Két dolog hiányzik a 12 év alattiak életéből, az egyik az unalom

Hogyan zajlott a „gyerekszakértős” kutatás?

A kutatócsoport nem csak kérdőíveket osztogatott. Olyan folyamatot terveztek, amelyben a 12 év alatti gyerekek valódi „szakértőként” vehettek részt. Közösen gondolkodtak arról, milyen játékokat szeretnek, ezeket hogyan lehetne leírni, és milyen szempontok szerint lehet különbséget tenni jó és rossz játék között. A gyerekek rajzoltak, sztorikat meséltek, konkrét helyzeteket idéztek fel, majd ezeket a kutatók kategorizálták, rendezték, visszajelezve a gyerekeknek, jól értették e, mire gondoltak.

A folyamat egyik fontos eleme az volt, hogy nem akarták ráerőltetni a gyerekekre a felnőtt nyelvet. Ha egy kisfiú azt mondta, hogy „akkor jó a játék, ha veszélyesnek tűnik, de valójában nem bánt”, ezt nem „kockázatmenedzsmentként” írták le, hanem megpróbálták megérteni, mi a belső élmény: a borzongás, a szabadság, a határfeszegetés biztonságos keretek között. Így született meg az a többtényezős modell, amely megmutatja, a gyerekek szerint mitől jó – vagy épp rossz – egy játék.

Milyen tényezőkön múlik egy játék minősége a gyerekek szerint?

Az eredmények alapján a gyerekek meglepően árnyaltan gondolkodnak a játékról. Nem álltak meg annyinál, hogy „legyen vicces”, vagy „ne legyen unalmas”. A kutatócsoport összesítése szerint több, egymással összefüggő tényező határozza meg, mit élnek meg igazán jó játéknak:

Fontos nekik a szabadság: az, hogy ők dönthessenek a szabályokról, kitalálhassák a történetet, változtathassanak rajta. Lényeges a kihívás: legyen benne valami, amit nem tudnak azonnal, amin kicsit meg kell dolgozni, ami néha kockázatosnak tűnik. Számít a társas élmény: az, hogy vannak e más gyerekek, akikkel együtt lehet kooperálni vagy versenyezni, és az is, mennyire lehet közben nevetni, hülyéskedni. Érdekes módon az unalom is felbukkan, mint kulcselem: nem magát a jó játékot írja le, hanem azt az állapotot, ami előtte van, és ami gyakran szükséges ahhoz, hogy valami igazán kreatív, önindított játék elinduljon.

A rossz játék ezzel szemben gyakran „túl szabályos”, túlzottan irányított a gyerekek szemében. Olyan, ahol a felnőttek mondják meg, mit hogyan kell csinálni, ahol kevés a mozgástér, nincs tét, nincs valódi izgalom, minden előre kiszámítható, és ahol gyorsan ki lehet esni, megbukni, „rosszul játszani”. Nem véletlen, hogy sok, fejlesztőnek szánt, túlságosan strukturált játékot a gyerekek unalmasnak élnek meg, miközben órákig képesek fapálcákkal zombiapokalipszist túlélni az udvaron.

Milyen a jó játék és milyen a rossz?

A gyerekek leírásaiból kirajzolódott, hogy a jó játékban szinte mindig van egy kis „kontrollált káosz”. Van benne hely a hibázásnak, a szabályok újraírásának, annak, hogy valaki váratlan ötlettel áll elő. Lehet benne hangosan nevetni, lehet benne „meghalni” képzeletben, aztán újraéledni, lehet közben szerepet cserélni: aki az előbb még üldözött volt, most üldözővé válhat. Ez a fajta rugalmasság adja a játék valódi erejét.

A rossz játék ellenpontként gyakran olyan, ahol a gyerekek azt érzik, hogy folyamatosan figyelik, értékelik őket. Ha minden pillanatban számít, ki nyer, ki teljesít jobban, mennyi pontot ér el, vagy ha a felnőtt a játék közben is folyamatosan javít, instruál, dicsér vagy kritizál, a spontán öröm gyorsan elpárolog. A kutatók szerint sok mai „fejlesztő” tevékenység csúszik át ebbe a kategóriába: tanulásnak sem elég strukturált, játéknak viszont túlságosan az.

Miért játszanak kevesebbet a mai gyerekek?

A gyerekek beszámolói és a nagyobb felmérések is azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent a szabad, nem irányított játék ideje. Nem csak a képernyő tehet róla – bár az is sokat számít –, hanem az is, hogy a gyerekek mindennapjai egyre inkább órarend szerűen szerveződnek. Több a strukturált különóra, a szervezett sport, a nyelvtanulás, a fejlesztő foglalkozás. Ezek önmagukban nem „rosszak”, de ha elfoglalják a hét szinte minden délutánját, alig marad idő arra, hogy a gyerekek „csak úgy” kimenjenek focizni, fára mászni vagy képzeletbeli világokat építeni.

