Éhező parasztok, rothadó fogak, kosz és bűz – hét közkeletű tévedés a nem is olyan sötét középkorról

Ha az utca emberét megkérdeznénk, hogy milyen kép él a fejében a középkorról, akkor jó eséllyel a tévében vagy moziban látott filmek, esetleg a szórakoztató irodalom hatására a „sötét középkorról” kezdene beszélni. A sötét középkorról, aminek hosszú évszázadai során az emberek zöme fiatalon meghalt valami szörnyű dögvészben, amikor az emberek rothadó fogaikkal rettenetes ennivalókat rágva tengődtek. Az utcákon patakokban folyt a szennyvíz, aki valahová igyekezett, nem győzte a bocskora körül lábatlankodó csirkéket és malacokat kerülgetni, de jobban tette, ha közben figyelt arra is, nehogy valamelyik ablakból a nyakába zúdítsák egy éjjeliedény tartalmát. 

A jobbágyok, parasztok, de a városok polgárai is mind unalmas szürke vagy barna ruhákban jártak, és ami még ennél is rosszabb: szinte soha nem fürödtek. Persze a nemesség se volt jobb, csak ők parfümözték és púderezték magukat, hogy elfedjék a penetráns testszagot. Hosszan lehetne még sorolni a középkorral kapcsolatos közkeletű mítoszokat, amik alapján úgy érezhetjük, szerencsések vagyunk, hogy nem ezer évvel ezelőtt éltünk.

Ha a középkorról beszélünk, persze legelőször érdemes azt tisztázni, hogy az ókor és az újkor közt mely évszázadokról is van szó. Pontos korszakhatárt nehéz kijelölni, de leggyakrabban a Nyugatrómai Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása és a reformáció 1517-es kezdete között eltelt bő ezer évet szokás középkorként emlegetni. Azt sem árt szem előtt tartani, hogy a középkori államok, országok, birodalmak a társadalmi, gazdasági, tudományos, technológiai fejlettség (vagy éppenséggel fejletlenség) eltérő fokán álltak, és nem minden esetben érdemes összevetni a különböző kontinenseken lakók életkörülményeit. Jelen esetben is inkább csak Európára, a feudális spanyol, angol, francia, német, olasz, lengyel, magyar, cseh stb. államokra szorítkozunk, amikor a sötét középkorról beszélünk.

A korszakkal foglalkozó történészek, társadalomkutatók többségének nem feladata vagy küldetése, hogy mondjuk a Netflix-sorozatokban vagy milliószám eladott videójátékokban megjelenő középkorábrázolás hibáira rámutassanak. 

Szerencsére vannak azért olyanok köztük, akik ezt mégis megteszik, és olykor a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Egyik kedvenc twitteres történészünk, a Fake History Hunter kifejezetten ebben utazik: vadászik a tévhitekre, a hoaxokra, a jól hangzó, de helytelen állításokra, a szándékosan félrevezető tartalmakra. Az alábbi válogatásunk a Fake History Hunter középkori mítoszokat fáradhatatlanul és aprólékosan kipécéző posztjai és cikkei alapján készült.

A középkorban mindenkinek rosszak voltak a fogai

Bár a fogápolás és fogászati ellátás nem volt olyan fejlett, mint manapság, ez nem jelenti azt, hogy a középkori emberek mosolya olyan lett volna, mint egy erdőtűz utáni üszkös fasor. A vakító fehér, szabályos és hibátlan fogsor persze nem volt gyakori, de a régészeti leletek szerint az átlag középkori ember fogazata alapvetően rendben volt. Ez pedig az étrendnek volt köszönhető: a középkori ember alig fogyasztott finomított keményítőt és cukrokat tartalmazó ételeket, ahogy cukros és savas üdítőket sem vedelt, nem kávézott és nem dohányzott. A fogzománcot pusztító baktériumok így nem tudtak a szájukban elszaporodni, a fogszuvasodás ennek megfelelően jóval ritkább volt, mint napjainkban. Ráadásul a középkori emberek a maguk lehetőségeihez képest adtak a szájápolásra, igyekeztek étkezés után a lehető legalaposabban megtisztítani fogaikat, ismerték a fogkefét, használtak különféle növényi alapú szájápolási szereket (amilyeneket már az ókori népek is).

A régészeti leletek arról is tanúskodnak, hogy szükség esetén fogászati beavatkozásokat is végrehajtottak, ami korszerű fájdalomcsillapító szerek híján nem lehetett valami kellemes. Az is kiderült a középkori csontvázak tanulmányozásával, hogy a fő problémát nem a fogszuvasodás, hanem a lepedék és a fogkő okozhatta, ami ínybetegségekhez és végül a fogak elvesztéséhez vezethetett. De összességében a középkori emberek fogazata egyáltalán nem volt olyan rossz, mint azt sok filmből megtanultuk.

