Pata Seca, a „tenyészállatként” tartott brazil rabszolga, akit több mint 200 gyerek nemzésére kényszerítettek

Aki az utóbbi időben kicsit több időt töltött különféle közösségi oldalakon, szinte biztos, hogy belefutott egy kétszáz évvel ezelőtt Brazíliában született rabszolga, Pata Seca nevébe, amit az internet rejtélyes algoritmusai, kattintásvadász hullámai felkaptak és feltálaltak rengeteg internetezőnek. Így azok a magyarok is szembesülhettek a Roque José Florêncio néven született fiatal rabszolga embertelen történetével, akik a brazíliai emberkereskedelem és kényszermunka történetét legfeljebb a Rabszolgasors tévésorozat Isaurája és társai melodrámáján keresztül ismerték eddig.

Az amerikai oldalakon (Twitteren, Facebookon, TikTokon, YouTube-on) leginkább június 19., avagy Juneteenth, az Egyesült Államokbeli rabszolgaság 158 évvel ezelőtti eltörlésének emléknapja apropójából osztották meg sokan a Pata Secáról szóló rövidebb-hosszabb leírásokat. 

Pata Seca története

Pata Seca egy rendkívül jó testi adottságokkal bíró rabszolga volt, akit tulajdonosa, Cunha Bueno vikomt (algróf) gyakorlatilag tenyészállatként tartott São Paulo-i birtokán. A portugál földbirtokos, kávéültetvényes főnemes arra kényszerítette a fiatal, 218 centi magas, jóképű izmos rabszolgát, hogy minél több rabszolganővel közösüljön. A rabszolgatartó abban bízott, hogy így jó génállományú, munkabíró gyerekek születnek majd farmján, akiket aztán munkára foghat, illetve akikkel kereskedhet. A Pata Seca kihasználásán hüledező posztok kiemelik, hogy az angolai gyökerekkel bíró férfinak 250 gyereke született és leszármazottai ma is egy kis brazil faluban élnek.

A férfi története mintha a semmiből bukkant volna elő, és annyira nem lehetett róla hallani korábban, hogy még komolyan vehető Wikipedia oldala sincs, se angolul, se portugálul. Ami még furcsábbá teszi a jelenséget, hogy a legnagyobb tényellenőrző oldal, a Snopes sem szentelt (még) neki cikket, így valóban olyan, mintha a levegőben lógna az egész.

Rabszolgatenyésztés Amerikában

Az, hogy nem most pattant ki a történet valakinek a fejéből, abból is látszik, hogy Nádia Taquary brazil képzőművész a cikkünk nyitóképén is látható, 2020-ban készült grafikáját Pata Seca emlékének szentelte. A Roque José Florêncio és az eltörlés gyermekei című alkotást a Nádia Taquary az Enciclopédia Negra művészeti projektnek, illetve a projekt gazdájának, a São Paulo-i Pinacoteca Művészeti és Kulturális Szövetségnek adományozta. Az alkotás leírásában az szerepel, hogy az olyakor azért túlzó elbeszélések szerint Pata Seca erős és magas, jó és engedelmes rabszolga volt, aki 130 évig élt. Egyike volt a tenyészrabszolgáknak, akitől több mint kétszáz gyermek származott. 

Az amerikai kontinens újköri történetének kétségkívül egyik legszégyenteljesebb eleme az észak-amerikai és brazil rabszolgatartás, annak is különösen embertelen része, a rabszolgatenyésztés. A munkaerőpótlásnak ez a dehumanizáló gyakorlata csak az utóbbi évtizedekben vált jobban kutatott területté a történészek, társadalomkutatók közt.

Richard Sutch közgazdász úttörőnek számító 1976-os tanulmánya szerint 1860-ban Virginia államban minden férfi rabszolgára két nő jutott, és az adatok szerint 300 ezerrel több nőt tartottak rabszolgasorban mint férfit. 

A nemek közti arányok eltolódása arra mutat, hogy voltak kifejezetten rabszolgaszaporításra létrehozott farmok, ahol az Afrikából elhurcolt nőket szülőgépként tartották fogva. 

