Pengeéles eszű cigány gyerekek kerülnek iskolába, mély életismerettel, de hihetetlen gyorsasággal kipörögnek a rendszerből

Csató Gyula szociális munkás egész életét átszövi a magyar cigányság, a leszakadó területeken élők, az elszegényedő vagy már régóta mélyszegénységben ragadt társadalmi rétegek megismerése és segítése. Miközben egy ködös délelőttön beszélgetés közben megpróbáltuk megváltani a világot, párhuzamosan esett szó hol a cigányságról, hol a mélyszegénységben élők problémáiról, hol a kettőről egyszerre. Ma Magyarországon olyan szinten összefonódik a kettő, hogy sokszor már nem vesszük a fáradságot, hogy megkülönböztessük őket. Csató Gyula életén keresztül érintettük a cigány kultúra kevésbé ismert oldalait, a ránk váró társadalmi feladatokat és a legfontosabb megoldást rejtő lehetőséget: az oktatást.

Mikor kerültél először kapcsolatba a cigány kultúrával?

Annak idején, amikor gyerek voltam, a családunkban nem esett szó a szegénységről, csak később, az iskolában szembesültem vele. Az V. kerületben kezdtem az általános iskolát, aztán átkerültem a IX. kerületbe, onnan pedig családi okokból Kecskemétre. Mivel oda tanév közben érkeztem, 

egy negyvenfős osztályba tettek be, ahol kizárólag a környékbeli tanyákról és a cigánytelepről bejáró gyerekek jártak. És én elkezdtem közöttük állati jól érezni magam.

Édesanyám festőművész volt, a művésztelepen laktunk, ami csak egy buszmegállónyira volt a cigányteleptől, az osztálytársaimmal iskola után, sokszor iskola helyett is a telepen voltunk.

Mit tapasztaltál?

Egyrészt ott szembesültem először a nyomorral, ami budapesti, belvárosi polgárgyerekként megrázó volt, másrészt viszont a hihetetlen jószívűséggel is találkoztam. Olyan ott nem fordulhatott elő, hogy valaki éhen maradjon: akinek volt, az rögtön adott a másiknak is. Ez az élmény azonnal belém égett – pedig még fiatal voltam, körülbelül tízéves –, és végigkísért az életem további állomásain is egy belső lappangó folyamként, hogy milyen ellentmondásos az, amikor egy ilyen értékes kultúra ilyen nagy szegénységgel párosul.

Milyen formában találkoztál vele újra?

Előfordul, hogy itt, Pesten betérek a helyi henteshez ebédelni. A minap ugyanígy történt: amikor beálltam a sorba, a bal oldalamon egy cigány család ült, ahol az apuka éppen telefonon beszélt valakivel. Pontosan azon a módon, ahogy azt mi képzeljük, hogy a cigányok beszélnek: 130-as decibellel, hangosan veszekedve, miközben az anyuka etette a kisgyereket. Amikor végeztek, a családfő szó nélkül összegyűjtötte az ételt és italt, ami megmaradt, fogta magát, és kivitte a hentes előtt várakozó hajléktalannak. Ősi ösztön ez közöttük: egyszerűen nincs olyan, hogy valaki éhezzen. De ezeket belülről kell látni, köztük kell megismerni.

Mennyi időt töltöttél a körükben gyerekként?

Alig fél évet. 

Egy végtelenül ellenszenves pedagógus ostorral hajtott minket keresztül a tanéven, a bánásmód miatt pedig én, a pesti belvárosi gyerek is azonnal a leszakadó réteghez csapódtam, mert az oktatási rendszer velem is pont úgy bánt, ahogy velük.

Túl sokat nem jártunk iskolába, mert nem adott túl sokat. Úgy jöttem vissza Pestre, hogy csak egyeseim és intőim voltak. Ha ott maradtam volna Kecskeméten abban az osztályban, nem biztos, hogy kijártam volna a nyolc osztályt. Ez egyedül azon múlt, hogy a szüleim ezt nem hagyták. Amikor rájöttek, hogy nagy baj van, már tanév vége előtt elhoztak Kecskemétről.