Senki nem érte meg az öregkort

A közkeletű vélekedés szerint a középkori emberek csak a legritkább esetekben éltek tovább 20-30 évnél. Ha csak a rendelkezésre álló demográfiai adatokat és statisztikákat nézzük, azokból valóban úgy tűnhet, hogy a középkorban a várható élettartam nem volt túl magas. Ez azonban azért van így, mert a számításokban gyakran szerepelnek a magas gyermekhalandósági számok. Az egyházi anyakönyveket és a régészeti ásatások során talált csontvázakat szemlélve azt láthatjuk, hogy a középkori emberek gyakran megérték a hatvanas, sőt hetvenes éveiket is.

Természetesen sokan haltak meg nagyon fiatalon, a nők például az életüket kockáztatták minden alkalommal, amikor teherbe estek és gyereket szültek. A gyermekkort túlélők várható élettartama azonban egészen közel van a maihoz. Természetesen nagy különbségek voltak ebben is a fejletlen és fejlettebb régiók és az egyes korszakok között, de azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy téves az az elképzelés, hogy a középkori emberek soha, vagy csak ritkán élték túl a harmincas éveiket.

Csak a szerzetesek és papok tudtak írni, olvasni

Ez a tévképzet leginkább azon alapul, hogy milyen írott források maradtak fenn leginkább a középkor századaiból. A legtöbb középkori könyv, kézzel másolt kódex az egyházi könyvtárakban található, és ezek leginkább latin (ritkábban francia vagy német) nyelvű vallásos vagy tudományos munkák. Ez pedig arra utalhat, hogy a klérus volt minden tudás letéteményese, és legfeljebb csak az általuk tanított nemesek, uralkodók osztályrésze volt az olvasás, illetve betűvetés ismerete, miközben a templomok és várkastélyok falain kívül a pórnép írástudatlanságban tengődött.

A valóság ezzel szemben az, hogy az egyszerű emberek, akiknek nem volt lehetőségük latint tanulni, a saját regionális nyelvükön írtak és olvastak, már amennyire erre szükségük volt a mindennapi életben. Az ábécé ismerete ehhez persze elengedhetetlen volt, de a közemberek számára adott volt a lehetőség, hogy leveleket, üzeneteket, számításokat, miegymást a maguk nyelvén papírra, pergamenre – vagy ezek híján más erre alkalmas felületre – vessenek, nyelvtannal és nyelvhelyességi szabályokkal persze vajmi keveset törődve.

Sajnos sok minden elveszett abból, amit az egyszerű emberek írtak, mivel ritkán volt lehetőségük könyvek vagy akár hivatalos dokumentumok szerzőivé válni. Régészeti leletek azonban arról árulkodnak, hogy például fakérget és viaszt használtak írásra, ceruzaszerű sztilókkal írva üzeneteiket. Az írástudás szintje persze koronként és régiónként eltérő volt, de a kutatók szerint a középkor második felében minden közösségnek voltak olyan tagjai, akik értettek az íráshoz, olvasáshoz, különösen a városokban, a kereskedők, boltosok körében. A pragmatikus írástudás tehát gyakoribb volt, mint azt nagyon sokáig hitték a történészek.

Malacok és csirkék kóboroltak az utcákon

Középkori település utcaképe a tévében? Futkározó baromfik és sárban turkáló malacok nélkül fabatkát sem ér! A valóság persze prózaibb volt: a középkori emberek csak a legritkább esetben hagyták, hogy nagy becsben tartott, értékes állataik szabadon kószáljanak. A sertéseket (és más haszonállataikat) karámban tartották, vagy közösen a közeli erdőkbe és mezőkre terelték ki őket, ahol nem okoztak túl sok kárt. Az állattartást a legtöbb településen szigorúan szabályozták is, súlyos büntetést kockáztatott, aki nem tartotta be a helyi törvényeket. 

A szabadon kóborló állatok kárt is tudtak okozni mások tulajdonában, amit szintén nem akart senki, tartva a retorzióktól. Sok középkori városban, faluban és nagyvárosban szigorú szabályok és törvények vonatkoztak a veszélyes állatokra: nemcsak az elkóborolt állatokat lehetett leölni, hanem a tulajdonost is megbírságolták. Ami pedig a tyúkokat illeti: a tojásuk miatt is tartott baromfikat ugyanígy igyekeztek kordában tartani, hiszen kinek lett volna kedve az egész faluban azt keresgélni, hogy éppen hová tojt a tyúk?

