„Sosem tudtam megtartani, amit egy-egy film kedvéért megtanultam” – interjú Juliette Binoche-sal, akinek egy magyar szerző könyve mentette meg az életét

Mennyit fejlődött a főzőtudománya A szenvedély íze hatására?

Hatalmas fejlődésnek indult, de mivel a forgatás után az égvilágon mindent elfelejtettem, visszatért oda, ahonnan kiindult; a nullponthoz. De az csak most vált számomra világossá, hogy a főzés valóban művészet. Mondjuk, ha az embernek olyan tanítómestere van, mint Pierre Gagnaire (három Michelin-csillagos francia séf), nem nehéz meglátni a szakácsban a művészt.

Gondolom, azért máskor is megesett már, hogy olyasmit evett, amitől a mennyekben érezte magát.

Naná!

Jó, de hol történt?

Az édesanyám konyhájában. Tudja, mit éreztem az anyám ételeiben? A szeretetet. De ha gyakorló séfekre kíváncsi, akkor Marc Veyrat az, akinek a főztje teljesen elvarázsolt. És természetesen Pierre Gagnaire. Sajnos a nevekkel bajban vagyok, a névmemóriám nem a legjobb. Imádom a francia konyhát, de persze nem mindegy, hol próbálja az ember. A japán konyha is nagy kedvencem, nem is beszélve a kínairól. Sokfelé jártam Kínában, sokféle konyhát kipróbáltam. És ha már itt tartunk, akkor vegyük ide az olasz konyhát is.

Volt, hogy olyan tudásra tett szert egy film kedvéért,  amit a forgatás után, a hétköznapokban sem felejtett el?

Nem igazán. Egyik szerep jön a másik után, ez teszi ki az életemet. Sosem tudtam megtartani, amit egy-egy film kedvéért megtanultam. De mégis, mire gondolt valójában?

Lovaglás, villanyszerelés…

Csak akkor ülök lóra, ha nagyon kell. 1994-ben Los Angelesben voltam a földrengés idején. Két héttel rá már egy lovon kellett ülnöm egy forgatáson. 

Maga volt a rémálom. Újra kellett élnem a földrengést minden egyes nap, amikor a nyeregben ültem. 

Fájdalmas élmény volt. Ha ezt kívánja tőlem egy szerep, persze, felülök a lóra, de ha egy mód van rá, inkább messze elkerülöm.

A korabeli ínyencségek mellett a film egy sajátos párkapcsolatról szól: egy gazdag 19. századi ínyencről, aki együtt él a függetlenségére kényes, a konyhaművészet csúcsait ostromló szakácsával. Az ínyenc uraságot a gyermeke apja, Benoit Magimel játssza…

Az, hogy mi, Benoit és én annyi mindennel a hátunk mögött végre kibékültünk, ennek a filmnek köszönhető.

Mit ért a kibékülés alatt?

Benoit és én nagyon régen együtt éltünk, utána pedig nem voltunk valami jó viszonyban. És ez így is maradt hosszú ideig. Az, hogy mi ketten együtt tudtunk dolgozni egy film erejéig, nagy változást jelentett az életemben. És nemcsak az enyémben, a közös lányunkéban is. Igazi ajándékként éltem ezt meg. Persze a forgatás előtt kicsit ideges voltam, nem tudtam, mire számítsak, hogy milyen lesz a közös munka. 

Már csak azért sem, mert korábban kifejezetten került engem, hiába akartam találkozni, beszélni vele. 

Úgyhogy nagy dolog volt számomra már az is, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodtunk. Ez a film sok mindenre gyógyírt jelentett.

Terápia volt a forgatás?

Ha akarja, mondhatja így is, már ha le akarja egyszerűsíteni, hogy mit éltünk át. Nekem nincs szükségem erre a szóra, de ha magának igen, használja csak.

Voltak súrlódások?

Kezdetben sok volt a feszültség, ami meg is mutatkozott a próbák során. Egy próbanapunk volt a forgatás előtt, a nyitójelenetet gyakoroltuk, ami egy dologból állt, a főzésből. Benoit, aki egyébként remek szakács, magához ragadta az irányítást, mást se akart, csak főzni, minél többet főzni, amivel csak egy baj volt, hogy így nem jött ki a két szereplő közti dinamika. Ha ugyanis két egyenrangú szakács van a konyhában, akkor már nem is fogok annyira hiányozni, ha a szerepem szerint meghalok. Hozzáteszem, nem egy kényelmes szerep haldoklót játszani. 

Szóval, rá kellett szólnom Benoit-ra, hogy vegyen vissza, és hagyja, hogy a konyhában nagyobb szerepem legyen. Ez jól fel is dühítette. 

