Kultúra
2023. október 13. 10:22
Forradalmi pillanat helyszíne volt negyven évvel ezelőtt egy chicagói stadion parkolója, ahol az első mobiltelefonos hívást indították egy bárki számára elérhető mobilhálózaton az Egyesült Államokban. Bárki számára, akinek volt pénze egy mai árakon több mint 3,5 millió forintnyi összegbe kerülő telefonra és a percenként csaknem ötszáz forintos percdíjra. Aztán csak eljutott az emberiség a tégla nagyságú mobiloktól a mai, zsebben is könnyedén elférő, és megfizethető árú tepsikig.
Egy új korszak kezdete. Így jellemezte az Ameritech amerikai telekommunikációs cég elnöke, amikor negyven évvel ezelőtt, 1983. október 13-án beüzemelték az első cellás rendszerű mobiltelefonhálózatot Chicago városában, több évig tartó tesztidőszak és százmillió dollárt felemésztő, évtizedes fejlesztés után. Az első telefonhívásokat a chicagói Soldier Field stadion parkolójából indították, egy sajtóeseményen, autóba szerelt mobilokról.
Az első kereskedelmi mobilhívást David D. Meilahn, egy biztosítócég alapítója indította. Az Ameritech elnökét, Bob Barnettet hívta fel a Mercedeséből. A készüléket a cége honlapján található leírás szerint később a chicagói műszaki múzeumnak adományozta.
Más beszámolók szerint Bob Barnett volt az első: ő stílusosan a telefont feltaláló Graham Bell dédunokájának telefonált, aki akkor éppen Németországban volt. Ahogy az erről készült felvételen hallani lehet, közli vele, hogy „ez az első nemzetközi hívás, amit egy cellás rendszeren keresztül teszünk”.
Bár az autós mobiltelefonok akkor egyáltalán nem számítottak újdonságnak, az akkor bemutatott, bárki számára elérhetővé tett hálózat valóban forradalmi volt, az Egyesült Államokban pedig teljesen egyedülálló. Ahogy a CBS News akkori beszámolója elmagyarázta,
a régi rendszerben a hétmilliós Chicagóban csak 23 mobilhívást lehetett intézni egyszerre, míg az új, 1G-s hálózat már ötvenezer hívást is kezelni tudott egyszerre. Ráadásul mozogni is lehetett hívás közben.
Korábban az autós telefonhívások megszakadtak, ha a telefonáló kiment az adótorony hatósugarából, az új cellás rendszer viszont lehetővé tette, hogy az átjátszótornyok megszakítás nélkül átvegyék a hívást.
Barnett az új hálózat beindítását bejelentő sajtótájékoztatón megjósolta, hogy az új szolgáltatás forradalmasítani fogja a telekommunikációs ipart, de elismerte, hogy egy ideig biztosan nem fog széles körben elterjedni a mobiltelefonok használata. Egyelőre arra számítanak, mondta, hogy főleg üzletemberek fogják használni az újfajta mobiltelefonokat, és nem az „átlagpolgárok” lesznek az előfizetők.
Ezt már a találmány ára is garantálta. Az akkori, autóba szerelt „mobilok” – amik csak relatíve voltak hordozhatók, hiszen a csomagtartóba beszerelt egységeik majdnem 90 kilogrammot nyomtak – ára háromezer dollár volt (ez mai értéken több mint 3,5 millió forintnak felel meg), a havi előfizetés 50 dollárba (60 ezer forintba) került, a percdíj pedig majdnem ötszáz forint volt. Ennek ellenére a hálózat kiépítésében részt vevő Chicago Communications nevű cég közlése szerint a szolgáltatás elindítása után naponta száz autóba szerelték be az új hálózatot használó mobilokat.
A valódi hordozhatóság és az áttörő siker
A szakmabeliek ugyanakkor már akkor arra számítottak, hogy a mobilok egyre kisebbek, olcsóbbak és hozzáférhetőbbek lesznek. Barnett a CBS televízió híradójának elmondta, hogy az autóban lévő telefont előbb fel fogja váltani „az aktatáskában lévő telefon, végül pedig a telefon a zsebedben”.
Tudta, miről beszél. Az első kézbe fogható mobiltelefon, aminek a működéséhez nem volt szükség az autóba szerelt vagy a vállra akasztható táskába rejtett eszközökre, akkor már tíz éve létezett, igaz, csak prototipusként. Ez volt a Motorola cég DynaTAC nevű telefonja, amiről ötven éve, 1973. április harmadikán indította a világ első telefonhívását kézben hordozható, vezeték nélküli telefonjáról annak készítője, Martin Cooper. Aki riválisát, az AT&T kutatóját, Joel Engelt hívta fel egy New York-i utcáról.
A Motorola végül csak tíz évvel később, 1983 márciusában mutatta be a világ első, kereskedelmi forgalomban is kapható igazi mobilját a Motorola DynaTAC 8000X nevű, csak „téglatelefonként” emlegetett készülékét, amit egy évvel később kezdhettek el árusítani, a hatósági engedélyezés után. Bár akkori pénzen négyezer dollárba került (mai értéken nagyjából 4,5 millió forint),
a céget is meglepő hatalmas siker lett – annak ellenére, hogy fél óra használat után lemerült, és tíz órába telt teljesen feltölteni.
Bár Barnett optimistán nyilatkozott, kiderült, hogy valójában nagyot tévedett. A chicagói mobilhálózat elindításakor azt jósolta, hogy a mobilpiac értéke az évszázad végére el fogja érni a 2,8 milliárd dollárt, de az jóval nagyobbra nőtt, ráadásul kevesebb mint hét év alatt. A New York Times 1990-ben már arról számolt be, hogy a mobilszolgáltatások és a mobilvásárlások értéke átlépte az ötmilliárd dollárt az Egyesült Államokban, ahogy a készülékek egyre kisebbek és olcsóbbak lettek.
A kilencvenes évek végére a Motorola harmincmilliárd dolláros bevételének kétharmada mobileladásokból származott, kétezerre pedig már több mint százmillió mobilelőfizető volt az Egyesült Államokban – messze megelőzve az AT&T várakozásait, amit a McKinsey tanácsadó cég nyolcvanas évek elején tett előrejelzésére alapozott. Ők azt jósolták, hogy a századfordulóra kilencszázezer előfizetőre lehet számítani, míg globálisan négyszázmillió készüléket adtak el. Tudjuk, ennél sokkal lehengerlőbb sikertörténet lett a mobiltelefonoké.
Nyitókép: John F. Mitchell, a Motorola alelnöke a cég DynaTEC nevű hordozható mobiltelefonjával 1973. április 3-án. Fotó: Bettmann / GettyImages
Kövess minket, és értesülj a friss hírekről a Facebookon is!
Követem 
