Nem Harry herceg könyve fogja bedönteni a monarchiát, de gond az lesz belőle – elolvastuk a Spare-t

Nem csoda, ha sokan úgy érzik: úgy is tudják, mi van Harry herceg könyvében, hogy még el sem olvasták: a szaftos részletek – például, hogy Harrynek lefagyott a pénisze, vagy hogy Kamilla veszélyes – a spanyol kiadványnak köszönhetően már napokkal azelőtt kiszivárogtak, hogy a Spare a polcokra került volna. (A könyv magyarul márciusban jelenik meg Tartalék címen.)

Egészen más azonban a helyzet, amikor nekifekszik az olvasó a kötetnek, és megtudja, pontosan milyen kontextusban is történtek ezek a jelenetek, mert akkor rájön, hogy sokkal, de sokkal kevesebbet tud, mint gondolná. Nem is feltétlenül a szakítás okaira gondolunk – hiszen a könyv kizárólag Sussexék narratívájából dolgozik –, hanem arra, hogy bár a királyi család tagjai az elmúlt több mint ötven évben szinte lemeztelenedtek előttünk, Vilmos és Harry pedig már konkrétan a paparazzik kamerái előtt nőtt fel, idáig többek között azt sem tudtuk róluk, hogy Willynek és Haroldnak szólították egymást.

Szerencsére Harryben a tavaly előtti Oprah-interjú, a podcastok egész sora, a Netflix hatrészes dokumentumsorozata, a könyvet reklámozó, idei egyórás interjú után még mindig maradt elmondásra váró igazság, és gyanítjuk, hamarosan érkezik majd egy újabb sorozat, egy Meghan Markle-memoár vagy éppen egy amerikai megabombasztikus interjú valamelyik esti show-ban. A baj csak az, hogy nyilvánvaló: 

az egész történet hitelesebb lett volna, ha rögtön ezzel a memoárral kezdik.

„Amikor a feleségemmel elmenekültünk innen a józan eszünket és a testi épségünket féltve, nem tudtam, mikor térek vissza. Ez 2020 januárja volt. Most, tizenöt hónappal később, itt vagyok, napokkal azután, hogy harminckét nem fogadott hívásra ébredtem, majd egy rövid, szívszorító beszélgetésre a nagyival. „Harry, nagypapa elment” – keretezi a memoárt szellemírójával, J. R. Moehringerrel Harry. Fülöp herceg 2021-es temetése után vagyunk, Károly, Vilmos és Harry megegyeznek, hogy találkoznak és megpróbálnak dűlőre jutni Harryék helyzetével kapcsolatban. Csak négyszáz oldallal később derült ki, hogy ez egyáltalán nem sikerült, de mire odaérünk, a miértekből is megértünk valamennyit.

A könyv Diana halálával indít, majd egy ideig meglepően önreflektív és izgalmas, megtudjuk belőle például, hogy

• Károly érzelemmentessége ellenére igyekezett jó és szórakoztató apa lenni (és mindig édes fiamnak szólítja Harryt);
• beszéltek otthon arról a pletykáról, hogy Harry talán nem is az akkori herceg gyereke;
• „viccként”, de állítólag többször is elhangzott Károlytól, hogy Vilmos az örökös, Harry meg a tartalék (ez egyben azt is jelentette, hogy neki kellene csontvelőt, vesét adományoznia a testvérének, ha szüksége lenne rá);
• Vilmos utálta, hogy ugyanabba az iskolába járnak Harryvel, és a fiatalabb testvérnek úgy kellett tennie, mintha nem ismerné a bátyját;
• Fülöp herceg specialitása a bolognai spagetti, Erzsébet királynőé a salátaöntet volt;
• Harry sokszor szerette volna megölelni a nagymamáját, de erről természetesen nem lehetett szó;
• Margit hercegnő „egy pillantással meg tudott ölni egy szobanövényt”, és egyszer egy golyóstollat kapott tőle karácsonyra;
• Harry hardcore Jóbarátok-függő, Chandlerrel azonosítja magát, és egyszer gombázott Courteney Cox házában;
• amikor Harryék fia nem született meg a várt időben, mert késett kicsit, a kommunikációs csapat elkezdte őket cseszegetni, hogy türelmetlen a sajtó, mégis mikor jön már a gyerek;
• amikor Erzsébet egyik jubileumán éppen világsztárok adtak koncertet, Harrynek már minden baja volt a zajtól, de a királynőnek semmi. Amikor közelebb hajolt hozzá egy kicsit, látta, hogy füldugók vannak a fülében.