A fellelhető dokumentumokból és kortárs beszámolókból az is kiderült, hogy a legtöbb ültetvényes próbálkozott botcsinálta genetikusként szelektív rabszolgatenyésztéssel is, azaz a kiemelkedő fizikai tulajdonságú rabszolgákat külön „pároztatták”, hogy utódaik jobban használható munkások legyenek.

Brazíliában a rabszolgatartás hosszabb múltra tekint vissza, a kontinensen élő indián törzsek jóval az első portugál telepesek megérkezése előtt már rabszolgaként tartották fogva a rivális törzsek harcban elfogott tagjait. Később, az európai kolonizálók, a portugál jezsuiták gond nélkül magukévá tették ezt a gyakorlatot, az őslakosok összefogdosása és munkára kényszerítése meg is alapozta a megszállók gazdagságát. Hamarosan beindult az afrikai rabszolgakereskedelem is: a 16. század közepétől a 19. század közepéig a gazdasági fejlődés fenntarthatósága jegyében csaknem ötmillió rabszolgát hajóztak be Dél-Amerikába Afrika dél-nyugati kikötőiből, a mai Angola területéről.

Pata Seca felmenői is Afrika portugál gyarmatáról érkezhettek Dél-Amerikába. Történetével a Mistérios Du Mundo tavaly decemberi cikke foglalkozott elsők között érdemben. A 130 év és több mint 200 gyerek: Roque José Florêncio rabszolga meglepő története című írás Marinaldo Fernando Souza, a São Paulói Állami Egyetem (UNESP) szociálpszichológusának doktori disszertációjára hivatkozva számol be részletesen Pata Seca életútjáról. Souza 2016-os doktori értekezése (Az iskolán túl: tanulmány a São Carlos-SP közelében lévő vidéki területek oktatási gyakorlatairól) a São Carlos környékén élő vidéki közösségek alternatív oktatási gyakorlatait elemezte, és a Santa Eudóxia nevű körzet településein végzett kutatómunkája során gyűjtötte össze azokat az írott és elbeszélt forrásokat, amikből Pata Seca képe kirajzolódott. Ez a kép annyira hiteles és markáns volt, hogy a brazil kutató a rabszolga emlékének dedikálta tanulmányát.

Száraz Láb

Mint fentebb már említettük, Roque José Florêncio már Brazíliában, egy Sorocaba nevű településen született, valamikor a 19. század első felében. Születésének pontos dátuma nem ismert, hiszen a rabszolgatartó ültetvényesek akkoriban nem igazán vezettek részletes és pontos nyilvántartást a tulajdonukban lévő emberekről, így a teherbe eső és gyereket szülő rabszolganőkről sem. A fiatal rabszolgát Cunha Bueno portugál földbirtokos, kávéültetvényes főnemes vásárolta meg 1849-ben, São Carlosban, kifejezetten azzal a céllal, hogy tenyészrabszolgaként használhassa a Santa Eudóxia kerületi kávéfarmján.

Pata Seca a visszaemlékezések szerint 218 centiméter magas, izmos testalkatú, jóképű és értelmes fiatal volt, nem csoda, hogy azt várták tőle, minél több, hozzá hasonlóan jó adottságú, szép arcú, izmos utóddal gazdagítsa tulajdonosát. A vikomt adta neki a Pata Seca becenevet, ami annyit tesz, hogy Száraz Láb. A név a rabszolga vékony, de izmos lábaira, kezeire utalt, az akkori hiedelem szerint ez a testi adottság segített fiúgyermekek nemzésében és a jó tulajdonságok továbbadásában. 

Marinaldo Fernando Souza terepmunkája során mélyinterjúk sorozatát készítette Pata Seca leszármazottaival, akik jelenleg is Santa Eudóxia szegényes házaiban élnek. A család több tagja is azt állította, hogy Roque-nak sok gyereke volt. „Találkoztam egy hölggyel, aki a lányának vallotta magát, és 90 éves volt. Azt mondta, hogy a nagyapjának sok felesége és sok gyereke volt, de a legtöbb nem volt bejegyezve” – mondta Roque unokája, Celso Tassim. 

