Auschwitz borzalmaira hivatkozott a tatabányai rablógyilkos, de hiába: felakasztották

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket mutatjuk be, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. Az első részben a viszonzatlan szerelem miatt gyilkoló Rumi Béláról olvashatnak. 

Alig több mint ezer forintért vert agyon egy éjjeliőrt Horváth Kálmán, akinek ügyében a magyar szocialista büntetőjog alapján nem lehetett más az ítélet, csak halál. Horváth lett az utolsó magyarországi kivégzett, akit Komárom-Esztergom megyében elkövetett bűncselekményért akasztottak fel.

Az Esztergomi Megyei Bíróság két darab ötszáz, egy ötven-, egy húsz- és két tízforintos bankjegyet adott ki Bereczki János éjjeliőr örököseinek – ezek a papírpénzek egészen az elsőfokú ítéletig bűnjelekként voltak lefoglalva. Pár hónappal korábban majdnem pontosan ezért az összegért verte agyon Bereczkit egy tatabányai segédmunkás. 

Az ácsszekercéből átalakított nehéz fejszét és a kabátot a megyei építőipari vállalat részére adta ki a bíróság. Az elkövető, Horváth Kálmán, vagyis becenevén Ottó ezzel a „céges” baltával ölte meg a nappali szolgálat közben a szokásos borozgatásban megfáradt Bereczkit. Horváth bűnjelekként lefoglalt ruháit az elítélt felesége kapta meg, miután ezekre sem volt már szükség a bizonyításhoz. 

A 35 éves rablógyilkost ekkor, 1975. július 18-án ítélték halálra nem jogerősen nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettében.

A „nevelhetetlen, konok bűnöző” a megelőző két évtizedben többet volt börtönben, mint szabadlábon. Két hónappal azelőtt, hogy agyonverte volna a 71 éves Bereczkit, tizenegyedszerre ítélték el, többszörös visszaesőként elkövetett lopásért. Ez az ítélet azonban még nem emelkedett jogerőre, amikor Ottónak elfogyott a pénze. 

1971-től a Komárom Megyei Építőipari Vállalat (KOMÉP) alkalmazásában állt, ennek köszönhetően ismerte meg Bereczkit, akit a kedvenc pecsenyesütödéjében csak „bőrkesajtos bácsinak” hívtak, mert mindig bőrsajtot vásárolt náluk. Az idős ember egy tatabányai építkezésen dolgozott éjjeliőrként. Jóban voltak, nem vetették meg az alkoholt, Ottó sokat lógott az éjjeliőrökkel. 

1974. november 2-án szombaton szabadnapos lett volna, de megjelent a munkahelyén. Tudta, hogy Bereczki az esti műszak után nappalos, és saját szemével látta, amikor munkatársa 1-jén felvette a fizetését. Mivel Bereczki nem Tatabányán élt, a pénznek másnap is nála kellett lennie. A feleségétől külön élő Ottó ekkor már napok óta egy férjes asszonnyal tivornyázott, de mivel minden kocsmában hatalmas úrként viselkedett, nem sok maradt a zsebében. 

A gyilkosság

Egész nap az éjjeliőr közelében ólálkodott, leste a megfelelő alkalmat, hogy megszerezze az öregember pénzét. A derékfájós Bereczki délután ledőlt aludni az ún. felvonulási épületben kialakított pihenőhelyiségben. Volt már benne pár pohár bor, nem számított újdonságnak, hogy szolgálat közben iszik. Ebben aznap maga Ottó is lelkes társa lehetett, mert az egyik borospoháron később az ő ujjnyomát is megtalálták. 

Ottó úgy döntött, hogy akkor is megszerzi a pénzt, ha ehhez meg kell ölnie az éjjeliőrt. Aznap bement a pihenőhelyiségbe, 

felkapta a fejszét, odament a deszka fekhelyen, a kabátján alvó éjjeliőrhöz, és kétszer vagy háromszor irgalmatlanul arcon csapta a balta fokával. Olyan erővel sújtott le, hogy az orvosszakértői vélemény szerint az áldozat egy ilyen ütésbe is belehalt volna. 

Ottó átkutatta a magatehetetlen áldozat zsebeit és az irattárcáját, aztán eltette a körülbelül 1160 forintnyi készpénzt. 

