Kevin Macdonald: Channing Tatum tud róla, de kit érdekel, a lényeg, hogy Martin Scorsese tud Emeric Pressburgerről

Ennek az interjúnak két főszereplője van.

Az egyik Kevin Macdonald, skóciai születésű Oscar-díjas filmrendező. Ő rendezte Az utolsó skót királyt, amiért Forest Whitaker Oscart kapott, de forgatott Jude Law-val (Fekete-tenger), Ben Affleckkel és Russel Crowe-val (A dolgok állása), Jodie Fosterrel (A mauritániai) és Channing Tatummal (A sas) is. Készített Oscar-díjas dokumentumfilmet a müncheni olimpiai túszdrámáról, Mick Jaggerről, Klaus Barbie-ról, Bob Marley-ról és a saját nagyapjáról is.

Az interjú másik főszereplője egy világhírű forgatókönyvíró, a brit filmrendező Miskolcról elszármazott nagyapja, Pressburger Imre (1902-1988), vagy ahogy a világ ismeri, Emeric Pressburger. Imréből Berlinben Emmerich, Angliában Emeric lett – itt érte a második világháború és itt kezdődött legendás munkakapcsolata Michael Powell rendezővel, akivel olyan formabontó filmeket készítettek közösen, mint a Blimp ezredes élete és halála, a Diadalmas szerelem, a Fekete nárcisz és a Piros cipellők. Akárcsak az unoka, a nagyapa is nyert Oscar-díjat, de ennél is nagyobb elismerés, hogy Martin Scorsese a Powell-Pressburger duó egyik legnagyobb rajongója.

A szeptember 12-én kezdődő Budapesti Klasszikus Filmmaratonra látogató Kevin Macdonalddal budapesti útja előtt beszélgettünk a filmtörténetben díszhelyen szereplő nagyapáról.

A nagyapjáról szóló vaskos életrajzban (Emeric Pressburger – The Life and Death of a Screenwriter) azt írja, hogy Martin Scorsese olyan nagy rajongója Powell és Pressburger Piros cipellők című klasszikusának, hogy a film három plakátja díszíti a New York-i otthonát. A szárnyasoltárszerű poszterek állítólag úgy vannak elhelyezve, hogy ezt látja elsőként reggelente, ha kikel az ágyából. Kikérdezte Scorsese-t, miért ez a nagy rajongás?

Nem ma volt, de beszéltem vele, igen. Azt hiszem, Scorsese azért rajong ennyire a Piros cipellőkért, mert a film elsősorban arról szól, hogy a művészet mindenek fölött áll. Hogy az ember az életét is feláldozhatja érte. Azt hiszem, Scorsese magára ismert ebben. Hogy a művészet a családnál, az egészségnél is fontosabb lehet, vagy annál is, hogy kerül-e étel az asztalra. Powell és Pressburger sok fontos, mélyen emberi dologról mesélnek, de ami Scorsese-t különösen megfoghatta, az a filmjeik erősen stilizált, a valóságtól elrugaszkodott világa. Valami hasonlóra törekszik Scorsese is.

A miskolci születésű Imréből Berlinben lett forgatókönyvíró. Hitler hatalomra kerülése után el kellett hagynia Németországot; először Párizsban, 1935-ben pedig Londonban kötött ki, a háborút is itt vészelte át.  Könnyen befogadta a brit társadalom a magyar származású zsidó menekültet?

A háború kitörése ebben is változást hozott. Az uralkodó érzés ettől fogva az lett, hogy aki Hitler ellen van, az velünk van. A képet némileg árnyalja, hogy Magyarország háborús szerepe miatt az Angliában élő Emeric az „ellenséges állambeli külföldi” státuszába került. 

Egyebek mellett ez azzal is járt, hogy jelentkeznie kellett mindennap a rendőrségen. És még szerencsésnek is mondhatta magát, mert sok Angliában élő németet, magyart és osztrákot a Man-szigeti internáló táborba zártak, sőt voltak, akiket Kanadába deportáltak. 

