Az amerikai jobboldal sztárja lett az „észak-koreai Paris Hilton”

Pak Janmi azok közt is különösen szerencsésnek mondható, akiknek sikerült elszökniük Észak-Koreából – vannak megrázó történetek arról, hogy sokukra a szökés után is a szegénység vár, és miközben otthonuktól, rokonaiktól, barátjuktól elvágták magukat, új hazájukban sem tudnak beilleszkedni. A 29 éves nő viszont eljutott az Egyesült Államokba, New Yorkban a Columbia Egyetemen végzett, és kényelmesen megél az előadásokért, könyvekért kapott pénzből.

Megosztott emberek

Első könyvét Élni akartam címmel magyarul is kiadták, „Egy észak-koreai lány útja a szabadság felé” alcímmel. Második – idén februárban megjelent – könyvében arról ír, hogy megtalálta a szabadságot az Egyesült Államokban, de az önkifejezés és a szabad gondolkodás olyan dermesztő korlátozásával is találkozott, ami arra a brutális rezsimre emlékezteti, ami elől az életét kockáztatva menekült.

Hogy mit ért ez alatt pontosan, az kiderül a New York Post februári cikkéből. A jobboldali bulvárlapnak Pak arról beszélt, hogy a Columbia Egyetem olyan volt számára, mint egy „indoktrinációs tábor”, sok évfolyamtársa pedig ugyanolyan agymosott, mint az észak-koreai diákok.

Engem kétszáz dollárért adtak el szexrabszolgának a XXI. században, és ők mondják, hogy el vannak nyomva, mert nem használhatják a névmásaikat, amiket naponta kitalálnak

– jelentette ki Pak Janmi, aki a cikkben az amerikai jobboldal több toposzát felvonultatja. Az „eltörléskultúráról” például azt mondja: Amerikában ugyan nem állítják kivégzőosztag elé az embereket, mint Észak-Koreában, ha rosszat szólnak, de odalesz a megélhetésük, a hírnevük, a méltóságuk, az emberiességük. „Ha az emberek nem beszélhetnek, azzal a gondolkodásukat is cenzúrázzuk. És ha nem gondolkodhatsz, akkor rabszolgává válsz, egy agymosott bábbá” – mondta.

Szerinte Észak-Koreában az állam 51 osztályba sorolja az embereket aszerint, hogy „mennyire szennyezik a vérüket elnyomó földbirtokos ősök”. „A rezsim így osztja fel az embereket. Hogy az egyén mit tett, az nem számít” – mondja, hozzátéve, hogy erre emlékezteti, amikor azt látja, hogy az amerikaiak „faji esszencializmussal” és identitáspolitikával foglalkoznak. „Azt mondják, hogy a fehér emberek privilegizáltak, bűnösök és elnyomók. Ez az a taktika, amit az észak-koreai rezsim használ, hogy az embereket megossza” – állítja Pak Janmi.

Csalódást okozó elit

Júniusi cikkében a New York Times azt írta, hogy a Turning Point USA nevű konzervatív szervezet Queensben tartott rendezvényén Pak Janmi már arról beszélt, hogy az észak-koreai diktatúra „az egyenlőség csodálatos ígéretével kezdődött”, „szocialista paradicsomot” ígértek az embereknek, akiktől azután mindent elvettek. A közönség állva tapsolt.

Amellett, hogy rendszeres vendége népszerű jobboldali tévéműsoroknak és podcasteknek, valamint konzervatív szervezetek rendezvényein szólal fel, Pak idén tavasszal csatlakozott a Turning Point USA állandó csapatához. Azután lett világhírű, hogy a dublini One Young World találkozón közönségét könnyekig meghatva beszélt az elnyomó észak-koreai rezsim alatti életéről és veszélyes szökéséről 2014-ben – természetesen akkor még nyoma sem volt mondandójában a jobboldali kultúrharcos töltetnek.

Frissen szerzett világhírével Pak Janmi fürdött a figyelemben: magánmeghívást kapott Jeff Bezostól, szelfizett Scarlett Johansonnal, a Met-gálára az Airbnb egyik alapítójával, Joe Gebbiával érkezett, és egy színpadon szólalt fel Hillary Clintonnal, akit azóta már inkább hazugnak nevez. 

Második könyvében Pak Janmi azt állítja: azóta csalódott az elitben, ami szerinte cselekvés helyett az „érzelmi kielégüléssel” van elfoglalva.

A Columbián emberi jogokról tanult – egyik tanára, Peter Rosenblum azt mondta, nem nyűgözte le Pak Janmi, de együtt érzett vele: olyan embernek látta, aki nagyon fiatal korában benne ragadt egy rá erőltetett szerepben. Ő ugyanakkor azt írja könyvében, hogy nyomasztotta az egyetem légköre, az osztálytársait „nagy csecsemőknek” tartja, akik a „biztonságos terek” és a „személyes névmások” megszállottjai.