Azzal jött, hogy ha szeretőket játsszunk, márpedig ez a két ember az, akkor miért ne főznénk együtt. Oké, mondtam, de ha már kettőnk közül én játszom a szakácsot, akkor hadd játsszam a szakácsot, legyen már elég mozgásterem hozzá. És valóban hasson meglepetésként, legyen különleges alkalom, amikor a ház ura egyszer csak maga főz a szeretett szakácsának. Hát igen, egy kicsit küzdelmes volt a próbanap, de mindegy is, végül kisimultak a dolgok.

Említette, hogy a forgatás sok mindenre gyógyírt jelentett. Sok-sok évvel korábban Leos Carax rendezővel is együtt élt, és együtt forgatták A Pont-Neuf szerelmeseit. Előfordulhat, hogy vele is fog még dolgozni?

Nem tudom megjósolni, de az az érzésem, fogunk mi még egy nap együtt forgatni.

Jó élményt hagyott önben a Pont-Neuf forgatása?

A jó vagy a rossz nem alkalmas kategóriák arra, hogy leírjam ezt az élményt. Egy két és fél évig tartó forgatást. Nem lenne igazságos sem a végeredmény, sem a közreműködők szempontjából. 

Azt tudom csak mondani, hogy minden erőnket beleadtunk, amink csak volt. És végül csak sikerült befejeznünk a filmet, ami a maga idejében majdhogynem csodaszámba ment. 

Legalábbis mi annak éreztük, mert a forgatás annyira kemény, olyan hosszú volt. Tényleg mindent kiadtunk magunkból.

Tavaly nyáron Budapesten lépett színpadra Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyvének olvasószínházi feldolgozásában. Ez az először Franciaországban kiadott „spirituális tanítás” egy szűk baráti kör, négy magyar fiatal egymás között megélt élményein alapul, akik közül csak Mallász Gitta élte túl a holokausztot (a halála után megkapta a Világ Igaza kitüntetést, mert 1944 decemberében több mint száz zsidó nőt és gyereket mentett meg a deportálástól). Miért érzi ennyire magáénak ezt a könyvet?

Olyasmire akadtam ebben a könyvben, amiről ösztönösen azt éreztem, hogy igen, ezért vagyok én itt. Minden szavában hinni tudtam. Ez a könyv többször is megmentette az életemet.

Hogyan mentette meg?

Nem tudom elmagyarázni, hogyan, olyan mélyen érint. De azt el tudom mondani, hogy bármikor, ha újra fellapozom ezt a könyvet, mindig eligazít. Hogy mi a fontos az életben, hogy miért is vagyok itt. Biztos, hogy nem azért, hogy megszerezzek, birtokoljak dolgokat, hanem azért, hogy megtaláljam azt a helyet, ahova tartozom. És ahol változni tudok. Vannak más könyvek is, amik segítenek, de Az angyal válaszol kivételesen erős hatással volt és van rám.

Említette a változást. Hamarosan hatvanéves lesz…

Hát, az biztos, hogy visszafelé nem mehetek. Eddig még semmi sem maradt ki az életemből, amit meg akartam tapasztalni. Nem lazsáltam el semmit.

Nem érezte, hogy a korral kezdenek elmaradozni a felkérések?

A korom e tekintetben sosem volt tényező. Volt, hogy egy-egy film nem jött össze, de nem azért, mert egy ennyi vagy annyi annyi idős nő vagyok, hanem mert nem akart összeállni a produkció.

És volt, hogy én mondtam nemet, mert volt bátorságom nemet mondani bizonyos szerepekre, amikre felkértek. Olyan szerepekre, amelyek elsőre nagyon is vonzónak tűntek. 

Egy forgatókönyvben is azt keresem, amit Az angyal válaszolban például megtaláltam. Valamit, aminek köze van hozzám. Persze én is szépen elkövettem a saját hibáimat, tudom, hogy merre ne induljak. Biztosan van valahol egy angyal, aki afelett őrködik, hogy megkapjam azokat a szerepeket, amiket meg kell kapnom. Hiszek a választásban, de ugyanúgy hiszek a sorsszerűségben is. De visszatérve a kerek évfordulóra: ki vagyok egyezve a hatvannal. Nem ez a lényeg, hanem hogy szenvedéllyel tudjam tenni a dolgaimat.

Említette, hogy hibákat is követett el. Milyen hibákat?

Ott vannak például a gyerekeim… Vagy a saját gyerekkorom. Végül túltettem magam rajta, meg tudtam bocsátani a szüleimnek. Az is én vagyok, amit ők rosszul csináltak. A hiány sok mindenre megtanít. Arra pedig a gyerekeim ébresztettek rá, hogy attól még, hogy nekem gyerekként valami csodás volt, még korántsem jelenti azt, hogy ugyanaz, ugyanabban a korban nekik is olyan jó. Hát, nem lett olyan jó, de ez csak útközben derül ki. Ilyenkor csak az az egy reményem lehet, hogy egy nap majd megbocsátanak a hibáimért.

A szenvedély ízét január 25-én mutatják be a mozik a Cirko Film forgalmazásában.

Nyitókép: Stefania D'Alessandro/Getty Images