Mit sokan mások, Emeric is gyanús elemmé vált, de sem ez, sem az Anglia iránt érzett múlhatatlan hála nem tartotta vissza abban, hogy kritizálja a brit háborús részvételt, ha úgy látta, hogy rossz irányba mennek a dolgok, hogy másképp is lehetne harcolni a nácik ellen. Jól kivehető ez az ekkor született filmjeiben, ami szerintem egészen rendkívüli dolog. A legelső filmemet Emeric életéről készítettem, The Making of an Englishman (Egy angol úr születése) volt a címe. Találó cím volt, mert Emeric szerelmes volt Angliába. Mindent megtett, hogy igazi angollá váljon, hogy ide tartozzon. Minden porcikájában királypárti volt, nála jobban senki sem szerette a királynőt. Bálványozta Churchillt és imádta a brit hagyományokat, az ezzel járó különc szokásokat.

1941-re a miskolci angol úriember befutott: ekkor mutatták be a 49. szélességi fok című filmjét, amiért Oscar-díjat kapott. Mint a könyvében említi, 1943 márciusában Emeric vásárolt egy Evening Standardet, kinyitotta, és az újságból értesült róla, hogy megnyerte a legjobb eredeti történetért járó Oscart. Ráadásul a 49. szélességi fokot a legjobb forgatókönyv díjára is jelölték, és Emeric egy másik filmje, az Eltűnt egy repülőnk a legjobb eredeti forgatókönyv jelöltjei között szerepelt. Ez azért elég szép eredmény. Igaz, az Oscar-díjat nyert 49. szélességi fok maga a megtestesült háborús propagandafilm.

Egyszerű üzenete volt a filmnek, de a kritika odavolt érte. Az igazán jó filmeket gyakran csak az utókor értékeli igazán, így volt ez Powell és Pressburger későbbi, valóban jó filmjeivel is. Igazán csak a nyolcvanas-kilencvenes években kezdték értékelni őket. A 49. szélességi fok nem tartozik a legjobb filmjeik közé; háborús brit propagandafilm, nem sokkal több ennél. Nem öregedett jól, nem árt tudni hozzá, hogy mikor, milyen céllal készült. Ma már nem áll meg a saját lábán, nincs benne meg az a mélység, az az izgalmas kétértelműség, mint Powell és Pressburger számos későbbi munkájában.

A nagy klasszikusokat Powell és Pressburger szoros együttműködésben, a legendássá vált The Archers (Az íjászok) nevű cégük égisze alatt készítették. „Written, Produced and Directed by Michael Powell and Emeric Pressburger” – ez állt a filmjeik stáblistáján, pedig tudvalevő, hogy Powell volt a rendező, Pressburger pedig forgatókönyvíró. Sosem bánták meg, hogy mindent közösen jegyeztek?

Sok munkatársukkal beszéltem, amikor a könyvet írtam, de soha senki nem említette, hogy emiatt nézeteltéréseik lettek volna. Persze, voltak súrlódások, feszültségek köztük, de sosem emiatt. Komolyan hittek benne, hogy mindketten egyformán felelősek a filmjeikért. Nagyvonalú gesztus volt ez, főleg Powell részéről, hiszen mégiscsak ő volt a rendező.

A feszültségek miből eredtek?

Főleg abból, hogy Michael nem volt egy könnyű ember, tudott másokkal kegyetlen is lenni, a diplomácia nem volt az erőssége. Emeric volt a diplomatikus producer, neki kellett elsimítania a vitás dolgokat. Ő volt az, aki megnyugtatta a pénzembereket, hogy ne aggódjanak, Michael nem is úgy értette. 

Kreatív kérdésekben is akadtak nézeteltéréseik, de ezek nem személyes jellegűek voltak, hanem szakmaiak, amik természetesek két alkotó között. Ami igazán szokatlan, hogy barátok maradtak azután is, hogy 1957-ben elváltak az útjaik. Sokan azt feltételezik, hogy biztosan összevesztek, ezért szüntették be a közös munkát, de nem így történt, életük végéig jó barátságban maradtak.

Powell szerint olyan volt a kapcsolatuk mint „egy házasság szex nélkül”.

Valóban olyan volt. Abban az értelemben bizonyosan, hogy egy házasságon belül is lehetnek nagy veszekedések, de ettől még a házasság nem feltétlenül megy tönkre. Volt valami furcsa kötelék e két ember között, amit semmi sem tudott elszakítani.

A nagyapja istenítette Churchillt, Churchill viszont ki nem állhatta a Blimp ezredes élete és halála című filmet, amit ma már Powell és Pressburger első nagy klasszikusaként emlegetnek. 1943-ban, a premier előtt le is kellett vetíteni a miniszterelnöknek a filmet, aki meg is jelent a Leicester Square-en lévő Odeon moziban. Emeric is ott volt a vetítésen. Találkozott is Churchillel?

