Itt ragadtunk, várjuk a halált – még pokolibb lett az élet Észak-Koreában

Csekély felszabadulást hozott az észak-koreai népnek, hogy az 1990-es években tomboló éhínséget követően, melyben hárommilliónál is többen halhattak meg, lehetőséget kaptak arra, hogy maguk próbáljanak boldogulni, ha már az állam nem tud róluk gondoskodni. Felvirágoztak a feketepiacok és a csempészet, kialakult egy informális gazdaság, melynek révén – egy kommunistának hívott elnyomó rendszer kapitalistáiként – egy egész generáció tanult meg az állam segítsége nélkül élni.

Észak-Koreában a férfiakat az állam rendeli ki olyan munkahelyekre, ahol a napi bérükből egy kiló rizst sem tudnak megvenni, ezért sok családban a nők váltak a fő keresővé. Ők az élelemtől kezdve a használt ruhán át a csempészárukig mindennel kereskedtek, hogy szert tegyenek a család megélhetését biztosító jövedelemre.

Ennek vetett véget, hogy 2020. január 27-én a koronavírus-járványra hivatkozva hermetikusan lezárták az ország határait, és attól kezdve külföldi áruk sem juthattak be az országba – ami katasztrófát vetített előre, tekintve, hogy Észak-Korea nem termel elég élelmet ahhoz, hogy el tudja látni polgárait, de a föld megműveléséhez szükséges műtrágyát és eszközöket sem importálhatták tovább. A határ menti csempészet fölött sem hunytak tovább szemet – műholdfelvételeken látszik, hogy falakat, kerítéseket, őrtornyokat emeltek a kínai határon.

Távoztak az országból a külföldi diplomaták, segélymunkások is, így a külvilág még kevesebbet tudhat arról, hogy mi zajlik az országban. Emellett ellehetetlenítették a szökést – 2020 előtt évente több mint ezer észak-koreai disszidens érkezett Dél-Koreába, azóta viszont csak néhány emberről tudni, akinek sikerült elmenekülni az országból. Ez azt is jelenti, hogy szinte elfogytak azok, akik friss tapasztalatokról számolhatnának be.

Elmondani mindenkinek

A BBC nem adta fel, hogy megpróbálja kideríteni, hogyan alakult az észak-koreaiak élete azóta, hogy még inkább elszigetelték őket a külvilágtól. Az országban élőknek szigorúan tilos külföldiekkel szóba állni, újságírókkal pláne – ha a hatóságok tudomására jut, ki is végezhetik őket.

Ennek ellenére döntött úgy a BBC, hogy az országban élő emberektől próbál információhoz jutni, ehhez pedig egy Dél-Koreában működő szervezet segítségét kérte: az Észak-Koreában informátori hálózattal rendelkező Daily NK nevű hírszolgáltatóét. Az informátorok segítségével sikerült interjúkat készíteniük három, az ország különböző részein élő, különböző helyzetű emberrel. Külön felhívták a figyelmet arra, hogy a három interjúalanyon keresztül csak pillanatképeket kaphatunk az észak-koreai helyzetről, de ezeken keresztül is többet tudhatunk meg arról, hogy mi történik az országban, mint korábban bárhonnan.

Az interjúk elkészítése több hónapig tartó folyamat volt. A Daily NK főszerkesztője, aki 13 éve működik együtt észak-koreai forrásaival, biztosította a BBC munkatársait, hogy a módszereik megbízhatók és az informátorok biztonságban vannak, de figyelmeztette őket, hogy a folyamat időt vehet igénybe. A válaszokat az informátorok több részletben küldték el, mert egyben túl kockázatos lett volna. A Daily NK főszerkesztője szerint azok az emberek, akiket megszólaltattak, el akarják mondani, mennyire rossz a helyzet Észak-Koreában, azt remélik, hogy valamiféle változást hozhat, ha a világ értesül erről.

Az interjúalanyok nevét megváltoztatták, és amennyi információt az általuk elmondottakból nyilvánosságra hoztak, annyit vissza is tartottak, hogy védjék őket.

