Nagy a baj: 600 éve nem csökkent úgy az alpesi hótakaró, mint most

Új kutatás eredménye jelent meg a Carbon Brief oldalán, ami szerint az Alpokban az elmúlt években, évtizedekben jelentősen rövidültek a téli hótakarós időszakok. Ezt mindenki láthatja is a saját szemével, a jelenségről a Fókusz is beszámolt.

A kutatók egy különleges módszer alkalmazásával azt is felderítették, hogy a most megfigyelt csökkenés egyedülálló a középkor óta. Nézzük először a napjainkra vonatkozó állításokat.

Az elmúlt néhány évtizedre vonatkozóan már egészen sok és jó minőségű adat áll rendelkezésre, ami az éghajlatot vagy az úgynevezett krioszférát (a Föld jéggel borított területei) illeti. 

A hegyek között élő ember többnyire jobban ki volt téve az időjárás szeszélyeinek, ezért hamar hozzáláttak a meteorológiai paraméterek méréséhez, és keresték az összefüggéseket a hőmérséklet, a szél és a havazás között. 

Ennek ma azért örülhetünk, mert igen hosszú időre visszanyúló adatsorok állnak rendelkezésre több alpesi régióból, hosszabbak, mint a legtöbb helyen síkvidéken. A modern korban ezek a mérések már kiegészültek a műholdas megfigyelések adta lehetőségekkel, így alig van olyan négyzetmétere a hegyeknek, amelyekről ne lennének legalább napi szinten adataink. Az alpesi hótakaró csökkenése, a gleccserek visszahúzódása szemmel látható, a részletes műholdas adatok pedig ezt számszerűen is alátámasztják. Igen ám, de ez alapján még merész lenne nagyívű trendet rajzolni. Igaz, hogy a jég olvadása remekül beleillik a nagy képbe, a globális felmelegedésbe, és ezt a klímamodellek (az éghajlati rendszer változásait szimuláló számítógépes programok) is alátámasztják, de ez önmagában még nem elég bizonyíték az ellen, amivel a klímaváltozással szkeptikus összeesküvéselmélet-hívők gyakran érvelnek: régen is voltak meleg időszakok, miért zavar minket az, hogy most megint afelé tartunk? 

Paleózás a meteorológiában

A kérdés hiteles megválaszolásához szükségünk van egy olyan, a távoli múltra vonatkozó adatsorra is, amely kontextusba helyezi a jelenlegi változásokat. Ezt könnyű mondani, de annál nehezebb előhúzni a kalapból. Hogyan juthatunk megbízható adatokhoz több száz, több ezer, sőt akár több millió évre visszamenően?

Itt kell megismerkednünk a paleoklimatológia és a proxy adatok fogalmaival. A geológusok viszonylag korán feltárták, hogy a világ számos pontján, ahol most szárazföld van, egykor tenger hullámzott. 

Ahol most mészkövet bányásznak, ott korábban óceánfenék volt, ahol most egy lepusztult kráter van, ott sok helyen régen egy tengeri vulkán tornyosult. 

A fossziliák pedig azt is elárulják, hogy az éghajlat is egészen más volt. Magyarország legtöbb üledékes kőzete például akkor keletkezett, amikor még trópusi beltenger töltötte ki a medencét. A Börzsöny, a Mátra olyan vulkánok voltak, amelyek a tengerhez nagyon közel emelkedtek a magasba. De tőlünk jóval északabbra is találunk olyan árulkodó jeleket, amelyek arra utalnak, hogy volt a földtörténetnek egy olyan időszaka, amikor még a sarkvidékek környezetében is igencsak meleg volt, és egészen más növények uralták a tájat. De ennek a fordítottja is igaz. Németországban számos helyen magányos, óriási kövek álldogálnak a síkságon. Ezek „hátrahagyott” kövek, amelyeket egykori gleccserek cipeltek magukkal abban az időszakban, amikor a kontinens északi felét jég borította. Igen, a jégkorszakban, aminek létét ma már talán senki sem kérdőjelezi meg. Jól látszik, hogy vannak nyomok a lábunk alatt, amelyek jól mutatják, micsoda extrém hullámzások jellemezték a Föld éghajlatát. 