Ahogy én hallottam a történetet, a szerint a verzió szerint nem találkoztak, bár ugyanabban a moziteremben tartózkodtak. Azt viszont tudom, hogy amikor Churchill meghalt, Emeric 16 órán át állt sorba, hogy a ravatalához járulhasson. Rajongott érte. Ezért is érintette olyan fájdalmasan, hogy Churchill gyakorlatilag árulónak tekintette, amiért elkészítette a Blimp ezredest. Be is akarta tiltani a filmet.

Mi dühítette fel annyira Churchillt?

Azért akarta betiltani, mert azt hitte, őt veszi célba a film. Azt hitte, ő Blimp ezredes. 

Volt is ebben némi igazság, de nem ez volt a teljes igazság. Blimp ezredes a régi idők jellegzetes brit alakját, az úriember katonát, a szabályoknak engedelmeskedő, rezzenéstelen arcú, ódivatú hadvezetőt testesítette meg. Volt Blimpben valami Churchillből, kétségtelen, de azért Blimp nem Churchill volt.

A film kapcsán azt írja a könyvében, hogy Emeric jiddis szentimentalizmussal ruházta fel a szereplőit, és Powellre maradt, hogy kellő cinizmust plántáljon a karakterekbe.

Arra a hangulatra gondoltam, ami a jiddis irodalomra, például Isaac Bashevis Singer írásaira jellemző. Valamiféle kelet-európai, zsidó íz ez. Kicsit szentimentális, kicsit népies. Megvolt ez Emericben is, ezt kellett Powellnek olykor némi cinizmussal ellensúlyoznia. És fordítva is: ha elharapódzott Powell cinizmusa, jól jött Pressburger érzelmessége. Érdekes párosítás volt ez a két véglet, izgalmas dolgok születtek belőle.

Vallásos volt a nagyapja?

Nem volt vallásos, és csak nagy ritkán tartotta a szombatot, akkor is főleg vendégségben. Egyszer-egyszer elment a zsinagógába, de ez sem volt jellemző. Ateista volt, én ilyennek ismertem, és mindenki más is, akivel beszéltem, így emlékezett rá. Magyarországon született, magyar-zsidó közegben nőtt fel a múlt század elején. Ő is, mint sok zsidó honfitársa, előbb tartotta magát magyarnak, s csak utána zsidónak.

Úgy tűnik, az ateizmusa nem gátolta abban, hogy a mennyországot is belekomponálja a Diadalmas szerelem című filmjükbe.

A mennyországot ábrázolni, ez még mai is merész húzás lenne egy filmestől. És egyáltalán nem valami vallásos képet festett a túlvilágról. Ahogy ő ábrázolta a mennyországot, az egy humanista ember víziója. Ebből is látszik, mennyire nem volt vallásos. Mielőtt forgatókönyvírásra adta a fejét, mérnöknek tanult, és a racionalizmusa a későbbiekben sem hagyta cserben.

A Diadalmas szerelem premierjén az angol király is részt vett. Szívesen dicsekedett ezzel az unokáinak, önnek és a testvérének? (Kevin Macdonald bátyja, Andrew szintén filmes, ő volt a producere a Trainspottingnak és a 28 nappal későbbnek.)

Boldoggá tette minden elismerés, ami neki mint brit filmkészítőnek szólt. Az, hogy a király ellátogatott a premierre, élete egyik legbüszkébb pillanata volt. A River Plate-i csata című filmjük premierjén pedig már II. Erzsébet tette tiszteletét. Ezzel is szívesen büszkélkedett, pedig valószínűleg jól tudta, hogy ez a filmjük elmaradt a nagy művektől. Egy meglehetősen átlagos, ötvenes évekbeli háborús film volt, de a királynő eljött, és ezt óriási elismerésnek vette.

Míg a nagyapja a királynővel, ön egy másik brit előkelőséggel, Mick Jaggerrel találkozott, sőt filmet is készített róla. Persze ez már évtizedekkel később történt

Mondhatjuk úgy is, hogy nagyon hasonló élményben volt részünk, bár attól tartok, Emeric nem tartozott Mick Jagger nagy tisztelői közé.

Jaggernek mesélt Emeric Pressburger filmjeiről?