Tehát neked ott volt a háttér, amire támaszkodhattál.

Így van. Az, hogy én eljutottam oda, ahol most vagyok, kizárólag azon múlt, hogy az értelmiségi szüleim kiálltak mellettem. Én ugyanis ráadásul diszgráfiás vagyok, ami csak 47 éves koromban derült ki. Amikor én voltam kisgyerek, nem ismerték ezeket a fogalmakat: az volt az alap, hogy aki nem tudott megtanulni írni, olvasni, számolni, az hülye volt. Engem emiatt már általános iskolában át akartak rakni a kisegítő iskolába. Akkor az apámék nem hagyták annyiban, és gyerekpszichológushoz vittek. Az 1960-as években jó, ha öt ilyen volt az egész országban. Az ő szakmai véleménye előtt meghajolt ugyan az iskola, de ennyin múlt. Így is végigszenvedtem az iskolát, a helyesírásom a mai napig pocsék. És akkor gondoljunk bele azoknak a gyerekeknek a helyzetébe, akiknek akár semmilyen problémájuk nincs, egyszerűen csak más szociokulturális közegből érkeznek, nem kerül a kezükbe toll, senki nem ül le melléjük otthon, az óvodában vagy jó fej óvónénit kapnak, vagy nem. Ez ennyin múlik.

Utána visszakerültél Budapestre?

Igen, leérettségiztem, aztán csaknem tíz évig lébecoltam: dolgoztam gyárban, színházban, voltam katona és kollégiumban nevelőtanár. Mindig olyan gyerekek közelében dolgoztam, akik a szegregátumokból érkeztek, így mindig újra és újra szembejött velem a szegénység, a depriváció, a lecsúszott családok és a börtönben ülő szülők élménye. Végül közel 10 év csapongás után, 1993-ban a Wesley János Főiskola első évfolyamában kezdtem tanulni szociális munkás szakon, ahol elképesztően magas színvonalú oktatásban részesültünk. Akkor már 30 év fölött voltam, dolgoztam családsegítőben és hajléktalanellátásban, de egyiket sem éreztem igazán magaménak. Utána következett egy kiégéses időszak, ekkor inkább csak egyetemi kutatásokban vettem részt. Később elkezdtem egy iskolában tanítani, ahol zűrzavaros gyerekekkel foglalkoztam szociális munkásként, majd sok évig igazgatóhelyettesként. 2013-ban a Snétberger Alapítványhoz kerültem, ott ismerkedtem meg egy nagyon kedves kollégámmal, ő kért fel, hogy vegyek részt Pátkán a Tanoda beindítási folyamatában, amit végül öt évig vezettem.

Hogyan tudnád összefoglalni a Tanoda Program lényegét?

A Tanodában az iskolából lemorzsolódott, az iskolai rendszerbe nehezen beilleszthető vagy a rendszerből könnyen kipörgő gyerekekkel foglalkoztunk. Szigorúan iskolarendszeren kívüli tevékenység, nem is igazán oktatási forma, hiszen ez az intézmény inkább életmódot közvetít, segít, a tanulásban támogat. Mi is egy templom oldalhajójában működtünk. Azoknak a pedagógusoknak is tartottunk érzékenyítő tréningeket, akik érintett területen dolgoznak.

Az első tanodák még a kilencvenes években alakultak, az állam 2003 óta támogatja ezt a tanulástámogatási formát. A tanodaprogram fő célja a társadalmi felzárkózás, a mélyszegénység megszüntetése és az esélyteremtés. Feladatai közé tartozik a gyermekek és az ifjúság esélyegyenlőségének, felzárkózásának, szociális hátránykompenzációjának elősegítése, a hátrányos helyzetű felnőttek felzárkózásának elősegítése, a területi felzárkózás szakmai támogatása, a munkaerő-piaci hátrányok csökkentése, a helyi foglalkoztatás bővítése, valamint a roma nemzetiséghez kapcsolódó feladatok ellátásában való közreműködés. 2019 óta a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság kezeli a csaknem 20 tanodát, vagyis fejlesztő központot. 

Mi volt a módszertanotok lényege?

Egy Tanoda mindenféle unortodox módon működik. 

