Az első ember kritika - Utazzon Ön is Ryan Goslinggal a Holdra!

Amikor először hallottunk Az első emberről, menten megörültünk: Ryan Goslingot imádjuk, Damien Chazelle pedig nemcsak a Whiplash-sel lopta be magát a szívünkbe, hanem a Kaliforniai álom-mal is. Utóbbit ráadásul Goslinggal együtt készítette, így aztán minden adott volt egy újabb felejthetetlen film létrejöttéhez – no de sikerült-e megugrani a dolgot? Spoilermentes kritikánkból kiderül!

Aki nem szeret hosszabb értekezéseket olvasni, annak összefoglaljuk két mondatban a lényeget: Az első ember remek film, mind rendezésben, mind színészi alakításokban, mind látványban, mind hangokban (sőt! de erről majd később), mind zeneileg, és ami talán még fontosabb: a történet is leköti az embert. Viszont! Fél órával nyugodtan vághatták volna feszesebbre, hiába az izgalmas sztori, sajnos több üresjárat is volt. Dióhéjban ennyi, de ennél azért persze többről van szó!

 

Az első és legfontosabb, hogy ez egy lassabb folyású, már-már művészfilmnek nevezhető személyes dráma és felemelkedés történet, nem pedig egy izgalmas valami. Az űrverseny is inkább keretként szolgál Neil Armstrong tragédiájának és happy endjének megismeréséhez, amire kihegyezték a filmet. Ryan Gosling pedig tökéletes Armstrong: ha kell szomorú, ha kell vidám, ha kell bociszemekkel réved a távolba, vagy lépi át a hangsebességet.

Kellemes meglepetés volt az Armstrong feleségét játszó Claire Foy, aki nálunk talán még nem annyira ismert, de A korona című angol sorozatban nyújtott alakításáért már Golden Globe-bal jutalmazták, nov. 8-án pedig a The Girl in the Spider's Web főszereplőjeként is megcsodálhatjuk majd. Az első emberben pedig meggyőzően hozza karakterét, annak ellenére, hogy nem nevezhetjük klasszikus szépségnek (legalábbis ebben a sminkben), éppen ezért túl sok kémia sincs közte és Gosling között...

 

A rendezői és operatőri munka előtt viszont le a kalappal! Itt nem a Csillagok között-höz hasonló, teljes vásznat betöltő űrt és űrhajókat láthatjuk, hanem a személyes szemszög dominál: lényegében ott vagyunk Goslinggal a kis lélekvesztő kabinban, amiről nem tudhatjuk szétesik-e a következő pillanatban, vagy sem. Az egyik kilövést pedig úgy csinálták meg, hogy ilyet még nem láthattunk korábban – életre szóló élmény, hát még IMAX 2D-ben!

Mindezek mellé remek zenei aláfestést kapunk, amit Justin Hurwitz-nek köszönhetünk: ő volt a Whiplash és a Kaliforniai álom zenei felelőse is – utóbbiért Oscarral jutalmazták, ugyebár. És ki tudja, lehet most is kap egyet, hallgassátok csak meg a „The Landing”-et, ami nálunk már századjára pörög, a film közben pedig hihetetlen katarzist okozott a látvánnyal együtt:

A zene említése után pedig ne menjünk el szó nélkül a hangok mellett sem: az idei gálán nemcsak a legjobb hangvágásnak járó Oscart kapta meg a Dunkirk, hanem a legjobb hangkeverésnek járót is – ha jövőre nem Az első ember tarol ezekben a kategóriákban, akkor bunda az egész! A tökéletes hangeffektek, a vágások, a csend, a zajok mind-mind hihetetlen sokat nyomtak a latba, és hozzájárultak a film lebilincselő atmoszférájához.

Egy szó mint száz: Az első ember kötelező darab Ryan Gosling és Neil Armstrong-rajongóknak, valamint azoknak, akiknek bejöttek a rendező korábbi munkái. A tömegeknek nem feltétlenül fog tetszeni, de tovább bővül azoknak a Gosling-filmeknek a sora, amik kiemelkedően jók, mégsem robbantanak kasszát (pl. Túl a fenyvesen). Mi azért örülünk, hogy elkészült, és reméljük sok Oscart kap majd!

Ha pontoznunk kéne, 10-ből 7-et adnánk rá, gyengébb pillanatainkban akár 8-at is, de szerencsére nem kell. Mindenesetre nézzétek meg!

Képek: UIP-Duna Film