De ami ennél jóval fontosabb, az egész könyvön – így Harry életén is – átível, az Diana halálának traumája. Nyilvánvaló, hogy a tragédia és többek között az, hogy 12 évesen az anyja koporsója után kellett vonulnia az egész világ szeme láttára, pusztító nyomokat hagyott Harryben. Ám mivel az édesanyja külföldön halt meg, nem volt esély sem a búcsúra, sem arra, hogy a saját szemével is lássa „a bizonyítékot”. A herceg sokáig nem tudott gyászolni, cserébe érthető módon mérhetetlen haragra gyúlt a brit sajtóval szemben. 

Túlélési stratégiaként pedig azt mondogatta magának, hogy az anyja biztosan nem halt meg, csak „eltűnt”, mert nem volt más esélye, de vissza fog térni.

Harry az iskolai éveinek is tetemes mennyiségű fejezetet szán: első sérelme az volt, hogy az egyik iskolában egy művészeti projekttel kapcsolatban csalással vádolták. Harry nagyon szeretett volna kiadni egy közleményt, de a palota nem engedte, mert már akkor is az volt a mottójuk, hogy „sose panaszkodj, sose magyarázkodj”. Károly állítólag mindig csak legyintett a cikkekre: „hát ne olvasd el, édes fiam”. Harry azonban a megszállottja volt a vele kapcsolatos híreknek, mindenről tudott, mindent elolvasott, és minden hazugság nagyon meg is viselte. Gyakorlatilag ennek a két attitűdnek az egyre veszélyesebb összecsattanásai okozták a szakítást. Legalábbis Harry szerint, aki most már végérvényesen átvette az irányítást a története felett. 

A herceg nagyon hosszú oldalakon át részletezi, milyen volt, amikor belépett a seregbe, és természetesen nem rest kissé hatásvadász módon szinte minden oldalon leírni, hogy ő a háborúba indult. Ahol egyébként kétségkívül szörnyű dolgokat látott, és az, ami ott történt, alapjaiban határozta meg a mostani személyiségét. A probléma csak az, hogy mindig, amikor kibontana egy történetet, azonnal visszatér az édesanyjára, és ettől újra és újra megreked a kötet. Talán épp úgy, ahogy Harry is meg-megrekedt. „Sebesült katona voltam, de az én háborúm nem Afganisztánban kezdődött. Hanem 1997 augusztusában” (Diana halála – a szerk.).

Harry az összes fiatalkori balhéját leírja, megismerjük a „little paki friend”-ügy körülményeit, és persze a náci egyenruháét is, amit elmondása szerint Vilmos és Katalin választott neki. A herceg majdnem belebetegedett a náci-botrányba, és persze abba is, hogy egyszerűen nem gondolkodott, amikor felvette az egyenruhát. 

A következő hetek és hónapok során voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy belehalok a szégyenbe. A fotóra adott tipikus reakció a következő volt: Mit gondolhatott? A legegyszerűbb válasz az volt: Nem gondoltam semmit. (…) Körbe akartam járni Nagy-Britanniát, bekopogtatni az ajtókon, elmagyarázni az embereknek: Nem gondolkodtam. Nem akartam semmi rosszat. De ez semmit sem változtatott volna a helyzeten. Az ítélet gyors volt, kemény. Vagy kriptonáci voltam, vagy elmebeteg.

Érdekes módon egyébként az apja fordult felé a legnagyobb szeretettel, bár, ha belegondolunk abba, hogy az egész világ tudott arról, hogy tampon szeretne lenni Kamillában, ez nem is akkora meglepetés. Apropó, altesti részletek. Harrynek kifejezett célja, hogy a szoborszerű, díszletként működő királyi családról is elmesélje, hogy ők is csak emberek, ám abban kevésbé vagyunk biztosak, hogy szerettük volna ennyire részletesen ismerni a herceg péniszének… megrázkódtatásait.