Élelemért kopogtatni

Egyikük egy határtelepülésen élő nő, Mjong Szuk, aki a határzár szigorítása előtt Kínából csempészett gyógyszerekkel üzletelt, amit a helyi piacon adott el. Nyeresége több mint felét felemésztette, hogy meg kellett vesztegetni a határőröket, de így is kényelmes életet élhetett. Azóta csaknem lehetetlenné vált számára, hogy beszerezze az eladandó árukat. Elkeseredésében egyszer maga próbált átmenni a határon, de elfogták és azóta állandóan figyelik. Próbált észak-koreai gyógyszerekkel is kereskedni, de ezeket is nehéz beszerezni, a jövedelme megfeleződött. Eközben a szomszédok kezdtek kopogtatni nála élelemért könyörögve, de el kell küldenie őket.

Csan Ho építőmunkás, aki ugyancsak egy határ menti településen él, azt mondta:

Azt akarom, hogy tudják az emberek, hogy bánom, hogy ebbe az országba születtem.

Korán kel, hogy segítsen a feleségének kivinni a piacra az áruját, mielőtt az építkezésre megy. A felesége üzletének köszönheti, hogy életben van. Először attól félt, hogy a koronavírusba fog belehalni, de az éhhalál lehetősége jobban aggasztja, főleg azóta, hogy látott maga körül meghalni embereket.

A falujában egy anya olyan beteg lett, hogy nem tudott dolgozni. Élelemért kolduló gyerekei tartották életben, amíg tudták, végül mindhárman meghaltak. Egy másik anyát a karanténszabályok megszegése miatt kényszermunkára küldtek. Ő és a fia is meghalt.

Nem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy a gyerekeimnek örökre ebben a kilátástalan pokolban kell élniük

– mondta Csan Ho.

Büntetni a túlélést

A viszonylag tehetős fővárosban, Phenjanban Csi Jonnak két gyerekét és a férjét kell eltartani abból, amit egy élelmiszerboltban keres. Korábban zöldséget, gyümölcsöt lopott ki a boltból, amit a piacon árult azzal a cigarettával együtt, amit a férje vesztegetésként kapott állásában. Most alaposan átvizsgálják a táskáját a munkahelyén, a férje pedig nem kap cigarettát. Senki nem engedheti meg magának, hogy bármit kiadjon a kezéből, amije van.

Csi Jon másoknak azt mondja, hogy napi háromszor eszik, de valójában csak egyszer. Jobb viselni az éhséget, mintha tudnák róla, hogy szegény. Ha ő és a férje éheznek is, a gyerekeiket igyekeznek megetetni. Nemrég két napig nem evett.

Azt hittem, meghalok álmomban, és nem fogok felkelni reggel

– mondta.

Mjong Szuk szerint a járvány ürügy volt az államnak, hogy visszaszerezze az irányítást az emberek élete fölött, lesújtson a csempészetre és megállítsa az emberek szökését. Most már az is súlyos büntetést kap, aki csak megközelíti a határfolyót.

Csan Ho is úgy látja: az 1990-es évek éhínsége nagyon nehéz időszak volt, de akkor nem voltak olyan súlyos büntetések, mint most. Aki akkor el akart szökni, azzal nem sokat tudott tenni az állam. Most akár ki is végezhetik, aki próbálkozik.

Ha a szabályok szerint élek, éhen halok, de ha próbálok túlélni, akkor letartóztathatnak, árulónak bélyegezhetnek és kivégezhetnek. Itt ragadtunk, várjuk a halált

– mondta.

Kiölni a bizalmat

A szélsőséges korlátozásokkal sem sikerült a koronavírust az országon kívül tartani. Észak-Korea két és fél évvel a világjárvány kezdete után, 2022. május 12-én ismerte el az első megbetegedést. Tesztelésre gondolni sem lehetett, ezért azokat, akik belázasodtak, a velük élőkkel együtt tíz napra az otthonaikba zárták. Csan Ho tud olyan családokról, akik már félholtak voltak, amikor kiengedték őket a karanténból. Sötétedés után lopóztak ki élelmet keresni – akik erre nem vállalkoztak, azok nem tudták túlélni a karantént.