Amikor eljöttek megnézni, hogy hogy csináljuk, volt, aki a szemünkre vetette, hogy miért biliárdoznak a gyerekek. 

Elmagyaráztuk, hogy a biliárd a következőket fejleszti: szem-kéz koordináció, finommotorika, nagymozgások, szabálykövetés, szabálytartás, emellett pedig sikerélményt ad, mert kenterbe vertek minket a gyerekek. Volt egy srác, aki agyvérzéssel született, a fél oldalára le volt bénulva. Amikor elkezdett a Tanodába járni, fél évig csak biliárdozott. Rájött, hogy a nem működő kezét fel tudja támasztani az asztalra, attól kezdve pedig verhetetlen volt. Fél év folyamatos siker után egyszer csak hozta magával az iskolai leckét, hogy valaki segítsen benne.

Most mi teszi ki az időd nagy részét?

Főállásban értelmi sérült felnőttekkel foglalkozom, de benne vagyok két projektben: a Bajai Szakképzési Centrum programjában középiskolás fiatalokkal foglalkozunk, illetve egy éve lejárok Gyöngyöspatára az ottani integrációs programba bedolgozni.

Hatással van rád az élet más területein, hogy ilyen típusú segítő munkát végzel?

Én ezt munkának tekintem, nem a saját személyiségem kiteljesítésének. Van egy munkám, aminek mentén segítséget tudok nyújtani másoknak, de úgy gondolom, hogy ezt is csak profin szabad végezni. Önkéntesektől nem várható el ugyanaz a szakértelem és teljesítmény, mint amit egy szakember beletesz.

Mit gondolsz, a többségi társadalom egy része miért nem olyannak látja a cigány kultúrát, amilyennek te látod?  

Őszintének kell lenni: nyilván egy átlagos, hagyományosan működő cigány család a maga érzelmi világával, a maga köré hangban kiterjesztett aurájával lehet terhes egyeseknek. De tegyük hozzá, hogy bőven van olyan nem cigány család is, amennyit csak akarunk, aki ugyanilyen. De ha az ember meglátja, megismeri, hogy mi minden érték van a felszín mögött, akkor könnyebb megérteni.

Nem fogadjuk el az ő értékrendjüket, vagy nem is ismerjük?

Minden ember értékek mentén nő föl, amelyek nagy részét a szüleitől kapja. Az átlagember uralkodó középosztályi értékrendjébe – és ezen lehet vitatkozni, de Magyarországon szerintem ez egy elég konzervatív értékrendet jelent – a cigányság szubkultúrája nem igazán fér bele. Nagyon gyakran külsőségek alapján ítélünk, illetve megöröklünk egy előítéletet is, amely azt mondja, hogy a cigányok ilyenek, és ilyenek is maradnak. Akinek megadatik a lehetőség, hogy ezt belülről lássa és/vagy legalább a családi háttere egy szélesebb látókört közvetít, az felismerheti, hogy nem minden úgy van, ahogy kívülről látszik. Az előítéletekből ki lehet lépni, ha az ember akar.

Daltestvérek 

Michael Sinclair Stewart kultúrantropológus az 1980-as években Magyarországra jött, hogy az itt élő cigányok mindennapjait és kultúráját kutassa. A családjával együtt két évre beköltözött egy magyarországi cigánytelepre. Daltestvérekcímű könyvében foglalta össze a tapasztalatait arról, hogy hogyan épül fel egy ilyen közösség. „Rendkívüli, bár mélyen felkavaró élmény egy másik nép életében részt venni, még ha időlegesen történik is ez, és remélem, hogy valamelyest érzékeltetni tudom a magyar olvasóval ennek az élménynek a felvillanyozó hatását.”

Mit gondolsz, miért nehéz megismerni ezeket az értékeket?

Ezek az értékek általában a közösségen belül működnek, a többségi társadalom előtt rejtve maradnak. Kifelé gyakran annyi jelenik meg, hogy hangosak, koszosak, és a bűnelkövetők között sok a cigány. Tegyük hozzá, ez sem ilyen fekete-fehér. A nagy többség már ezek miatt sem hajlandó meglátni, ami mögötte van.

