Mi van, ha az amerikaiak nem akarnak meghalni Észtországért? Ilyen lenne egy háború Oroszország és a NATO között

Oroszország soha nem fogja megtámadni a NATO-t. Az a mondat, hogy majd Ukrajnánál nem állnak meg, egy gyenge, de érthető ukrán propagandamondat

– fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök július 23-i tusványosi beszédében, ahol azt a nézetét fejtette ki, hogy Ukrajna nyugati támogatása akár fegyverekkel, akár az Oroszország elleni szankciókkal több okból is észszerűtlen. Orbán szavai szerint 

• egyrészt Ukrajna nem képes megnyerni a háborút,
• másrészt Oroszországot nem törik meg a nemzetközi gazdasági szankciók, 
• harmadrészt pedig ha Ukrajna el is veszíti a háborút Oroszország ellen, a keleti szomszédunkat megszálló oroszok nem fognak továbbmenni, azaz megtámadni egyetlen NATO-tagállamot sem. Erre ugyanis se okuk, se erejük nem lenne.

A magyar miniszterelnök érvelése azon alapul, hogy Magyarország és Európa érdeke is a béke, vagyis ha a Nyugat nem támogatná Ukrajnát, akkor az ukrán kormány elfogadná az oroszok békefeltételeit, azaz deklarált háborús céljait, és hajlandó lenne békét kötni Oroszországgal. Más kérdés persze, hogy az orosz követelések teljesítése – az ukrán hadsereg teljes leszerelése, a megszállt területek elszakítása, a kijevi kormány lemondása a „nácitlanítás” jegyében, továbbá a NATO-felvételi kérelem visszavonása – gyakorlatilag a független ukrán államiság végét jelentené.

De vajon tényleg jóllakna Ukrajnával Vlagyimir Putyin? A NATO és a nyugati, demokratikus értékrendhez közel álló nemzetközi közösség szerint a válasz egyértelműen nem.

Érvelésük szerint ha Oroszország következmények nélkül leigázhat egy független, demokratikus államot, akkor azzal nemcsak a világbékére veszélyes precedenst teremt más, szintén agresszióra készülő országok számára, hanem közvetlenül fenyegeti Európa többi országát. Oroszország ugyanis Ukrajna megtámadása előtt nyíltan deklarálta, hogy a NATO teljes fegyveres erejének kivonását követeli a Varsói Szerződés, vagyis a szovjet érdekszférába tartozó egykori tagállamok, köztük Magyarország területéről. Tehát Vlagyimir Putyin a teljes kelet-európai posztszocialista térséget orosz érdekszférának tekinti. Vagyis egyáltalán nincs kizárva, hogy (mint Ukrajna esetében) ha fenyegetést azonosít egy NATO-tagállamban, akkor támadást indít.

Továbbjönnek Záhonynál?

De van-e katonai racionalitása egy NATO és Oroszország közötti konfliktusnak? Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa az rtl.hu-nak azt mondta, a látszat ellenére nem teljesen fekete-fehér a kérdés. Nem láthatunk bele az oroszok fejébe, de katonai értelemben valóban igaz, hogy a NATO hagyományos és nukleáris erők tekintetében is jóval erősebb Oroszországnál.

Ha a politikai egység megvan, és a kollektív védelmi mechanizmus működik, tehát a tagállamok valóban összefognak a többi tagállamért, akkor nem racionális, hogy Oroszország hagyományos erőkkel megtámadja a NATO-t. Hozzátette:

Egy orosz nukleáris támadás a NATO ellen pedig ugyanazt a mechanizmust jelentené, mint a hidegháborúban: a kölcsönösen garantált megsemmisítést, vagyis ez még kevésbé racionális döntés lenne.

Csakhogy a kutató szerint a NATO-reagálás egyik kulcstényezője a politikai momentum. Vajon az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Németország tényleg hajlandó lenne például Észtországért háborúba menni Oroszország ellen? Csiki Varga szerint erre a dilemmára 2014-ben azt találta ki a NATO, hogy előretolt, megerősített jelenlétet alakít ki a kelet-európai országokban, vagyis többnemzetiségű zászlóalj-harccsoportokat telepít például a Baltikumba. Ilyen harccsoportokból már nyolc van a NATO kelet-európai tagállamaiban.

Ezeknek éppen az a logikai elve, hogy ha az adott tagállamot valamilyen orosz támadás éri, akkor ezek a harccsoportok akarva-akaratlanul is belekeverednek ebbe a harcba.

