Exkluzív interjú a világhírű krimiíróval – Ben Affleck, Martin Scorsese és Clint Eastwood szokták filmre vinni Dennis Lehane könyveit

Bostonban nőtt fel, a saját bőrén is megtapasztalhatta azt a gyűlölethullámot, ami az írek lakta környékeken tört ki, miután elindult a „buszoztatás”, vagyis a szegregáció felszámolása végett fehér gyerekeket buszoztattak a főleg feketék által látogatott állami iskolákba, és fordítva, fekete gyerekeket a teljesen fehér iskolákba. Kilenc éves volt 1974-ben, amikor a buszoztatás megkezdődött. Mit érzékelt a lincshangulatból?

Szinte páholyból figyelhettem, amiről az Apró irgalmakban írok. A két bátyám is rajta volt a buszokon. A regénybéli hasonmásom több szempontból is Bobby, a történet zsaruszereplője. Ugyanazon a környéken nőtt fel, ahol én is. Jól ismeri a helyieket, hiszen innen származik, és mégis, a kívülállók távolságtartásával figyeli az eseményeket. 

Dél-Bostont a törzsi bezárkózás uralta. Olyan szinten, hogy már az is kirekesztéssel járt, ha néhány sarokkal odébb laktál a tieidtől. Azon a nyáron, amikor kihirdették a buszoztatást, gyerekfejjel is úgy éreztem, mintha felrobbant volna a környék. 

A buszoztatás nem holmi pillanatnyi esemény volt, a deszegregációs program végül 265 állami iskolát érintett. Hosszú folyamat volt, amire kezdetben mindenki rosszul reagált. És ennek az árnyéka a mai napig rávetül a város történetére. Nem is nagyon történt ennél nagyobb horderejű dolog Bostonban, a huszadik század második felében.

Ebben a megosztottságban ön melyik klánhoz tartozott?

Én Dorchesterben nőttem fel, az itteni írek klánjához tartoztam. Voltunk mi, az írek, voltak a lengyelek, de az afro-amerikai és a Puerto Rico-i közösség is erős volt. Dorchester nagy területet ölelt fel, nem úgy, mint Dél-Boston, ami száz százalékig fehér volt. Egyetlen színes bőrű lakója sem volt a környéknek.

Ha valaki mégis megpróbált gyökeret verni itt, azt tűzbombákkal űzték el. Rágyújtották a házát. Úgy nőttem fel, hogy rengeteg rasszista vett körül. Rasszisták tömegei.

Utólag sem értem, hogy történt, de én és a testvérem valamilyen oknál fogva megúsztuk, valamiért ránk nem ragadt át a gyűlölet. Talán az apánk miatt, aki nem volt rasszista, de a családunkban nagyon is jelen volt a rasszizmus. Ott volt a házunkban, ott volt az utcánkban, ott volt a legtöbb barátom otthonában.

A helyiek a rendőröket is kiüldözték, ha fekete rendőr is volt közöttük, legalábbis a regényben így történik.

A regény amerikai kiadásának borítóján Eugene Richards fotója szerepel, Richards a Boston Globe fotósa volt, sok képet készített a buszoztatást követő zavargásokról. Van egy fotója, egy afro-amerikai rendőr áll egy dél-bostoni ház előtt. Épp két nővel beszél. És a háttérben, a ház ablakában ott a felirat az N-betűs szóval. Hogy ide, és itt az N-betűs szó következett, nem léphet be. Ez volt a közhangulat. KKK-feliratok a falakra festve. Öljétek meg az összes, és itt megint az N-betűs szó következett – ezt is sokfelé lehetett olvasni. Meg azt, hogy küldjétek vissza Afrikába az összes és itt is az N-betűs szó... Kilencéves voltam, amikor a saját szememmel láttam mindezt.

Mégis, mi a fene történik itt? Ez járt a fejemben. A gyerekkorom, legalábbis egy része ott és akkor véget ért. 

A lányom, aki most tizenegy, elég sokat izélget is ezzel, mióta hallotta ezt tőlem. Amit kilencévesen láttam, örökre megváltoztatta az életemet. Egy gyereknek szüksége van arra, hogy megbízzon a felnőttek bölcsességében. És mit csináltak ezek a felnőttek? Kövekkel dobálták a buszokat, amiken gyerekek utaztak.

A regénybéli zsaru úgy öltözik, mint Serpico, a hetvenes évek ikonja, akit Al Pacino játszott Sidney Lumet filmjében.

A rendőrök, főleg a civil ruhások mind úgy akartak kinézni, mint Serpico. De Frank Serpicót, akit a filmben Pacino alakított, a saját rendőrkollégái csalták tőrbe, bosszúból, mert leleplezte a rendőri korrupciót. Úgyhogy Serpico egyáltalán nem számított hősnek a rendőrök szemében. Árulónak bélyegezték, de divatikon azért még így is lehetett belőle. Gyerekként sok olyan zsarut láttam, akik úgy akartak kinézni, mint ő. Jó, gondoltam, akkor belerakom a regénybe.