A szegénységek, az elszigeteltségnek milyen szerepe van ebben?

Amikor egy cigánygyerek ki akar törni abból a közegből, amiben él, egyrészt hátat kell fordítania a közössége értékeinek, másrészt a származása miatt a többségi társadalomban is hátrányok fogják érni.

Ahhoz szoktam hasonlítani, hogy olyan ez, mintha mi a parton futnánk, ők pedig derékig a vízben. Elengedi azokat az előnyöket, amik a cigány léttel együtt járnak, mert mást akar, de csak hátrányok érik az új közegben.

Ha sikerül kitörnie, hogyan fordul az övéi felé?

Ha valaki kitör egy cigánytelepről, annak nehéz visszajárnia. Illyés Gyula nagyon őszintén ír egy hasonló helyzetről az egyik művében: hogy amikor már Pesten volt egyetemista, mennyire nehéz volt visszajárnia a cseléd szüleihez. Úgy fogalmazott, hogy még a szag is zavarta. Összeegyeztethető valamennyire, de aki szerzett egy diplomát, értelmiségi állása van, az ott lakni biztosan nem fog tovább. Van egy társadalomtudományi hasonlatom, amiért sokan meg szoktak szólni, de én mégis látom a hasonlóságot a mai cigányság és a 100-150 évvel ezelőtti mezőgazdaságicseléd-sors problematikája között. Nem kell nagy szociográfiákat olvasni, elég Fekete István Gyeplő nélkül című művét megnézni, hogy hogyan működött a cselédsors, és miért nem lehetett belőle kitörni. Abban is szerepel egyébként, hogy aki egyszer elment, az nem jön vissza többé.

Van felelőssége a többiek kiemelésében annak, aki ki tud törni?

Azt szokták mondani, hogy ha egy cigány ember megszerzi a diplomát, akkor segítsen az ott maradottakon. Szerintem nem tehetünk ilyen terhet a vállára. Szerezze meg a diplomát, és csináljon, amit akar. Ha esetleg érzi magában a késztetést, hogy az övéinek akar segíteni, segítsen, de ha nem, akkor nem kötelessége. Hiszen ő, első generációsként akkor kezd el felépíteni egy másik életet, nem várható el tőle, hogy visszamenjen, és a fülüknél fogva rángassa a többieket, és az éhező, napról napra élő embertől sem várhatjuk el, hogy plusz gondolkodást vigyen az életébe a saját sorsáról. Ez egy társadalmi feladat, amiben ki kell dolgozni a módszertant, az intézményrendszert, a képzéseket, elő kell teremteni a pénzt rá, és mindenekelőtt hosszú távon kell gondolkodni.

Mi a legnagyobb akadály szerinted?

A cigányság oldaláról az egyik legnagyobb gátja a kitörésnek a nagyon korai gyerekvállalás. Az esetek túlnyomó többségében ez egy alap elvárás a lányok felé, másrészt a fiúknak is bizonyítaniuk kell azzal, hogy családot alapítanak, és minél előbb pénzt keresnek.

És a másik oldalon?

Az oktatás. 

Tömegek tudnának kiszakadni a mélyszegénységből, ha a magyar oktatási rendszer erre készen lenne. 

Bekerülnek a pengeéles eszű cigány kisgyerekek az iskolába, akiknek ráadásul az életismerete sokszor messze fejlettebb és mélyebb, mint a nem cigány társaiké, de olyan magatartásmintákat hoznak otthonról, amik egyszerűen nem kompatibilisek a magyar oktatással, ezért hihetetlen gyorsasággal kipörögnek.

Van erre megoldás?

Az a baj, hogy az oktatási reformok hatása évtizedekben mérhető, ezért van az, hogy az oktatás mindig a politika perifériáján áll, mivel gyors eredményt nem tud felmutatni, a mostani intézkedéseknek majd csak húsz év múlva lesz eredményük. Pedig ha senki nem kezdi el megreformálni az oktatást, akkor sosem lesz eredmény. Alapvetően olyan oktatási struktúrarendszert kellene összerakni, úgy kellene képezni a pedagógusokat, hogy minden gyereknek helye az oktatásban.

