Pingponglabdákkal akarták feltölteni a Titanic roncsát, és az óceánt is befagyasztották volna – elképesztően vad ötletek merültek már fel a hajó felszínre hozására

Pár hete egy olyan expedíció sokkolta a világot, ami a Titanic roncsait meglátogatni vágyó szupergazdagok halálával végződött. A legendás hajó roncsai azonban már az 1912-es tragédia után elkezdte mozgatni sokak fantáziáját, pedig egészen a nyolcvanas évekig nem találták meg a maradványokat. Időközben mégis számtalan terv született arra, hogyan emeljék a felszínre, illetve hasznosítsák a gigantikus jármű maradványait. Ezek a tervek rendre kudarcba fulladtak, hiszen a Titanic már több mint egy évszázada a helyén van. A legtöbb vad ötlet el sem jutott a megvalósításhoz, mert kiderült, hogy vagy túl drága, vagy a kelleténél párral több fizikai lehetetlenséget tartalmaz.

Bombázzuk szét dinamitokkal!

Szinte rögtön az 1912-es katasztrófa után elkezdtek szervezkedni a rokonaikat elvesztő gazdag családok azért, hogy tegyenek valamit azért, hogy a felszínre hozzák a roncsot annak érdekében, hogy el tudják temetni szeretteiket. A korai próbálkozások valószínűleg amúgy sem mentek volna sehova, de az első világháború 1914-es kezdete még a komolyabb kezdeményezéseknek is véget vetett.

Ebből az időszakból a legkevésbé praktikus ötlet az volt, hogy az óceán fenekére juttatott dinamitok felrobbantásával „lazítsák fel” a roncsot, hogy az abban lévő holttestek a felszínre tudjanak lebegni. Ez az elgondolás azonban több hibát is tartalmazott.

Egyrészt a korabeli technológiával a búvárok nem voltak képesek leereszkedni a 3800 méteres mélységbe, ahol a víznyomás negyven megapascal, azaz négyzetméterenként több mint négymillió kilogrammnyi súly nehezedne rájuk. Másrészt ekkor a tudósok úgy vélték, hogy ez a nyomás eddigre már felismerhetetlenné tette a holttesteket, amiről később kiderült, hogy ez hibás elképzelés volt.

Használjunk egy jó nagy mágnest!

Szintén 1914-ben támadt az az ötlete Charles Smith denveri építésznek, hogy egy óriási mágnessel ráncigálja a felszínre a Titanic roncsait. A terv a következő lett volna: a Titanic után kutató tengeralattjáróra egy jó adag elektromágnest rögzítettek volna, ami az elképzelés szerint a roncshoz vonzotta volna a merülőhajót. Ezután még több elektromágnest vetettek volna be, amelyeket egy flottányi uszályhoz erősítettek volna, így húzták volna a felszínre a roncsot.

Ez a terv a fizikai korlátok mellett leginkább azért nem működött, mert elképesztően drága lett volna. Még a konzervatív becslések szerint is 1,5 millió dollárt kellett volna költeni a szükséges felszerelésre, ami mai árfolyamon 35,5 millió dollárnak, azaz 12,3 milliárd forintnak felel meg. Ennyi pénze pedig senkinek nem volt arra, hogy a kétes ötletekkel rendelkező építészt támogassa.

Lufik! Pingponglabdák!

Már a 20. század első felében felmerült az is, hogy gázzal teli ballonokkal kellene megtölteni a Titanic roncsát, hogy a felszínre lebegjen. Aztán a hatvanas években ismét előjött ezzel a valószínűtlen tervvel egy angol kisvárosból származó harisnyakészítő. Douglas Woolley nagy ötlete az volt, hogy nejlonlufikat kellene erősíteni a roncsra, majd a felszínre hozott hajótestből múzeumot kialakítani Liverpoolban.

Meglepő, de a férfi komoly befektetőket is találta a projekthez, akik Nyugat-Berlinben még egy céget is létrehoztak azért, hogy azzal menedzseljék a műveletet. Itt nem is pénzből volt hiány, hanem a technikai nehézségek miatt hiúsult meg a terv. Az előzetes számítások szerint ugyanis tíz évbe telt volna elegendő gázt termelni ahhoz, hogy megküzdhessenek a lufik az óriási víznyomással.

Valamint azt az alapvető problémát sem tudták megoldani, hogy felpumpálják a ballonokat: arról nem is beszélve, hogy több kilométer mélységbe juttassák őket, és valahogy rögzítsék őket a hajótesthez.

Ennek a tervnek a továbbfejlesztett, de hasonlóan működésképtelen változata volt az, amikor később azon morfondíroztak a kalandorok, hogy pingponglabdákkal kellene feltölteni a hajótestet, ami így magától a felszínre lebegne. Ők azt nem vették figyelembe, hogy a labdákat rég összetörné a víznyomás, mielőtt a kellő mélységbe érnének. Később ugyanezt megpróbálták eljátszani üvegből készült bentoszgömbökkel, azonban ez a verzió 238 millió dollárba, azaz 82,5 milliárd forintba került volna.

Mesterséges jéghegy!

Egy 1977-es tanulmányban megjelent írás adott hírt arról az ötletről, amelyet Arthur Hickey-nek, egy munkanélküli angol fuvarozási vállalkozónak tulajdonítanak. Ő azt találta ki, hogy fagyasszák be a vizet a hajó körül, ezáltal egy mesterséges jéghegyet kreálva. Mivel a jég sűrűsége kisebb, mint a vízé, Hickey azt feltételezte, hogy a roncs minden probléma nélkül újra a felszínre fog emelkedni.

Az ötlet híre eljutott a brit BOC-hez is, amely egy jelentős, gázokkal foglalkozó cég volt a korszakban. Ők kiszámították, hogy mire lenne szükség a megvalósításához: és sajnálatos módon ismételten arra jutottak, hogy a roncs nem hozható felszínre. A víz befagyasztásához ugyanis legalább félmillió tonna folyékony nitrogénre lett volna szükség, és akkor még nem is szóltunk a logisztikai problémákról, valamint azok extra költségeiről, valamint a természetkárosításról.

A Titanic roncsa – amely valószínűleg amúgy is túl törékeny lett volna ahhoz, hogy bármelyik próbálkozás sikerrel járjon – így háborítatlanul feküdt az óceán fenekén egészen addig, amíg 1985 szeptemberében rá nem lelt Robert Ballard oceanográfus professzor. Ez idő óta is csak apróbb darabokat, illetve elveszett használati tárgyakat emeltek a felszínre – a teljes roncs elmozdítása álom maradt, és ez valószínűleg a jövőben is így lesz, hiszen az UNESCO 2012-ben, elsüllyedése századik évfordulóján védelem alá helyezte azt.

Egyéb próbálkozások a felszínre hozatalra:

• A hetvenes években olyan ötlet is akadt, amely szerint a roncsot meg kéne tölteni 180 ezer tonna vazelinnel, vagy viasszal, hogy a felszínre lebegjen.
• Nem a valóságban, hanem a fikcióban sikeresen a felszínre emelte a roncsot Clive Russel regényhőse, Dirk Pitt a Raise the Titanic! című regényben. Ezt úgy tette, hogy szépen egymás után befoltozta a roncson található lyukakat, majd telepumpálta levegővel. Az 1976-os regény megjelenésekor még úgy hitték, hogy a roncs egy darabban ért a tengerfenékre, így a valódi Titaniccal ez is lehetetlen lett volna.

Nyitókép: NOAA / Institute for Exploration / University of Rhode Island