Szereti Lumet filmjét Pacinóval?

Imádom Lumet filmeit. Épp nemrég néztem újra a Kánikulai délutánt. 15 éve nem láttam, felkészületlenül ért, micsoda nagyszerű film. Csak ámuldoztam. Amit Sidney Lumet a hetvenes évek elejétől egészen 1982-ig, Az ítéletig művelt, az párját ritkítja.

Jó hallani, hogy Az ítéletet is a klasszikus Lumet-filmek közé sorolta.

Az ítélet a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Minden idők egyik legjobb forgatókönyve. És amit Newman csinál?! Istenem! Ez Paul Newman legeslegjobb alakítása. És hát, Bostonban forgatták a filmet, mit is mondhatnék még?

Ben Affleck, Martin Scorsese és Clint Eastwood viszik filmre a könyveit

Sokkal jobban járt Hollywooddal, mint a regényírók többsége, hiszen a könyveiből olyanok csináltak filmet, mint Clint Eastwood, Martin Scorsese és Ben Affleck.

Tényleg jobban jártam. Clint Eastwooddal kiváló munkakapcsolatom volt, mindent megtett, hogy bevonjon a forgatásba. Azóta belekóstoltam a tévésorozat-készítésbe, és igyekszem Eastwood példáját követni. A Titokzatos folyó forgatásán nagyon sokat beszélgettünk: ő, én és Brian Helgeland forgatókönyvíró. 

Clint nem szeret próbálni, így inkább hozzám küldte a színészeket, ha a szerepeikről, a figurák hátteréről kérdezősködtek. És kérdeztek is, sokat beszélgettem Sean Penn-nel, Tim Robbins-szal, Marcia Gay Hardennel és Kevin Baconnal. 

Ami Bent illeti, neki tényleg nem kellett Bostont bemutatni, a Hideg nyomon a legbostonibb film, ami a könyveimből készült. Tulajdonképpen Ben adta az ötletet a mostani könyvhöz, a Hideg nyomont forgattuk, amikor egyszer csak az azzal jött, hogy valakinek meg kéne írnia a bostoni buszoztatás történetét. A nyolcvanas években született ugyan egy nagyszerű dokumentumregény, a Common Ground, meg is nyerte a Pulitzert, de más nem nagyon foglalkozott ezzel.

És Scorsese?

Volt vele két-három nagyon hosszú beszélgetésem a Viharszigetről. Azt hitték, viccelek, amikor azt mondtam, az egyetlen bajom a forgatókönyvvel, hogy túl sokat átvettek a regényből.

Emlékszem, Scorsese azt mondta, hogy írótól ilyet még sosem hallott. 

Pedig komolyan gondoltam. Voltak sorok, amik jól működtek a regényben, de ugyanezek a szövegek élő ember szájából borzalmasan hangzottak volna. Mondtam is, hogy húzzák ki őket, mert így nem fognak működni.

Ami tényleg nem működött, az Az éjszaka törvénye című gengszterregényének a filmváltozata volt. Ismét Affleck volt a rendező. Mi nem stimmelt?

Bárcsak tudnám! Ugyanolyan erőfeszítésbe kerül egy jó filmet összehozni, mint egy olyat, amire nem kíváncsi a közönség. Senki nem tudja, mi történt ezzel a filmmel, de abban egyetértettünk, hogy nem működött. Tisztességes kísérlet volt, de nem járt sikerrel. Én egy jó filmet láttam, de aztán megjelentek a kritikák. És a nézők elmaradtak.

Irány Hollywood

Sokat lendített a hollywoodi megítélésén, hogy három epizódot is írt a Drótból?

A Drót mindent megváltoztatott. Átállította a pályafutásomat. 

A Drót előtt egy regényíró voltam, aki néha átrándul a tévéhez. A Drót után tévés alkotó lettem, aki olykor regényt is ír. 

És nekem ez tökéletesen megfelel. Látja azt az ajtót a hátam mögött? Épp négy író vár rám mögötte. Imádom a tévésorozatokkal való munkát.

Fel is tűnik a Drótban…

Eredetileg az lett volna a dolgom, hogy lehányom a nyomozókat, McNultyt és Bunkot. Odalépek hozzájuk és kidobom a taccsot. Én írtam az epizódot, mondanom sem kell, hogy milyen izgatott voltam. A hányós jelenet megvalósult, de végül nélkülem. Aztán kaptam egy jelenést McNulty-val. Dominic West és én is remekül szórakoztunk.

Az Apró irgalmak cselekményét beindító buszoztatás egyik legnagyobb haszonélvezője állítólag a helyi ír gengszterfőnök, Whitey Bulger volt, aki Marty Butler néven jelenik meg a regényben.

Ennek eldöntését az olvasókra hagynám, de persze, sok mindent a valóság ihletett. Tény, hogy Bulger arra buzdította a környékbeli fehérek gimnazista korú gyerekeit, hogy a buszoztatás miatt maradjanak ki a deszegregálni kívánt iskolákból. És rengetegen ki is maradtak. Na, és milyen megélhetés várt az oktatásból kimaradt kamaszokra? Whitey Bulger lett a munkaadójuk. Aki aztán heroinnal is megkínálta őket. Rabszolgasorba taszított egy egész generációt.