Erre már nem emlékszem, de az az igazság, hogy Powell és Pressburger filmjeit a mai napig is inkább csak a beavatottak ismerik, ők viszont a filmtörténet legnagyobbak alakjaival, Hitchcockkal vagy David Leannel együtt emlegetik őket. És valóban oda is tartoznak, minden idők legnagyobb filmesei közé, de valamiért még mindig kilógnak a brit kultúra fősodrából.

A saját filmjei közül melyikre lett volna a nagyapja a legbüszkébb?

Nem hiszem, hogy Emericnek tetszettek volna a filmjeim, ahhoz túlságosan is a valóságban gyökereznek, míg a legjobb Powell-Pressburger filmek a valóságtól elemelt, stilizált világban játszódnak. Könnyen lehet, hogy egyetlen filmem sem lett volna a kedvére való.

Emmerich Pressburgerből Angliában Emeric Pressburger lett, 1946-ban pedig a brit állampolgárságot is megkapta. Teljesült a vágya, végre teljes jogú angol úriember lett. De milyen brit úr az olyan, aki az ingeit repülővel Párizsba küldeti, mert nem bízik a londoni mosodásokban? Ezek szerint mégsem bízott teljesen a Brit Birodalomban.

Megrögzött kozmopolita volt, aki beutazta Európát, és útjai során arra a meggyőződésre jutott, hogy Párizsban kell tisztíttatnia az ingeit, mert ott vannak a legjobb mosodák a kontinensen. Sörből a cseh sört, szalámiból a magyar szalámit, mosodából pedig a franciát favorizálta. Amíg volt pénze, mindenből a legjobbat akarta és hidegháború ide vagy oda, valahogy mindig sikerült magyar szalámit és cseh sört szereznie. 

Tele volt a garázsa Pilsner Urquell rekeszekkel. A jó élet addig tartott, amíg el nem fogyott a pénze. Amikor én ismertem, az élete utolsó 15 évében már egy fillérje sem volt.

A családtagjai, akik Magyarországon maradtak, túlélték a holokausztot?

A legtöbben nem élték túl. Az anyját, a nagybátyjait, a nővérét megölték, de egy-két rokona túlélte.

Neheztelt Magyarországra a holokausztban játszott szerepéért?

Erről sosem beszéltem vele. A német kultúrát viszont nagyon szerette, fiatalemberként 15 évig Németországban élt, utóbb pedig mindig ügyelt rá, a filmjeiben is, hogy különbséget tegyen a németek és a nácik között. Sosem a németeket okolta, hanem a nácizmust. Ami egy zsidótól, akinek az anyját is megölték, nem egy hétköznapi dolog. 

Ami Magyarországot illeti, azt hiszem, idős fejjel szívesen visszaköltözött volna a gyermekkora színhelyére, ha nincs a vasfüggöny. 

Már hatvan fölött járt, amikor  Ausztriába költözött, mert így volt a legközelebb Magyarországhoz. 5-6 évig élt Ausztriában, de nem tetszett neki az antiszemitizmus, amit ott tapasztalt, és inkább visszaköltözött Angliába. A harmincas évek elején járt utoljára Magyarországon, egy filmet is csinált ott (Mikszáth kisregényének, A vén gazembernek a filmváltozatát), a könyvem borítójára is egy olyan fotó került, ami akkor készült. Emeric egy magyar színésznő mellett áll.

Ön is forgatott Magyarországon, A sas című római légiós filmet Channing Tatummal.

Rosemary Sutcliff könyve az egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom volt, a film is elsősorban a 10-15 éves fiúknak szól. Három fiam van, miattuk akartam megcsinálni és mivel rendeztem néhány sikeres filmet, lehetőségem nyílt megcsinálni. Talán Emeric is szívesen csinált volna filmet belőle, hiszen a korlátokat legyőző barátság áll a középpontjában. A film felét Magyarországon, a másik felét Skóciában forgattuk. A magyar etap sokkal kellemesebb volt, mint a skóciai, talán az időjárás miatt is. Szeptember vége volt, csodálatos őszt fogtunk ki Magyarországon, míg Skóciában az október, november szörnyű volt: esett és hideg volt.

Beavatta Tatumot a magyarországi családtörténetébe?

Meséltem neki Emericről.

Ha Mick Jagger nem is, ezek szerint Channing Tatum biztosan tud Emeric Pressburgerről…

Channing Tatum tud róla, de kit érdekel, a lényeg, hogy Martin Scorsese tud Emeric Pressburgerről.

Nyitókép: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images