És akkor jött Meghan

Több sikertelen próbálkozás után, Chelsy és Cressida után Harry megismerte Meghant, akiről a herceg olyan jelzőkkel teletűzdelve beszél, ami talán már egy kicsit a romantikus sztorikhoz szokott olvasók gyomrát is megfeküdné. Harry például leírja, hogy a kiugrásuk előtt nem sokkal lementek a feleségével a partra. A herceg énekelni kezdett a fókáknak, de nem jött válasz. Amikor Meghan is beszállt, a fókák visszaénekeltek – hiszen még ők is tudják, hogy Meghan mennyire csodálatos. (Jaj.)

Ezeket a vadhajtásokat már csak azért is érdemes lett volna lecsípni, mert Harry története, a késleltetett gyásza, viszonya a bulvársajtóhoz, a többszörös traumái és azok feloldási kísérletei már önmagában is egy kerek olvasmányt adtak volna ki. A szülők válása és/vagy egy szülő halála ugyanis egyáltalán nem royal-specifikus dolog, és noha Harry nem tud csak a saját szemszögéből mesélni, ezt a tényt mintha néha elfelejtette volna. Ahogy mintha ignorálná azt a tényt is, hogy az édesanyja halála Vilmossal is megtörtént, nem csak vele. 

Azt egyébként nagyon érzékletesen bontja ki, hogyan lett a két egymással nevetgélő kisfiúból két hideg, egymással beszélni nem tudó testvér, és abban is biztos lehet az olvasó, hogy Diana borzasztóan csalódott lenne, ha élne.

Harry gyógyulásának amúgy a terápiája és Meghan Markle volt a katalizátora, ám nem élvezhették sokáig a kapcsolat rózsaszín ködös fázisát. Viszonylag rövid időn belül megjelentek a Markle-ről szóló rasszista címek (a könyvben konkrétumokról is írnak, mi most nem részletezzük), de hiába omlott össze ebben Harry és Meghan is, a palota embere azt javasolta, ne adjanak ki közleményt, ne etessék a szörnyeteget: a csönd a legjobb választás. Harry amúgy engedélyt kért a nagyanyjától, hogy hadd vegye el Meget (így hívja őt), majd arra is, hogy az esküvőn hadd tartsa meg a szakállát. Ezen Vilmos állítólag iszonyúan bepöccent, és lehordta Harryt. Kiderült, hogy arról volt szó, hogy neki meg kellett borotválkoznia az esküvőjére.

Olykor olyan kicsinyes dolgokról és elképesztő kommunikációképtelenségről számol be Harry, amitől kénytelenek vagyunk a hajunkat tépni. Egy alkalommal, amikor a 4 fiatal royal találkozott, Kate nekiesett Meghannek, amiért előzetesen megbántotta őt. Állítólag arról volt szó, hogy megemlítette neki, milyen feledekény mostanában, Meghan meg rávágta, hogy biztosan a hormonok miatt (akkor született Lajos). Meghan szerint azonban „nincsenek elég közel egymáshoz ahhoz, hogy a hormonjairól beszélgessenek”. Vilmos még jól az arcába is tolta az ujját, hogy közölje, ez súlyos illetlenség, és a britek nem csinálják – ez némileg árnyalja a képet a mindig a mosolygós, mindig barátságos trónörökös családról.

Harry leírásából úgy tűnik (és itt sok esetben csak sugalmaz), hogy az udvar és a családtagok is igyekeztek valamilyen módon lassítani, szabotálni a Meghan Markle-lel való esküvőjét, először a dátum kitűzésével, később a kölcsöntiarával voltak súlyos problémák. Egyébként ez utóbbi résznél nagyon is el tudjuk képzelni, hogy nem csak Harry ült a diktafon előtt, hanem Meghan is. Aztán kipattan a pénzbotrány, Károly ugyanis lényegében közölte, hogy nem tudják finanszírozni őt és Meghant is. Harry erről azt írja, hogy bár az apja félhetett a fenntartásuk emelkedő költségeitől, de valójában abba nem tudott belenyugodni, hogy valaki új ember uralta a monarchiát. „Valaki fényes és új jött be, és beárnyékolta őt” – magyarázza.