A katasztrofális állapotban lévő kórházakban nem remélhettek segítséget azok, akik elkapták a vírust, és az alapvető gyógyszerek is elfogytak. A kormány azt javasolta az embereknek, hogy népi gyógymódokkal enyhítsék a tüneteiket. Csi Jon a barátaitól kért tanácsot, amikor megbetegedett. Ők azt mondták neki, hogy hagyma gyökerét forrázza le, és igya meg.

Nem kérdés, hogy a gazdaságilag egyébként is romokban heverő ország magát lőtte lábon a szigorításokkal. Peter Ward Észak-Koreával foglalkozó közgazdász szerint azért, mert a vezetés attól tarthatott, hogy a koronavírus sokakat megölhet a hadsereg és az elit tagjai közül is, akik hatalomban tartják a Kim családot. Hanna Song, egy Észak-Koreával foglalkozó emberi jogi szervezet munkatársa szerint ugyanakkor Kim Dzsongun mindig arra készült, hogy a lehető legjobban elszigetelje és irányítsa népét, a járvány pedig erre tökéletes ürügyet szolgáltatott.

Mjong Szuk nagyon szereti a dél-koreai tévéfilmeket, amelyek természetesen tiltottak az országban. A szigorítás előtt ezeket SD-kártyákon csempészték át a határon, és titokban adták-vették. Azóta viszont nem jutnak be új műsorok az országba, és szigorodott az ellenőrzés. 2020 decemberében törvényt hirdettek ki „a reakciós ideológia és kultúra elutasításáról”, melynek értelmében kivégezhetik, aki külföldi felvételeket terjeszt, és tíz év börtön járhat azok megtekintéséért. A törvény indoklása szerint „a társadalmat megfertőző rothadó ideológia” terjedését akarják megakadályozni, de nyilvánvaló, hogy Kim Dzsongun attól tart, hogy népe megtudja: a határokon túl egy virágzó, szabad világ létezik.

Csi Jon szerint a kormány osztagokat állított fel, hogy lecsapjanak mindenre, amit rendszerellenesnek ítélnek. Az emberek már nem bíznak egymásban, nem beszélnek arról, hogy mit gondolnak. Bizalom hiányában az ellenállás sem tud kibontakozni.

Csalódni Kim Dzsongunban

Csan Ho azt mondta, hogy az emberek hét közben nem gondolkodnak a rendszer megváltoztatásán, annyira el vannak foglalva azzal, hogy élelmet biztosítsanak maguknak. Hétvégén azonban jobban ráérnek. A férfi szerint az emberek már nem hiszik el a tévében sugárzott propagandát. Az állam úgy állítja be magát, mint az anyát, akinek az ölébe befészkelhetik magukat.

De miféle anya az, aki kivégzi a gyerekét, mert az éhezés elől Kínába szalad?

– kérdezte.

Csi Jon úgy látja, hogy a járvány előtt az emberek pozitívan tekintettek Kim Dzsongunra, ő pedig nagy várakozásokat fűzött ahhoz, amikor a diktátor találkozott Donald Trump amerikai elnökkel. Átverve, elárulva érzi magát amiatt, hogy a tárgyalások megrekedtek, Kim visszautasít minden nemzetközi felajánlást, és az ország szűkös erőforrásait a nukleáris arzenál fejlesztésére fordítja. Szerinte az észak-koreaiak soha nem akarták ezt a véget nem érő fegyverkezést, ami generációról generációra nehézségeket hoz.

Csan Ho egyenesen azt szeretné, ha az Egyesült Államok megtámadná hazáját. Szerinte csak úgy élhetne túl az észak-koreai nép, ha az egész vezetést eltüntetnék. Mjong Szuk egyetért.

Ha háború lenne, az emberek hátat fordítanának a kormányunknak

– mondta. Csi Jon csak azt szeretné, ha az emberek nem éheznének, a szomszédok nem halnának meg, nem kellene egymás után kémkedni és napi háromszor ehetne rizst. Amikor utoljára hallottak felőle, már a gyerekének sem tudott enni adni.

Nyitókép (illusztráció): Kyodo News via Getty Images