„Nem, tudtam, hogy ez lopás” – állította erről később a kihallgatásán, ahol először azt mondta, hogy egy szócsata után az idős férfi kezdte a balhét, ő csak védekezett, amikor fejbe vágta. „Köszöntem neki, de Bereczki nem fogadta. Kérdeztem, hogy miért nem tüzel, ő azt mondta, hogy őt melegíti a bor” – indult állítólag még barátságos hangnemben az aznapi találkozásuk, majd Horváth szerint Bereczki azért haragudott meg rá, mert afféle vállalati spiclinek tartotta, aki azt jött ellenőrizni, hogy nem iszik vagy alszik éppen. A veszekedés közben állítólag „mindenféle cigánynak lehordta” őt az öregember, majd rá is támadt. Ottó így csak jogos védelemből ölt. Ez a verzió azonban semmilyen szempontból sem tűnt életszerűnek.

Áldozata véres fejét egy nejlonzacskóval zacskóval letakarta, saját véres cipőjét papírral letisztította, az éjjeliőr iratait a véres papírokkal együtt valószínűleg elégette a kályhában. A holttest felfedezését úgy próbálta meg késleltetni, hogy a fekhely mellé odatolt egy talicskát, ami elé alumínium lemezeket rakott, hogy ezzel takarja el áldozatát. A helyiséget kulcsra zárta, majd a kulcsot elhajította. Nem is találták meg, de volt ennél lényegesen fajsúlyosabb bizonyíték is.

A gyilkosság után

Ottó először moziba ment a Népházba, ahol egy olyan filmet vetítettek, amiben puskával ütötték a németeket. Később visszatért szeretője, Annáék lakására. 

A nővel aztán a Fekete gyémánt étterembe mentek, ahol vidáman táncoltak. Ottó Chaplint utánozva szórakoztatta a nagyérdeműt. 

Lehetséges, hogy Bereczki János megtámadását valamennyire előre eltervezte, de hogy a gyilkosság után ösztönszerűen és rendkívül amatőr, átgondolatlan módon viselkedett, egyértelműen bizonyítja a nagy költekezés is. A zsákmányolt pénzt az asztalra kirakosgatva büszkélkedett, ami az összeget nézve eleve gyanús volt az őt ismerő társaságnak. Azt is látszólag felszabadultan hangoztatta, hogy az este még „pezsgőt fog durrantani”. Végül ez a szombat is úgy ért véget, mint korábban már oly sokszor, Horváth Kálmán tisztességesen berúgott.

A holttestet Bereczki János váltótársa fedezte fel vasárnap, 24 órával a gyilkosság után. Az már a helyszíni szemle megkezdésekor világos volt, hogy azt az embert megölték. A kor gyakorlatának megfelelően nemcsak a bűnüldözésiek, hanem a társadalmi tulajdonvédelmi osztály és a vizsgálati osztály is adatgyűjtést folytatott, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy szó szerint házról házra jártak az adatgyűjtő brigádok. Hamarosan tisztázódott, hogy az áldozatot utoljára 2-án délután látták az építkezéssel szemközti Vértes étteremben ebédelni, és körülbelül ebben az időben evett Horváth Kálmán is a tetthely melletti sportpálya büféjében, a Zöld Elefántban. Egy Popeye nevű tatabányai vagány lenézte Ottót, és amikor meglátta őt a büfében, annyira felidegesítette magát, hogy szíve szerint páros lábbal rúgta volna ki. 

Az iratokból pontosan nem rekonstruálható, hogyan jutottak el végül hozzá, de a gyilkosságot követő magatartása alapján nem ez lehetett a Magyar Rendőrség legbravúrosabb nyomozása. 4-én, egy nappal a holttest felfedezése után vették őrizetbe, két nappal később pedig letartóztatták. Kezdetben tagadta a gyilkosságot, aztán valahogyan meggyőzhették arról, hogy nem minden a beismerésen vagy a tagadáson múlik, vannak tárgyi bizonyítékok, valamint számos közvetett szemtanú is, akiknek elmondása alapján lehet majd rekonstruálni, mi történhetett a hétvégén.

Ottó élete

Horváth Kálmán a határtól nem messze, az ausztriai Németújváron született, tizenkét éves koráig a nővére nevelte, aztán anyja egyik rokonához költözött Magyarországra. Két évvel később egy paraszthoz került szolgálni, de csellengései miatt végül egy szombathelyi intézetben kötött ki. Onnan vezetett az útja Tatabányáig, ahol a bányában kapott munkát. 