A másik fontos tényező a biztonság körüli szorongás. Sok szülő fél elengedni a gyereket egyedül az utcára, a játszótérre, még akkor is, ha objektíve nem veszélyesebb a környék, mint harminc éve. Egyre gyakoribb, hogy a gyerek csak felnőtt felügyelettel játszhat, ami önmagában megváltoztatja a játék jellegét: másképp zajlik egy „szabad foci”, ha bármikor közbeléphet egy felnőtt, mint amikor a gyerekek maguk rendezik a konfliktusaikat.

Mi hiányzik leginkább? 

Lieberothék kutatása szerint a mai 12 év alattiak életéből két dolog hiányzik különösen: a valódi szabad játék és az ahhoz kapcsolódó unalom. Ez elsőre furcsán hangzik, hiszen az unalmat általában problémának tekintjük, amit gyorsan „meg kell oldani” valamilyen játékkal, képernyővel, programmal. A gyerekek beszámolói azonban arra utalnak, hogy az unalom gyakran a kreatív játék előszobája. Amikor „nincs mit csinálni”, és nem dobja be magát azonnal egy külső inger, a gyerekek elkezdenek ötletelni, tárgyakat átalakítani, történeteket kitalálni. Innen születnek a legvadabb mesék, a zombiapokalipszis forgatókönyvei, az önkitalált szabályjátékok.

Ha a gyerek mindennapjai folyamatosan „kitöltöttek” – képernyővel, strukturált feladattal, felnőtt által szervezett programmal – kevés esélye van megtapasztalni ezt a fajta termékeny unalmat. Így könnyen kimarad az a tapasztalat is, hogy ő maga képes „kitalálni a világot”, nem kell hozzá mindig külső inger vagy felnőtt irányítás.

Mit csinálhatnának jobban a szülők?

A kutatás egyik legfontosabb üzenete nem az, hogy minden szervezett program rossz, vagy hogy a szülő „rontja el” a gyerekkort. Inkább az, hogy érdemes tudatosan teret hagyni a szabad, gyerek által irányított játéknak. Ez a gyakorlatban olyan egyszerű lépéseket jelenthet, mint hogy nem szervezzük tele a hét minden délutánját különórákkal, engedjük, hogy a gyerek néha unatkozzon, és nem rohanunk azonnal megmenteni, ha azt mondja: „nem tudom, mit csináljak”.

Fontos az is, hogy a szülő visszafogja magát a játék közbeni folyamatos kommentálástól, javítástól. Ha a gyerekek fociznak az udvaron, nem kell azonnal igazságot tenni minden vitában; ha zombiapokalipszist játszanak, nem szükséges kijavítani a „logikai hibákat” a történetben. A gyerekek szerint akkor jó a játék, ha érezhetik: ez az ő terepük, itt ők alakítják a szabályokat. A felnőtt ilyenkor leginkább biztonságos keretet ad, de nem „rendezi meg” a játékot.

Miből van túl sok a mai gyerekek életében? 

A közbeszédben gyakran szinte mindent a képernyőre fogunk: „bezzeg régen többet játszottak kint”. A kutatás árnyalja ezt a képet. A gyerekek valóban sok időt töltenek digitális eszközökkel, de legalább ekkora szerepe van annak is, hogy életük tele van felnőtt által strukturált elfoglaltságokkal. Zeneóra, sport, fejlesztés, idegen nyelv – mind fontos és értékes lehet, de ha összességében alig marad „lyuk” a napban, a szabad játék és az unalom kiszorul.

Túl sok a folyamatos értékelésből is: jegyek, pontszámok, edzői visszajelzések, szülői kommentárok. A gyerekek egy része arról számol be, hogy még a játék is versenynek tűnik: ki a jobb, ki a gyorsabb, kinek sikerül jobban. Ez az állandó teljesítményfókusz könnyen megöli a játék lényegét, amely eredetileg nem arról szól, hogy elérjünk valamit, hanem arról, hogy benne legyünk valamiben.

A tudományos üzenet végül egyszerű, mégis könnyen megfeledkezünk róla: a gyerekeknek nemcsak fejlesztésre, foglalkoztatásra és védelemre van szükségük, hanem térre, szabadságra és időre is. Beleértve azt a néhány percnyi „nincs mit csinálni” unalmat, amelyből a legjobb játékok születnek. Ha ezt komolyan vesszük, talán egy kicsit könnyebb lesz elengedni őket focizni vagy zombiapokalipszisben túlélni – és közben bízni abban, hogy pontosan azt csinálják, amire a legnagyobb szükségük van.

Nyitókép forrása: Pexels