő daru, csak egy 90 centiméter széles sáv maradt szabadon.

A delegáció tagjai, Vályi Péterrel az élen, libasorban haladtak egymás mellett, amikor nagy zúgással megállt a daru. Valaki a csoportból ezt épp a daru indulásának vélte, és felkiáltott: vigyázz, mozog a daru! Zavar támadt, amit a kemencétől felvillanó erős fény tetézett. Ettől megriadva Vályi hátralépett, egyensúlyát vesztette, és hanyatt az öntőgödör felé dőlt. Énekes Sándor el akarta kapni, de nem sikerült neki. A politikus két forró kokilla közé esett, és magával rántotta a vezérigazgatót is. Az odarohanó munkások Énekest ki tudták húzni, Vályi kiszabadításához azonban előbb az egyik kokillát daruval ki kellett venni. A cikk szerint a politikus az esés után azt mondta: „lőjetek agyon”.

Csorba Barnabás, a Kelet-Magyarország című lap újságírója szemtanúja volt az esetnek. A Mai Napnak azt mondta, Vályi teste szinte teljesen megsült, a ruhája beleégett a bőrébe. Még aznap beidézte a rendőrség, amely azt sem zárta ki, hogy a Minisztertanács elnökhelyettesét belelökték a gödörbe. Végül Énekest az üzembiztonsági szabályok be nem tartása miatt ítélték el másfél évre, amit három év próbaidőre felfüggesztettek.

Bőrébe égett a nejloning

1990 márciusában Énekes Sándor is elmondta a saját verzióját a Magyarország című lapnak. A volt vezérigazgató szerint Vályi mindent közelről akart megnézni, ezért haladtak a veszélyes útvonalon. Mint mondta, ő azért úszhatta meg élve a balesetet, mert oda esett, ahonnan már kiemelték a kokillát, másrészt gyapjúruhát viselt, ami valamennyi védelmet adott a sugárzó hő ellen. Vályi Pétert nejloninge és műszálas öltönye egyáltalán nem védte a hőtől, sőt azonnal beleégett a bőrébe. Énekesnek pedig az arcáról és kezéről égett le a bőr, hónapokig ijesztő látványt nyújtott.

Az eset után terjedő pletykák szerint Vályi részegen ment az üzemlátogatásra, mert előző nap ivászattal egybekötött vadászatot tartottak. Korábbi titkára, Princz Zoltánné azonban váltig állította, hogy főnöke soha nem ivott munkaidőben, és a politikus felesége is azt mondta, hogy Vályi legfeljebb néha evés után ivott egy pohár bort. Csorba Barnabás kipihentnek és frissnek látta a kormányfőhelyettest.

A Magyarország cikke szerint az is alaptalan feltételezés, hogy Vályi politikai merénylet áldozata lett volna, amiért „állandóan akadékoskodott és alapjaiban szerette volna megreformálni a KGST-t”. Ugyanis számos példa van arra, hogy akkoriban „minden szívfájdalom nélkül mondattak le, helyeztek át, váltottak le magyar politikusokat, és ezt Vályival is megtehették volna”.

Hozzászólna? 

Nyitókép: a Lenin Kohászati Művek 1966-ban – Fotó: Fortepan / Bojár Sándor