És ha a harcok során amerikai, kanadai vagy német katonákat ölnek meg az oroszok, akkor ezek az országok már akkor sem fognak tudni kimaradni a konfliktusból, ha politikailag nem lenne a legnépszerűbb opció az adott tagállamban a háborúba való belépés. Ezt a mechanizmust a szakzsargonban „botlódrótnak” nevezték el.

A kutató hozzátette: jelenleg olyan nagyságrendű a fenyegetettség Európában, hogy megdöbbentő, amikor bárki azzal érvel, hogy ebből a háborúból egyszerűen ki lehet maradni. Mint mondta,

mivel egy szövetségi rendszer részei vagyunk, nincs olyan opció, hogy kimaradunk a NATO válaszcsapásából az oroszok ellen. Lehet azt mondani, hogy nem veszünk részt a NATO kollektív védelmében, de onnantól kezdve többé a NATO sem védelmez minket

Ha azonban mégis váratlan támadás ér egy NATO-tagállamot, a politikai mellett a legfontosabb az időtényező: elég gyorsan tud-e reagálni a szövetség. 2016-ban készült egy tanulmány az amerikai RAND kutatóintézet részéről, ahol lemodellezték a Baltikum orosz megtámadását.

Ennek alapján az orosz hadsereg 2-4 nap alatt elfoglalta volna a balti államok fővárosait. Mire a NATO-ban megszületnének a döntések, mozgósítanák a szövetséges erőket, és azok megérkeznének a térségbe, már régen vége lenne a háborúnak.

A kutató szerint ezért is erősíti a NATO jelenleg a helyben lévő készleteket és egységeket, egy ilyen támadásra készülve.

Ugyanakkor egy hibrid (vagyis nem hagyományos erőkkel, reguláris katonákkal végrehajtott) támadás az oroszok részéről (mint 2014-ben a Krímben és Kelet-Ukrajnában) viszont „bármikor benne van a pakliban”. 

A szakértő szerint a hibrid hadviselésbe értendők a katonai és civli célpontok elleni szabotázsakciók vagy egy terrortámadásnak beállított, szándékos feszültségkeltés, amivel például ki lehet élezni a helyi kisebbségek (például a baltikumi orosz kisebbség és az észt, lett, litván többség) közötti viszonyokat. A hibrid hadviselésbe tartoznak a kibertámadások is.

Kiválthat egy NATO-ellenes támadást Ukrajna támogatása?

Mivel Ukrajnát egyre modernebb fegyverekkel támogatják a NATO-tagállamok – például az orosz rakétatüzérséget masszívan felülmúló amerikai HIMARS-rakétarendszerrel –, ezek egyre inkább befolyásolják a harcok kimenetelét. Vajon elképzelhető, hogy az oroszok korlátozott támadást indítanak NATO-tagországok ellen például légitámadás, diverzánsakciók vagy kisebb szárazföldi hadműveletek formájában, hogy megakadályozzák ezen fegyverek célba juttatását? Támadhatnak-e fegyverraktárakat, katonai bázisokat, repülőtereket vagy vasúti szerelvényeket?

Csiki Varga szerint ha az oroszok így döntenek, akkor a NATO-tagállamok területének közvetlen támadása mellett NATO-repülőket és hajókat is célba kellene venniük. Egy ilyen lépés következményei nehezen megjósolhatók.

A NATO stratégiai kétértelműséget alkalmaz, vagyis nem definiálják előre, hogy adott típusú és mértékű ellenséges lépések esetén pontosan mit fognak lépni. Ez az elrettentést is szolgálja. 

Tehát az oroszok nem tudhatják pontosan, hogy ha például Lengyelországban rakétákkal támadnak egy ukránoknak szánt fegyvereket tároló katonai bázist, akkor annak milyen típusú és mértékű NATO-ellencsapás lenne a következménye” – mondta a kutató.

Csiki Varga szerint egy azonnali válaszatomcsapás például egyáltalán nem reális, mert aránytalan erejű válaszlépés lenne, továbbá atomháborúvá eszkalálhatná a konfliktust. Az viszont biztos, hogy a NATO-nak több terve is létezhet bármilyen irányú és típusú orosz támadásra adott válaszlépésekre.

Hét nap alatt a Rajnáig

Csiki Varga szerint a NATO védelmi jellegű szövetség a mai napig, ahogy a hidegháború alatt is az volt, így nincsenek támadó tervei Oroszország ellen. Ugyanakkor a hidegháború idején a Szovjetuniónak, illetve a NATO-ellenes Varsói Szerződés tagállamainak alapvetően támadó jellegű tervei voltak Nyugat-Európa ellen.