Nemi erőszak, parancsra

Az elbeszélések szerint Pata Secát jó sorban tartotta gazdája, kiemelt orvosi ellátást kapott, nem szenvedett hiányt semmiben. Cserébe arra kényszerítették, hogy a lehető legtöbb rabszolganővel közösüljön, többnyire azok akarata ellenére, erőszakkal. A becslések szerint Pata Secának a rabszolgaság felszámolásáig 200-250 gyermeke születhetett. Egy Fazenda Grande város irattárában fellelt nem hivatalos dokumentumban 239 szerepel, mint Pata Seca közvetlen utódainak száma, de ezen kívül semmilyen más, ezt megerősítő irat nem maradt fenn, a család sem rendelkezik születéseket igazoló dokumentumokkal, és az utóbbi években kezdték csak a közösségi oldalakon keresni a lehetséges leszármazottakat. 

Amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, felszabadulásakor Pata Seca egy darab földet kapott gazdájától. Később feleségül vett egy Palmira nevű nőt, aki kilenc gyereket szült neki. A saját családi gazdaságot alapító Pata Seca a „Sítio Pata Seca” névre keresztelt farm tulajdonosa és üzemeltetője lett. Finomítatlan nádcukor előállításával és értékesítésével foglalkozott, így gondoskodott családjáról.

Rokonai nagyon aktív emberként írták le, aki 120 éves koráig is dolgozott, annak ellenére, hogy betegségektől szenvedett. Híres volt arról, hogy segített szomszédainak, és jó hallgatóság volt. A család tagjai büszkék a történetére, és fontosnak tartják, hogy megosszák azt a jövő nemzedékeivel, hogy ne felejtsék el a múltban történteket.

Ezer leszármazottja lehet Santa Eudóxiában

Pata Seca 1958. februárjában hunyt el, három hónappal azután, hogy a megye legidősebb embereként részt vett a város jubileumi felvonulásán. Az 1958. február 17-én kelt halotti anyakönyvi kivonatában az áll, hogy Roque José Florêncio 130 éves korában hunyt el – a halál okaként szívelégtelenség, szívizomgyulladás, szklerózis és szenilitás szerepelt. Souza becslése szerint a 3200 lakosú Santa Eudóxia lakóinak több mint 30 százaléka Pata Seca egyenesági leszármazottja, és úgy véli, az ő tenyésztői szerepe magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nőtt tovább a rabszolgák száma a régióban még az afrikai rabszolgakereskedelem korlátozása, majd betiltása utáni időszakban is: Cunha Bueno így próbálta szinten tartani rabszolgái számát az afrikai import ellehetetlenülése után. 

Pata Seca történetével kapcsolatba joggal merül fel az a kritika, hogy nincs igazából semmiféle kézzelfogható bizonyíték arra, hány gyereket nemzett rabszolgaként, nincsenek megbízható anyakönyvi iratok, születési dokumentumok, orvosi vagy egyéb államigazgatási papírok az utódjairól. Ez kétségkívül így van. Souza úgy véli, hogy a dokumentumok hiánya az Amerikába hurcolt afrikai feketék emlékezetének leértékelődésének tudható be. „A hivatalos történelemírás hajlamos a fekete emlékezetet kitörölni” – mondta, azt hangsúlyozva, hogy Santa Eudóxiában él egy rendkívüli történet, amelyet kutatni kell, el kell mesélni.

„Ha fehér lett volna, nem tartanák mítosznak. Pedig ő tényleg létezett, tényleg rabszolgasorba került” – szögezte le a kutató, rámutatva az elbeszélt történelem jelentőségére. „Ezt a történetet meg kell menteni, és ehhez nem kellenek dokumentumok. A dokumentumokat a fehér elit javára hamisítják. A fekete emlékezetnek előtérbe kell kerülnie.”