Pak Janmi szerint a Columbia azt tanítja a hallgatóinak, hogy a szólásszabadságot védő első alkotmánykiegészítést gyűlölni kell – ám ehhez a New York Times hozzáteszi, hogy a Columbia elnöke az a Lee Bollinger, aki épp ennek a témának kiemelkedő kutatója. Arról ismert, hogy tágan értelmezi a szólásszabadságot, és kiáll azért, hogy konzervatív és szélsőjobboldali szónokok is megjelenhessenek az egyetemen.

Pak Janmi azt állítja, hogy az jelentett számára fordulópontot, amikor elrabolták a pénztárcáját és mobiltelefonjával felvette az elkövetőt, egy fekete nőt, mire egy másik nő rasszistának nevezte. 

Szerinte ez a „woke-kór” előrehaladottságának a jele, ami „embertelenné tette az egyébként normális embereket”. 

Szövetségeseket kezdett keresni, így jutott el Jordan Petersonhoz, az ismert konzervatív pszichológus-influenszerhez, akinek podcastjében a Columbia Egyetemen szerzett tapasztalatairól beszélt. Nem sokkal később már félmillió dolláros szerződése volt második könyvére, melyhez Peterson írt előszót.

Jordan Peresonról itt írtunk bővebben: Orbán Viktort diktátornak nevezte, róla szólt Berki Krisztián egyik utolsó posztja, és most Novák Katalin tüntette ki

Vannak Chanel-táskák Észak-Koreában?

Többen olyan embernek gondolják Pak Janmit, aki mindig azt mondja, amit épp hallani szeretnének tőle. Mary Ann Jolley ausztrál újságíró már 2014-ben felhívta a figyelmet arra, hogy gyakran változtatja történeteit észak-koreai gyerekkoráról és szökéséről egyaránt.

A világhírt hozó dublini előadásában Pak Janmi beszélt arról, hogyan mosták át az agyát, hogy kivégzéseket látott, éhezett; hogy amikor látta a Titanic című filmet, megnyílt az elméje a külvilágra, ahol lehetséges a szerelem; majd menekülés közben végig kellett néznie, hogy megerőszakolják az anyját, el kellett temetnie a saját apját, és azzal fenyegetőzött, hogy inkább megöli magát, minthogy a mongol katonák visszatoloncolják Észak-Koreába.

Mary Ann Jolley azt írta, minél több interjút és beszédet olvasott, nézett és hallgatott Pak Janmitól, egyre több következetlenségre bukkant, ami szerinte azért probléma, mert ha valaki, aki ekkora hírnevet szerzett, mindig a hallgatóság elvárásaihoz igazítja a történetét, az eltorzítja az Észak-Koreáról alkotott képünket – márpedig teljes és igaz képet kell kapnunk arról, hogy milyen az élet Észak-Koreában, ha segíteni akarunk az ott maradóknak és azoknak, akik el akarnak menekülni.

Az Egyesült Államok előtt Pak Janmi Dél-Koreában élt, ahol szerepelt egy tévéműsorban, melyben menekült nők mondanak el személyes történeteket észak-koreai életükről és arról, hogyan jutottak el Dél-Koreába. 

Pak Janmit ebben a műsorban „az észak-koreai Paris Hiltonként” ismerhették meg a nézők, és amit itt mondott a gyerekkoráról, az szöges ellentétben állt azzal, amit később nemzetközi közönsége számára előadott.

Egy 2013 eleji műsorban családi fotókat mutattak Pak Janmi anyjáról, aki azt mondta, hogy valójában nem is ő, hanem édesanyja „az igazi Paris Hilton”, akinek ruháit mind Japánból importálták, és még Észak-Koreában is Chanel táskát viselt. A műsorvezető csodálkozva kérdezett vissza, hogy „vannak Chanel-táskák Észak-Koreában?”, egy másik szereplő pedig megerősítette, hogy Pakék gazdagnak számítottak. Pak Janmi elmondta, hogy apja a Koreai Munkapárt tagja volt, mint minden férfi a családban, ő maga pedig arra készült, hogy orvosnak fog tanulni, és hozzámegy egy hasonló vagy még magasabb rangú férfihoz.

2014 júliusában – még mindig a világhír előtt – egy szöuli rendezvényen Pak Janmi azt mondta, nem érdekelte az iskola, ahol a Kim-dinasztiáról tanultak, ő a barátaival szeretett játszani, kirándulni, lemenni a folyópartra és úszni.

Változó bűnök

Pak Janmi azt állítja, hogy kilencéves korában – ami 2002 körül lehetett – látta, hogy kivégzik a legjobb barátja anyukáját egy stadionban Hjeszanban, ahol éltek. Más hjeszani menekültek azonban azt mondják, hogy a stadionban, vagy az utcán soha nem voltak nyilvános kivégzések, azokat a város szélén, leginkább a repülőtéren tartották, és 2000 után már nem voltak ilyenek. 