Az 1979-ben elkészült „Hét nap alatt a Rajnáig” nevet viselő szovjet haditervet 2005-ben hozta nyilvánosságra a lengyel kormány. Ez egy átfogó támadási terv volt, amely szerint a szovjet hadsereg és a Varsói Szerződés tagállamai (például a Magyar Népköztársaság) hét nap alatt elfoglalták volna Nyugat-Németországot és Ausztriát.

A szovjet támadást azonban az váltotta volna ki, hogy a NATO atomcsapásokat mér a Szovjetunióra és a Varsói Szerződés tagállamaira. Vagyis a szovjetek azért akarták elfoglalni Nyugat-Európa egy részét, hogy békére kényszerítsék a NATO-t, és elpusztítsák a támadóerőiket. A hidegháborúban a szovjetek legnagyobb félelme az volt, hogy a Nyugat megelőző nukleáris támadást indít ellenük, így erre a forgatókönyvre készült a terv.

Csakhogy a terv végrehajtása érdekében nukleáris csapásokkal pusztították volna el Nyugat-Európa nagyvárosait. A NATO válaszcsapásaival együtt így Európa rövid idő alatt radioaktív sivataggá változott volna – még mielőtt a Varsói Szerződés diadalmas szárazföldi csapatai elérték volna a Rajnát.

A tervben a Magyar Néphadseregnek is fontos szerep jutott:

miután a szovjetek atombombák segítségével elpusztították volna az egyébként nem NATO-tag, vagyis semleges Ausztria fővárosát, Bécset, ezután a csehszlovák hadsereggel együttműködve kellett volna Ausztria felől betörnünk Nyugat-Németország (NSZK) déli felébe, elfoglalva például Münchent és Stuttgartot.

De vajon vannak-e jelenleg ilyen nagyívű támadótervei Oroszországnak? Csiki Varga szerint az 1979-es haditerv kidolgozása idején 3-4 millió fős szovjet és szövetséges haderővel lehetett számolni, míg jelenleg az orosz haderő „tokkal-vonóval” nagyjából 1 millió főt számlál. Ráadásul nem is ilyen típusú támadó hadműveletekre vannak felkészítve.

„Nem látom a racionalitását annak, hogy az oroszok bármit is akarnának Európában. A posztszovjet térséget, orosz terminológiával a »közel külföldet« lehet, hogy jelenleg orosz érdekszférának tekintik, de itt sem tudnak katonai erővel érdeket érvényesíteni, amit most az Ukrajna elleni háború bizonyít” – fogalmazott a kutató.

Arra a kérdésre, hogy ha Oroszország nem készül támadásra a NATO ellen, akkor miért fenyegetőzik szinte folyamatosan az atomfegyverei bevetésével a tagországok ellen, Csiki Varga úgy reagált: ez nem más, mint az információs elrettentésnek nevezett orosz eszköz, egy viszonylag szélsőséges diplomáciai eszköz.

A félelemkeltéssel a szembenálló országok lakosságát igyekeznek befolyásolni. Mivel az Ukrajna elleni háború bizonyítja, hogy az orosz hagyományos haderő képességei eléggé behatároltak, ezt próbálják most ellensúlyozni a kommunikációban, például a nukleáris fenyegetéssel.

Viszont azok a problémák, amelyeket jelenleg az orosz hagyományos haderőnél láthatunk – a logisztikai és ellátási problémák, a korrupcióból eredő elhanyagoltság, a műveleti karbantartás és a harci felkészítés hiányosságai – az orosz nukleáris erőknél is jelen lehetnek. Így bár papíron a nukleáris töltetek és hordozóeszközök, például rakéták, tengeralattjárók, repülők számában Oroszország atomarzenálja valóban elrettentő, kérdés, hogy ez a gyakorlatban is így van-e. Mennyiségből nem lehet a minőségre egyértelműen következtetni.

Az orosz atomarzenál állapotára nem lehet kívülről rálátni, és remélem, soha nem is fogjuk látni ezen fegyverek alkalmazását

– tette hozzá a kutató.

Nyitókép: Az orosz légierő Tupoljev Tu-95MS típusú, nukleáris fegyverek hordozására is képes stratégiai bombázói formációban repülnek a Vlagyimir Iljics Lenin-emlékmű felett Moszkvában a Győzelem napi katonai parádén. Fotó: / Getty Images