Van erre energiájuk, lehetőségük a magyar pedagógusoknak?

Nagyon sok magyar pedagógus érti ezt, de sok helyen egyszerűen a tantestület maga áll ellen még a saját pedagógusának is. Nehezen ereszt a közeg. Ráadásul plusz energiákat kellene befektetniük, hozzá kellene tenniük egy külön módszertant, miközben a magyar pedagógusok már így is rendkívül túlterheltek. Ha van egy osztály, ahova jár 5-6 tűzről pattant cigánygyerek, és 25 nem cigány, az egészet működtetni kell, miközben meg kell nyerni a szülőket és a gyerekeket mindkét oldalon – és ez még csak az ábécé eleje. Vannak közös sémák, de alapvetően egyéni esetkezelésre lenne szükség, ami egy túlterhelt pedagógusnál szinte lehetetlen. Szükség van a nyitott hozzáállásra a pedagógus, az iskola, a szülők és a gyerekek részéről, egy befogadó közegre a tágabb társadalom részéről, és így tovább.

Mennyire igényel más esetkezelést egy leszakadó közegből érkező gyerek?

Egy példát tudok hozni: az egyik kirándulásunk a Tanodával a Balatonhoz vezetett. Nem azért, hogy ússzunk benne: 

azért, hogy a gyerekek életükben először lássanak hajót működés közben. Lássák, hogy tényleg fennmarad a vízen.

Hol vannak még hibák a rendszerben?

Egyszerűen nem tartják bent ezeket a gyerekeket az iskolarendszerben, sokkal könnyebb már alsó tagozatban megbuktatni. Aki az első bukásnál még nem veszítette el az összes kedvét az iskola felé, az a másodiknál már biztos elveszíti. Ha pedig még egyszer megbukik, már borítékolható, hogy ő lesz az osztály királya, aki az egyik gyerek telefonját, a másik gyerek uzsonnáját fogja elvenni. Akkor jön a gyámügy, az állami gondozás, és már rá is állítottuk a pályára, amiről soha többet nem szabadulhat. És ilyen gyerekek tízezer számban vannak az országban. Ugyanilyen számban kellenének pedagógusok, akik beleállnak, és energiát tesznek bele. Ez lenne az egyik kulcs, a másik 

az a fajta társadalmi elfogadás, ami ki merné mondani azt, hogy ti ilyenek vagytok, mi pedig ilyenek: nézzük meg, hogy hol vannak az érintkezési pontok köztetek és köztünk.

A beszélgetésben gyakran nem választottuk szét a cigányságot és a mélyszegénységben élőket érintő problémákat.

Én azt vallom, hogy a szegénység vagy a cigányság problémái nem szívügyek, hanem kőkemény közgazdaságtani kérdések. A szegénység ugyanis iszonyú sokba kerül. A szegénység miatt komplett intézményhálózatokat kell fenntartania az államnak, és hatalmas kiadásai vannak a többségi társadalomnak. Mennyivel olcsóbb lenne egy gyereket úgy elbocsátani az általános iskola végén, hogy egyrészt legyen lehetősége a továbbtanulásra, másrészt alkalmas legyen egy szakma megtanulására, ami kompatibilis a munkaerőpiaccal, és megkeresse a saját pénzét, miközben meg tudja tartani a saját értékeit?

A mélyszegénységben élő nem cigány rétegek problémái is ugyanígy újratermelődnek?

Igen, csak a cigányság még meg van terhelve az előítéletekkel is. Egy nem cigány származású szegény gyerek más elbírálásban részesülhet például adott esetben már az iskolában vagy egy gyámügyi eljárásban. Egyszerűen akár azért, mert 

az ő szülei annak idején még legalább írni, olvasni, számolni megtanultak, és egy hivatali beszélgetés során ki tudják fejezni magukat, úgy tudnak nyilatkozni, ami hellyel-közzel elfogadható. 

Akár ennyin is múlhat valaki sorsa.

Nyitókép (illusztráció): a Boldog Ceferino Roma Misszió tanodája 2017. februárban – Fotó: Mohai Balázs/MTI