Az a közönségtől függően változik, hogy legjobb barátjának édesanyja milyen bűnt követett el: Európában azt mondta, hogy egy James Bond-filmet nézett meg, Hongkongban pedig azt, hogy dél-koreai DVD-ket.

Ám azt az állítást Észak-Koreával foglalkozó kutatók és még Észak-Koreából elmenekült emberek is hitetlenkedve fogadták, hogy egy külföldi film megtekintéséért bárkit kivégeztek volna: ilyesmiről senki nem hallott, börtönbüntetésről igen.

Pak Janmi arról is beszélt, hogy az apját 2003-ban illegális kereskedelemért bebörtönözték, majd az anyja is börtönbe került, mert visszament szülővárosába, és ezzel megszegte az utazást korlátozó törvényeket. Pak anyja viszont azt mondta, hogy férje letartóztatása után közel egy évig járt kihallgatásokra, hol Hjeszanban, hol másutt, miközben férje kereskedelmi vállalkozását vitte tovább.

Arról is több változatot adott elő Pak Janmi, hogy mi lett vele és 11 éves nővérével, miután szüleiket bebörtönözték. Egyszer azt mondta, hogy magukról kellett gondoskodniuk: iskolába nem járhattak, a folyóparton fürödtek és mostak, majd felmentek a hegyre, hogy füvet szedjenek, azt ették. Egy BBC-rádióinterjúban azt mondta: nővére a nagybátyjukhoz, ő pedig a nagynénjükhöz került három évre vidékre, ahol füvet és rovarokat ettek. Két nappal később az Irish Independentnek már megint arról beszélt, hogy nem voltak körülöttük felnőttek, mindenki haldoklott, az utcán is holttestek hevertek, nővérével pedig úgy éltek túl, hogy maguknak kerestek élelmet.

A dél-koreai tévéműsorban viszont Pak anyja kijelentette, hogy soha nem kellett füvet enniük, nem voltak olyan helyzetben, hogy éhezzenek. 

Sőt, azt is hozzátette, hogy a lánya minden adás után felhívja és megkérdezi tőle, hogy észak-koreai-e egyáltalán, mert fogalma sincs, hogy a többi menekült milyen megpróbáltatásokról beszél a műsorban.

Egy podcastben arra a kérdésre, hogy milyen nehézségei voltak gyerekkorában, Pak azt mondta: egy nap csak kétszer tudtak enni, de az ő nehézségeik semmiségek voltak másokéhoz képest, akik az utcán éltek és mindent megettek.

Pontatlan emlékek

Menekülésükről több interjúban azt mondta: négy nappal nővére szökése után anyjával és apjával együtt jutottak át Kínába, a határ túloldalán már autókkal várták őket apja kínai üzleti kapcsolatainak köszönhetően. Dublinban viszont arról beszélt, hogy ő és anyja ketten szöktek el, és végig kellett néznie, hogyan erőszakolja meg az anyját egy kínai embercsempész.

Egy Daily Beast-cikkben pedig arról számolt be, hogy amikor ő és anyja Mongóliában őrizetben voltak, minden nap levetkőztették őket, ami megalázó és embertelen volt számára. Ismerősei szerint Pak Janmi valóban volt mongóliai őrizetben, és arra panaszkodott, hogy takarítania kellett, valamint a földeken dolgoztatták, de vetkőztetésről nem beszélt. Észak-koreai menekültekkel foglalkozó szakértők azt mondják, ilyesmiről ők sem hallottak, ráadásul a mongol hatóságok – Thaifölddel vagy Oroszországgal összehasonlítva – segítőkészek az észak-koreai menekültekkel, és a dél-koreai kormány tanácsadói is jelen vannak Mongóliában, ezért valószínűtlen ez a bánásmód.

Mary Ann Jolley cikkére Pak Janmi válaszlevelet írt, melyben elnézést kért azért, hogy sok félreértés származott a nyelvi korlátokból, és azért is bocsánatot két, ha gyerekkori emlékei nem lennének pontosak.

Azután viszont, hogy a New York Times júniusi cikke Pak Janminak az amerikai jobboldalon befutott karrierjét firtatta, a NewsBusters – amely önmeghatározása szerint a média liberális elfogultságának leleplezésében utazik – azt írta, hogy gyomor kell ahhoz, hogy valaki meghazudtoljon egy észak-koreai menekültet, ráadásul címlapon. Azt gondolják: a New York Times nem tudta megbocsátani Pak Janminak, hogy „hátat fordított az intoleráns amerikai baloldalnak”.

Maga Pak Janmi pedig azt mondta a New York Times-cikk végén: lehet, hogy öt év múlva teljesen más könyvet fog írni, és lehet, hogy azt fogja mondani, hogy amit a második könyvében írt, az butaság.

De ez rendben van. Ez egy szabad társadalom

– tette hozzá.

Nyitókép: Jason Davis/Getty Images