Három elemivel és szakma nélkül nem sok lehetősége volt, a bánya után jött-ment a munkahelyek között, mert vagy kevesellte a pénzt, vagy piti lopások miatt éppen börtönbe kellett vonulnia. Nem tudta megmondani, hogy miért, de nem volt katona. 1965-ben vette feleségül Olgát, a házasságból három fiú született, akik állami gondozásba kerültek. Feleségével megromlott a viszonyuk, aminek az lett a vége, hogy a családfő egyszerűen kidobta a lakásból az asszonyt, akit korábban többször meg is vert. Ottó ezután egy régi ismerősével, a már említett többgyermekes Annával elevenítette fel a kapcsolatot, és az sem okozott problémát, hogy a nő a családjával élt együtt. Szinte hazajárt hozzájuk, főleg fizetési napok után jelent meg, ételeket, italokat vitt. 

1974 októberének utolsó hetében, vagyis a gyilkosság előtti időszakban szinte állandóan ott volt. Ekkor kapott utoljára fizetési előleget, de november 1-re mindössze negyven forintja maradt. 

Leginkább akkor jött ki belőle erőszakos, sértődékeny és kötekedő énje, amikor ivott, márpedig sokszor ivott. A pénzt, a szórakozást nagyon szerette. „Mikor a cukrászdába jött, mindig a zenegépbe ment, és dobálta bele a kétforintosokat” – mondták róla. Az egyik helyen „Olasznak” nevezték el, miután fehér nadrágban, fehér ingben és kopasz fejébe fehér műanyag szalmakalap-utánzatot nyomva jelent meg, és tört magyarsággal próbálta előadni, hogy most jött haza Olaszországból, és lett magyar állampolgár. Ekkor is sok pénz volt nála, nagy gavallérként viselkedett. Háromszáz forintot szórt el, vett hárslevelűt és sok sört meg csokit az ott mulatozóknak. „Az olyan embereket szerettem, akik vidámak” – mondta már letartóztatottként. Mindezt rögtön azután, hogy sírva, teátrálisan közölte: 

Boldog csak az az ember lehet, akinek van miért. Nekem a testvéreimet, anyámat meg apámat a németek elpusztították. 

Ottó a szeretője fiát is minden jóval ellátta, amíg volt nála pénz. A nő egyébként pár nappal korábban veszett össze a férjével úgy, hogy a férfi párszor meg is ütötte. Ekkor Ottó is náluk volt, de nem akart beleavatkozni a családi konfliktusba. Elintézte annyival, hogy „a ti ügyetek.”

A peranyagban fellelhetők egy megrontás bűntettében indult nyomozás iratai is. Nevelt lánya fiatalon szült, és a fogantatás idején még biztosan nem tölthette be tizennegyedik életévét. A bűncselekmény elkövetésével egy T. József nevű férfit, illetve magát Ottót gyanúsították, magyarul valamelyik közülük lehetett az apa. Az ekkor nevelőszülőknél élő fiatal anya vallomása alapján nevelőapja többször is megerőszakolta és bántalmazta. Bár a lány többször azt állította, hogy T. Józseffel is lefeküdt, ezt végül visszavonta, és Horváthot vádolta a megrontással. A gyermeket egyébként Ottó névre keresztelték.

Auschwitzra hivatkozott

Mivel a tatabányai építkezésen történt rablógyilkosságnak közvetlen szemtanúja nem volt, a bíróságnak a vádlott vallomása, az ezzel szembenálló orvos szakértői vélemények, valamint egyéb bizonyítékok alapján kellett megállapítani a tényeket. Az orvos szakértők eleve kizárták, hogy Bereczki János ne fekvő helyzetben kapta volna fejére az ütéseket, de ezt támasztották alá a helyszíni szemlén készített fotók is. Ennek alapján kizárták, hogy János támadta volna meg először Ottót, aki minden bizonnyal akkor sújtott le az idős emberre, amikor az aludt. 

A gyilkosságra semmi egyéb magyarázatot nem találtak, mint az áldozat pénzének megszerzését, márpedig ez nyereségvágy. Erre utalt az is, hogy az éjjeliőr zsebei ki voltak forgatva. 

A tettes pár nappal korábban megüresedett éjjeliőri állást ajánlgatott pár ismerősének, ami a bíróság szerint akár azt is jelenthette, hogy már ekkor tervezgette a gyilkosságot. 