Az éjjeliedény tartalmát egyenesen az utcára zúdították

Ez olyan mítosz, amihez a középkornak kevés köze volt, inkább kora újkori jelenség volt az egyre népesebb, egyre zsúfoltabb nagyvárosokban, hogy az emeleti lakásokból egyenesen az utcára öntötték az éjjeliedény tartalmát. A reneszánszig a legtöbb középkori városra még nem volt jellemző a túlnépesedés, az épületek jellemzően földszintesek voltak, a legtöbb háznak volt kertje vagy udvara, hátul melléképülettel, a kert végében kanálissal. A középkori emberek az éjjeliedényüket nem az utcára borították, hanem a telek végében lévő komposztba vagy a csatornába. Ráadásul ha nem így tettek volna, akkor azzal komoly pénzbüntetést kockáztattak volna, valamint szomszédjaik haragját is magukra vonták volna.

A jelenség az újkor beköszöntével, a városiasodás, az iparosodás korában vált észrevehetővé, amikor a városok mezőgazdasági jellege eltűnt. A telkeket egyre sűrűbben építették be, eltűntek a hulladéklerakásra, komposztálásra alkalmas udvarok és kertek, miközben megjelentek a többszintes házak, azaz egyre többen éltek egyre kisebb területeken. 

A háztartási hulladék és szenny kezelése az újkor első évszázadaiban az erre vonatkozó szigorú közegészségügyi törvények megjelenéséig, a városi infrastruktúra fejlesztéséig valóban sokszor gusztustalan körülmények közt zajlott. Azonban ez sem jelentette azt, hogy a kora újkor városlakói elégedettek lettek volna ezzel a helyzettel: nem élvezték, hogy büdös és koszos városokban élnek, keményen küzdöttek azért, hogy életkörülményeik javuljanak – a csatornahálózat fejlesztése, a szennyvízelvezetés megoldása ennek volt köszönhető.

A pórnép sosem mosakodott, de még a nemesség se nagyon

Ez talán a legnépszerűbb tévhit, amin manapság borzongani szeretnek. Pedig a középkori emberek nem különböztek igazán a maiaktól, nekik is volt orruk, éreztek szagokat: senki nem szeretett mocskosan, büdösen járni-kelni, pláne nem este ágyba feküdni. A középkori emberek is adtak tehát a személyes higiéniára, ha nem is volt minden házban, lakásban fürdőkád, azért a mosakodás mindennapos volt. A tűzhelyen vizet forralni pár percbe telt csak, egy erre alkalmas vödörből vagy tálból pedig még a legszegényebb emberek is le tudták csutakolni magukat. A szappant már rég, az ókorban feltalálták, a legtöbb településen voltak is szappankészítők, vagy ha nem, akkor a pórnép magának készítette ezt az alapvető tisztálkodási eszközt.

A nemességnek meg pláne megvolt minden lehetősége, hogy kellemes fürdőkkel, gyógynövénykivonatokkal, illatos olajokkal kényeztesse magát: a várakban, kastélyokban voltak ehhez kialakított fürdőhelyiségek, kádakkal, medencékkel, és nem volt ritka a korszerű vízvezetékrendszer sem, hideg-meleg folyóvízzel. A nagyobb városokban ezen kívül elterjedtek és népszerűek voltak a közfürdők, a 14. századi Bécsben 29 ilyen működött, de Buda és Pest sem szűkölködött a fürdőkben.

A középkor egyhangú és színtelen volt

Alig akad manapság olyan mozifilm vagy tévésorozat, amelyben a sötét középkort ne sötét színekkel, a szürke, legfeljebb a barna különféle árnyalataival ábrázolnák. A házak és épületek szürkék vagy mázolatlan agyagszínűek, a ruhák szürkék, legfeljebb barnák, és persze koszosak (elvégre fürödni sem szerettek az akkori emberek, tehát a ruháikat se mosták). Az igazság ezzel szemben az, hogy a középkori emberek ebben nem különböztek igazán a maiaktól, nekik is volt szemük, szépérzékük: szerették a szép színes ruhaneműket, szerették, ha házaik szép színekkel voltak kifestve, sőt kidekorálva.

A különféle textíliákat a könnyen elérhető növényi vagy ásványi alapú színezékekkel színezték: a sárga, a vörös, a kék és a zöld különböző árnyalatai voltak a legkedveltebb színek, na és persze a fehér meg a fekete, az ünnep és a gyász, a vallás és a háború színei. Ha időutazóként megnézhetnénk egy középkori települést, meglepődnénk, hogy mennyire színes volt az utcakép: színesre festett házak közt színes ruhákat viselő nőket, férfiakat és gyerekeket látnánk, még a kevésbé tehetősek közt is.

Hozzászólna?

Nyitókép: Kánai mennyegző (Jan Cornelisz Vermeyen, 1530) – Kép: Heritage Art/Heritage Images via Getty Images