Ezért dühös valójában Harry

A sajtó is éket vert az akkori Cambridge-ék és Sussexék közé: Harry szerint nagyjából ott lett menthetetlen a helyzet, amikor Vilmos azt mondta neki, hogy Meghan nehéz eset, és rosszul bánik a személyzettel. Harry ekkor dühös lett, hogy Vilmos, ahelyett, hogy neki hinne, a bulvársajtó által generált narratívát szajkózza. És minél több hír jelent meg, annál inkább kerültek egymást a testvérek. A helyzet odáig fajult, hogy Harryék egyrészt már sehol nem tudtak kimenni az utcára, másrészt állítása szerint egy csomó hajmeresztő hazugságot leírtak róluk, ám hiába kértek segítséget a helyzet kezelésében a családtól, állítólag végül még Erzsébet királynő is lepattintotta őket.

„Senki sem akarja hallani, hogy egy herceg a monarchia létezése mellett érvel, mint ahogyan azt sem, hogy egy herceg ellene érveljen. A költség-haszon elemzéseket másokra hagyom. Az érzelmeim természetesen bonyolultak a témával kapcsolatban, de a végső álláspontom nem az. Örökké támogatni fogom a királynőmet, a főparancsnokomat, a nagymamámat. Még akkor is, ha ő már nincs” – magyarázza Harry, majd leszögezi: neki soha nem a monarchiával, vagy annak a szerkezetével volt gondja, hanem a sajtóval, és azzal a beteges kapcsolattal, ami a sajtó és a palota között kialakult.

Szeretem a hazámat, szeretem a családomat, és mindig is szeretni fogom. Csak azt kívánom, bárcsak életem második legsötétebb pillanatában mindketten ott lettek volna mellettem. És hiszem, hogy egy nap majd visszatekintve ők is azt kívánják, bárcsak ott lettek volna.

A fő problémaforrás azonban nem csak az volt, hogy folyamatosan menekülniük kellett, hanem az is, hogy amikor már Kanadában éltek, leválasztották róluk a biztonsági csapatot. Márpedig Harry beszámolója nagyon is szükség lett volna rájuk, hiszen Meghant szinte a pokolba kergették a paparazzik, és nekik köszönhetően több veszélyes helyzetbe is belecsöppent – akárcsak annak idején Diana. Vilmos arra hivatkozott, hogy mindez kormányzati döntés volt, és nem tudnak mit tenni. Ezek után amerikai barátok lakására menekültek, ahol szerettek volna fizetni a biztonsági szolgálatért, ám akkorra Károly levágta őket a pénzcsapról.

„Felismertem annak az abszurditását, hogy egy harmincas évei közepén járó férfit az apja megvon a pénztől… De én soha nem kértem, hogy anyagilag függjek apámtól. Belekényszerültem ebbe a szürreális állapotba, ebbe a véget nem érő Truman-showba, amelyben szinte soha nem volt nálam pénz, soha nem volt autóm, soha nem volt nálam lakáskulcs, soha nem rendeltem semmit az interneten, soha nem kaptam egyetlen dobozt sem az Amazontól, szinte soha nem utaztam a metrón.”

Harry brit kritikusai megjegyzik, hogy kissé túlzás a herceg folyamatos „áldozatpóza”, hiszen bár a traumáit senki nem vitatja, lényegében folyamatosan jött-ment Afrikából, számtalan gyönyörű helyen járt, és soha nem voltak filléres problémái. Ahogy a BBC újságírója megjegyzi: Harry felnövéstörténetében senki nem azt nézte, hogy telik-e gázszámlára. A herceg most azonban már kénytelen ezt a szempontot is figyelembe venni – nem véletlen a könyv, ahogy nem véletlen a Netflix-sorozat sem, ami a memoár után nem tűnik többnek egy színes-szagos prezentációnál, de legalább állítólag 100 millió dollárt hozott Sussexéknak. Harrynek látszólag minden vádra, minden történetre megvan a válasza. Még az is elképzelhető, hogy a napokban a palota is félrerakja híres mottóját, és a még szolgáló tagok is megadják a maguk válaszaikat – mert kérdés az született bőven.

A Spare-t angol nyelven olvastuk, az idézetek a szerző szabad fordításai. Magyarországon a Libri honlapja szerint márciusban jelenik meg a kötet a Corvina kiadó gondozásában.

Nyitókép: Yui Mok/PA Images via Getty Images