Az emberiség az élve megfövő béka, csak mi magunk gyújtunk alá a lábosnak

Az Amazonas-medencét a Föld tüdejének is szokás nevezni, hiszen ilyen méretű egybefüggő esőerdő máshol nem alakulhatott ki, már csak földrajzi okokból sem. Az erdőség rengeteg szenet tárol szerves formában, tisztítja a levegőt, önszabályozó klímával rendelkezik, és több, mint 3 millió állat- és növényfajnak ad otthont. Ami viszont elromolhat, az el is romlik, főleg, ha az ember keze is benne van a dologban. A NASA műholdas mérési programjának eredményeképp több évtizedes adatok állnak rendelkezésre az esőerdők feletti légréteg nedvességtartalmára vonatkozóan. A beszédes, AQUA névre hallgató műhold infravörös szondázó műszere szolgáltatta az információkat, amelyek azt sugallják, hogy az erdőség térségében trendszerűen csökken a relatív nedvesség.

A vizsgált mérőszám a gőznyomás deficit volt, ami azt adja meg, mennyi nedvességet tudna a levegő adott hőmérsékleten befogadni ahhoz képest, mint ami már eleve benne van. Minél nagyobb értéket mérnek, annál nagyobb a deficit, magyarul relatíve annál szárazabb a levegő. Fontos a relativitás, mert magas hőmérsékleten a 40 százalékos páratartalom még mindig több víznek felel meg egy köbméter levegőre vetítve, mint alacsony hőmérséklet mellett. A hosszú adatsorból egy határozott trendet olvastak ki. A deficit nőtt, mégpedig nagyobb mértékben, mint amit az éghajlat természetes változékonysága indokolna. Fontos ezt is vizsgálni, mert még a viszonylag állandónak tekintett, 30 éves éghajlati viszonyok közepette is vannak melegebb és hidegebb, nedvesebb és szárazabb időszakok, de ezek rendre bizonyos keretek között maradnak. Esetünkben azonban a normálisnál nagyobb az eltérés, ráadásul évről évre romlott a helyzet.

Önként és dalolva fojtjuk meg magunkat

Mivel nem az éghajlat normális velejárója a megfigyelt változás, feltételezhetjük, hogy valamilyen külső kényszer áll a háttérben, és jogosan ilyenkor magunkban kell keresni először a felelőst. Ahogy egyre több szén-dioxidot juttatunk a légkörbe, az egyre melegebbé válik. A melegebb levegő pedig több vízgőz befogadására képes. Ez két dolgot jelent. Egyrészt több vizet párologtat el a növényzet annak érdekében, hogy hűtse magát, másrészt a fokozott párolgás ellenére sem válik telítetté a levegő, így kevesebb esőfelhő is jön létre, amelyek a nedvességet visszaszolgáltatnák. Ez pedig kritikus lenne, hiszen ahogy az esőerdő név is utal rá, ez az ökoszisztéma megteremti önmaga számára a vízutánpótlást. 

Az ott hulló záporok 80 százaléka a korábban a fák által párologtatott nedvességből származik, azaz szinte önfenntartónak tekinthetjük a helyi vízgazdálkodást. 

Azonban a melegebb légkörben éppen ezek a záporok fogyatkozhatnak meg, miközben a párolgás még fokozódik is. A légköri folyamatok összetettsége pedig ebben az esetben is ámulatba ejtő: a fokozódó párolgás azt jelenti, hogy több nedvesség lesz a levegőben, és mivel a vízgőz erős üvegházgáz, fokozza a globális felmelegedést. Ugyanakkor a levegő nagyobb ütemben melegszik, mint ahogy annak relatív nedvességtartalma nő, így az éltető folyadék egyre nagyobb százalékban „ragad” a légkörben, kevesebb hullik vissza a felszínre, ami a növények számára egyenlő a katasztrófával.

És mivel tehetnénk még nehezebbé a fák életét? Bingó! Ha ritkítjuk az állományt. 

Ebben az esetben ugyanis kevesebb párologtató felület marad, a felszabaduló talaj és a visszamaradó holtfamaradványok pedig még több szenet eregetnek a levegőbe, miközben a megkötés csökken. Máris sikerült beindítanunk egy negatív visszacsatolási folyamatot, ami egyre csak ront és ront a helyzeten. Az erdőirtás oka a fák iránti kereslet, valamint az új termőföldek és legelők iránti igény és fontos adat, hogy az így felszabadított földek döntő részét haszonállatok kapják meg, így az emberek számára csak közvetve szolgáltat élelemforrást. Az eredmény: több, mint 800 km2 erdő tűnik el naponta, ami egyrészt elképesztően magas szám, nagyobb, mint Budapest kiterjedése. Az erdőirtás felgyorsítása érdekében sajnos a tűzhöz nyúlnak a helyiek, ami, ha lehet, még tovább fokozza a bajt. Az égetés ugyanis felgyorsítja az üvegházhatású gázok levegőbe jutását, a keletkező fekete korom pedig fokozza a légkör melegedését.

A fő gond mindezzel, hogy egy negatív spirálról van szó, amelynek hatása kiterjed a világ más részeire is. A melegebb és szárazabb levegőben a fák jobban „izzadnak”, tehát több vizet vesztenek, amelyet ráadásul a talajból szívnak ki, így annak víztartalma is csökken. Ha egy ekkora területen szárazabbá válik a levegő a szokásosnál, az már kihat a nagy földi légkörzésre is. Befolyásolhatja a Passzát-szelek erősségét, amelyek pedig hatással lehetnek az ENSO jelenségkörre, tehát a sokat emlegetett El Niño és La Niña váltakozására. Ezek olyan csendes-óceáni hőmérsékleti kilengések, amelyek több kontinensen is szélsőséges időjárást okozhatnak, és okoztak is az elmúlt 2 évben. Annak tehát, hogy fákat vágnak az esőerdőben, felégetik az aljnövényzetet, és felszántják a korábbi erdőtalajt, olyan dominószerű hatásai lehetnek, amelyeket semelyikünk sem szeretne megtapasztalni. A folyamatot pedig már csak azért is jobb lenne mielőbb megállítani, vagy legalább lelassítani, mert egy friss kutatás szerint hiába ültetnek fákat az egykori kitermelés helyén, az esőerdő még legalább 10 évig nettó szénkibocsátó marad, tehát olyan mértékben biztosan nem járul hozzá a klímaváltozás elleni küzdelemhez, mint amennyire azt korábban gondolták.

Nyitókép: Victor Moriyama / Getty Images