Bulgerről játékfilm is készült, a Fekete mise című filmben Johnny Depp alakította a hírhedt gengsztert. Tetszett Depp alakítása?

Érdekes volt. Túl érdekes. Annyira, hogy az már ártott a filmnek. Állandóan az járt a fejemben, hogy jé, ez tényleg Johnny Depp. Jesse Plemons viszont igazán jó volt, tökéletesen hozta a figurát (ő játszotta a fenti képen jobboldalon látható Kevin Weeks-t – a szerk.). Tudom, mert ismerem a fickót, akit játszott. És Rory Cochrane is remekelt Bulger embere, Steve Flemmi szerepében. 

Sokáig nem akartam Whitey Bulgerről írni, pedig ha húszszor nem kértek fel, akkor egyszer se. Azért nem akarta róla írni, mert nem akartam felnagyítani az alakját. Egy visszataszító bűnöző volt, semmi más. 

Jól értett ahhoz, hogy manipulálja az embereket. Különösen az FBI embereit. Ebből állt a tudása. És láttam, milyen károkat okozott. Egy generációnyi fiatalt szoktatott rá a drogra és ártatlan embereket ölt meg. Szó szerint. Csak azért megöletett egy egyszerű munkásembert, mert az illetőt valaki felvette a kocsijával.  Az áldozat csak haza akart jutni, szüksége volt a fuvarra. Bulger odaküldte az autóhoz Flemmit, aki lelőtte. Dögöljön meg, aki ilyet tesz, ez a sarkos véleményem.

Az Apró irgalmak főhőse nem a gengszter és nem is a zsaru, hanem egy középkorú rasszista családanya az írek lakta Dél-Bostonból. Ritka jelenség, hogy egy regény rasszista szereplőjével érzünk együtt…

Az írás során nem az jelentette a nehézséget, hogy megkedveltessem ezt a nőt, hanem az, hogy emlékeztessem az olvasókat, hogy mennyi szörnyűség lakozik ebben az emberben. Itt egy nő, aki a lányát akarja megtalálni, ami nemes küldetés, ebben könnyű együttérezni vele, miközben, és ez legalább annyira fontos tényező, nagyon is elítélendő nézeteket vall. Tele van gyűlölettel. Végül rá kell jönnie, hogy milyen pusztító erő rejlik ebben a generációról generációra öröklődő gyűlöletben. 

A szerkesztőm szerette volna, ha a főszereplő megvilágosodik, ahogy az a mai kor követelményei szerint egy regényhőstől elvárható. De ellenálltam a szerkesztői nyomásnak, mert ez a nő semmi ilyesmire nem képes. 

Arra igen, hogy eljusson valamiféle bocsánatkérésig, de nem bocsátanak meg neki. És ez nagyon fontos volt a számomra. Nem akartam, hogy a fekete szülők, akikkel borzalmas dolog történt, egy felemelő jelenetben a megbocsátásukról biztosítsák ezt az asszonyt, hiszen milyen nemes lelkek. Nem akartam a Huckleberry Finn csapdájába beleesni. Tudja, a Huck Finn a tananyag része az amerikai iskolákban, de az afro-amerikai gyerekek egyáltalán nem rezonálnak rá. És azért nem, mert a könyv egyik üzenete nem más, mint hogy az afro-amerikaiak is emberek. Nahát, tényleg? Ezt ők is tudják.

Ha már a megbocsátás szóba került: a bostoniak megbocsátottak önnek, hogy Kaliforniára cserélte a lakhelyét?

Eredetileg nem én akartam Los Angelesbe jönni, később aztán el is váltam, most meg már azért sem mehetek vissza, mert a gyerekeim itt vannak.  Ebben a városban két dolgot gyártanak, filmet és sorozatot, úgyhogy én is ebbe az irányba mozdultam el. 

Már csak azért is, mert ki nem állhatom a könyvkiadást. Nem lehet elég pénzt keresni íróként. Két gyerekkel és két háztartással képtelen lettem volna regényíróként Dél-Kaliforniában megélni. 

Egyébként elég gyorsan megtaláltam a boldogságot a filmes világban. Utólag vettem csak észre, mennyire belefáradtam abba az egyedüllétbe, ami a regényírással jár. Egy tévésorozat ezzel szemben csapatmunka, amitől nem leszek depressziós, és így szülőként is jobban teljesítek. Boston pedig megbékélt a döntésemmel. Nem felejtettem el őket, íróként sem, úgyhogy minden rendben.

Nyitókép: Tom Hardy és Dennis Lehane a Piszkos pénz című film premierjén. Lehane a saját novellájából írta a forgatókönyvet, a főszerepet Hardy és James Gandolfini játszották – Fotó: Michael Buckner / Getty Images for Variety