Ennél viszont nekünk pontosabb adatokra lenne szükségünk ahhoz, hogy megállapítsuk, a most megfigyelhető, évtizedes időtávon zajló változások hogyan viszonyulnak a klímatörténet nagy egészéhez. Az ember pedig leleményes, és erre is talált megoldást. Proxy adatoknak nevezzük azokat a forrásokat, amelyek közvetett információval szolgálnak egy korábbi időszak éghajlatára vonatkozóan. Ezek közül a legismertebb talán a jégfurat elemzés, amikor például az Antarktisz több kilométer vastag jegéből vesznek mintát, majd a mélyebb rétegekbe zárt levegőbuborékok összetételét vizsgálják, és abból következtetnek az ősi légkör összetételére, hőmérsékletére. 

Számos egyéb módszer van még, amelyek különböző részletességgel, különböző időtávra szolgáltatnak adatokat, ezek listája és rövid leírása itt érhető el. Azt tehát már talán mindenki elhiszi, hogy lehetséges a múlt éghajlatának vizsgálata, a kérdés csak az, hogy mindezt milyen részletességgel tudjuk megtenni, és melyik földrajzi térségre érvényesek a megállapításaink. Esetünkben arra lenne szükség, hogy egy speciális, hegyvidéki terület éghajlatát ismerjük meg, és annak is egy nehezen mérhető összetevőjét, a hótakaró kiterjedését. Milyen eszköz nyújthat itt segítséget?

A jégfuratok mellett van még egy proxy adatforrás, amelyről feltehetően sokan hallottak már, ez pedig a fák évgyűrűinek vizsgálata. 

Értelemszerűen ez csak olyan időtávra érvényes, amely nem haladja meg a fa élettartamát, viszont előnye, hogy éves felbontású információhoz juthatunk. A fásszárú növények növekedése erősen függ a hőmérséklettől, csapadékmennyiségtől, ezért évgyűrűik vastagsága utal az adott év átlagos viszonyaira. Az Alpokban pedig vannak olyan őshonos növények, a kúszófenyők, amelyek akár több száz évig is élnek, ráadásul még télen is képesek növekedni, ezért a hideg évszak viszonyairól is képet kaphatunk. A kutatók több száz ilyen növényből vettek mintát, amely lehetővé tette egy egyedülálló, 600 évre visszatekintő adatsor létrehozását. 

A proxy adatokat persze összevetették a mérésekkel is abban a néhány évtizedben, amikor átfedésben állt a két adatsor, és megnyugtató egyezést véltek felfedezni. 

A hótakarós időszakok hosszára vonatkozó becsült görbe természetesen jelentős ingadozásokat mutat a több száz év során, ugyanakkor feltűnő az a bezuhanás, amit az elmúlt 100 évben látunk. 

A fő probléma tehát most elsősorban a változások üteme, amihez sem ember, sem más élőlény nem képes biológiai úton alkalmazkodni, és bizony ez vezethet el egy ökológiai összeomláshoz. 

Az alpesi hó eltűnésének pedig egyéb, rövid távú negatív következményei is lehetnek. Több millió ember ivóvízforrása függ a hegyektől, méltán hívják a hegyláncot Európa víztornyának. A hótakaró szabályozza a klímát, mert visszaveri a napsugarak egy részét, ezért eltűnése fokozza a felmelegedést. A jég olvadásával megmozdulhat a fagyott talaj, földmozgások, sárlavinák alakulhatnak ki. Mindez kis területeket érintő katasztrófákat és országokat érintő, elhúzódó károkat okozhat. A megismerésen nagyrészt túl vagyunk, ideje lenne cselekedni is!

Nyitókép: Műhóval borított sípálya a svájci Wildhausban 2023. január 4-én, a svájci Alpokban tapasztalható téli hóhiány miatt – Fotó: Gian Ehrenzeller / MTI / EPA / Keystone