A munkahelyén ugyanis nem volt betöltetlen állás ebben a munkakörben, más munkahelyekről pedig nem lehetett ismerete. Bereczki János megölése napjának reggelén megtámadta saját feleségét is, akitől a nyílt utcán akarta elvenni az előző napon kapott keresetét. Azt mondta, aznap este már tyúkot akar vásárolni.

Ottó az őt vizsgáló pszichológusnak úgy állította be magát, mint aki a legjobban gombászni szeret az erdőben, mert akkor egyedül lehet. Ennek a befelé forduló személyiségtípusnak azonban minden létező információ ellentmondott. Az ilyen emberre szokás mondani, hogy „nagy dumás”. Az alacsony férfi szeretett a társaság középpontja lenni, nagy volt a szája, és úgy tűnt, hogy imád élni. 

Büntetőjogi szempontból az elkövetett bűncselekmény súlyával szemben gyakorlatilag teljesen irreleváns volt hányattatott gyerekkora, de vajon mennyi valóságalapja lehetett annak, amikor azt állította, kisfiúként átélte Auschwitz borzalmait?  

Az 1939-es születési évszámot alapul véve öt-hat éves kisgyerekként hurcolhatták volna el, de mivel a tizennégy éven aluliakat azonnal a gázkamrába küldték, kizárt, hogy Horváth Kálmán megjárta bármelyik haláltábort, ugyanis ilyen kicsi gyerekként biztos halál várt volna rá 

– mondta erről az rtl.hu-nak dr. Kovács Tamás történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészetelméleti és -történeti Tanszékének docense. Horváth a büntetőeljárás során azt is többször említette, hogy apja zsidó volt, akit anyjával és testvéreivel együtt Auschwitzba vittek, és „ott elpusztultak”. Kovács szerint ez valószínűsíthető.

A szocialista társadalom humanitására hivatkozva kértek enyhítést

Az Esztergomi Megyei Bíróság Horváth Kálmánt nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette miatt halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Ilyesmije persze nem nagyon volt. Súlyosbító körülményként vették figyelembe, hogy huzamosabb időn át folytatott bűnöző életmódot. A rabolt pénzt „felelőtlen szórakozásainak fedezésére fordította, és idős munkatársát orvul, védekezésre képtelen állapotban támadta meg. 

A vádlott és kirendelt védője enyhítésért fellebbezett. Dr. Szirányi István ügyvéd a következőképpen próbált meg érvelni amellett, hogy az Elnöki Tanács gyakoroljon kegyelmet és változtassa életfogytiglani szabadságvesztésre a büntetést: „Társadalmunkban legfőbb érték az ember. Horváth Kálmán ez ellen vétett, de éppen az előbb említett erkölcsi alapelvre tekintettel szükségtelen, hogy az általa okozott tragédia két ember életét követelje. Szocialista társadalmunk humanitására is figyelemmel kérem a kegyelmi jog gyakorlását, és azt is kérem figyelembe venni, hogy az elítélt egész életében fizikai munkát végzett – az ítélet szerint is megfelelően – vagyis kétkezi munkásember volt.” A védő azt is kiemelte, hogy védence mélységesen megbánta tettét, amit az is igazol, hogy rögtön a gyilkosság után elsírta magát.  

A Legfelsőbb Bíróságon a dr. Bártfai János vezette tanács helyben hagyta a megyei bíróság ítéletét. Azt az enyhítő körülményt is kizárta, amely szerint Horváth Kálmánnak három kiskorú gyermeket kellene eltartania. Úgy ítélték meg ugyanis, hogy a gyerekek pont miatta kerültek állami gondozásba. „A megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy a vádlott megjavítása nem remélhető, továbbá hogy a társadalom védelme a legsúlyosabb büntetés kiszabását indokolja. A büntetés enyhítése érdekében bejelentett fellebbezések tehát annak ellenére, hogy a halálbüntetés kivételes büntetési nem – a fentiekre tekintettel nem vezethettek sikerre” – áll a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletének indoklásában. 

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa az elítélt kegyelmi kérelmét elutasította. Horváth Kálmánt 1975. december 12-én, egy pénteki napon kivégezték.

A cikk megírásához a Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltárában őrzött vonatkozó bűnügyi iratokat és a Magyar Rendőrben 1976. május 13-án megjelent „Nyereségvágyból…” című cikket használtam fel forrásként.

Nyitókép: illusztráció, a tatabányai Dózsakert lakótelep építési területe 1973-ban – Fotó: Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/Fortepan