„Ahogy én írok, úgy nem ír senki más” – exkluzív interjú Werner Herzoggal

Zoomon beszélgettünk a régóta Los Angelesben élő német filmrendezővel, akit sokan a régi dolgaiért (Fitzcarraldo, Woyzeck, Nosferatu) tisztelnek, sokan az újabbakért (A grizzlyember, Into the Inferno), sokan pedig azért, mert filmes főgonoszként hol bébi Yodára (The Mandalorian), hol Tom Cruise-ra (Jack Reacher) hozza a frászt.

Ilyen életművel a háta mögött néha akár pihenhetne is egy kicsit, de ez a szó nem létezik a 80 éves Werner Herzog szótárában. Most épp írt egy regényt, életében az elsőt, ezért is beszélgetünk, de mielőtt még elkezdenénk, magához ragadja a szót, hogy tisztázzon néhány lényeges dolgot. És ha Werner Herzog magához ragadja a szót, nincs mese, ott engedni kell. A kérdezést tehát Mr. Herzog kezdi:

Mielőtt elkezdjük… Őrült időket élek, két új könyvem és két új filmem is van, melyik könyvemről is szeretne kérdezni?

A Dereng a világról.

Jó, de tudja, egy memoárféleség is megjelenik tőlem mostanában Németországban, Every Man for Himself, and God Against All az angol címe.

A Dereng a világ hőse Hiroo Onoda, a japán katona, aki 30 éven át bujkált a Fülöp-szigetek dzsungelében, abban a hitben, hogy a második világháború nem ért véget. 1944 végén vezényelték a Lubang nevű szigetre, végül 1974-ben tette le a fegyvert. Ön találkozott is vele. Volt benne valami fanatizmus?

Többször is találkoztam vele. Sztoikus természet volt. Méltóság áradt belőle, messziről érezhető méltóság. Nem volt a háború megszállottja, távol ált tőle az ilyesfajta fanatizmus.

Önt a közelébe engedte? Barátok lettek?

Úgy nem lehet barátságot kötni, hogy ott van köztetek egy tolmács. Legalábbis így nehéz. De a közös hullámhossz, a kölcsönös tisztelet rögtön megvolt köztünk. Mindkettőnknek megvolt a maga dzsungeltapasztalata, amit megosztottunk egymással. 

Ő harminc éven át vívott egy véget ért háborút, én filmeket forgattam viszontagságos körülmények között a dzsungelben. Mindketten tudtuk, miről beszélünk.

Amikor Onoda 30 év elteltével hazatért Japánba, nem igazán találta a helyét. Olyan embernek tűnt, aki otthonosabban mozog a dzsungelben katonaként, mint civilként az emberek között?

Ezt nem tudom megállapítani, találgatni pedig nincs értelme. Tény, hogy amikor Onoda hazatért Japánba, csalódással töltötte el az a fogyasztói társadalom, amivé Japán vált. Ő úgy mondta: Japán elvesztette a lelkét. El is költözött Brazíliába, szarvasmarhatelepe volt Mato Grossóban.

Ahogy említette, önnek is kijutott a dzsungelből, például a Fitzcarraldo híresen viszontagságos forgatásán. A dzsungelt vagy a fim főszereplőjét, Klaus Kinskit volt nehezebb kibírni?

Nem jó az összehasonlítás. 

A dzsungel csak egy erdő, Kinski pedig csak egy színész.

Mégis rémálomszerűnek tűnik, amit a forgatásról tudni. A stáb egy tagja, akit kígyó mart meg, levágta a saját lábát, és ez csak egy a számos rémtörténet közül.

Pedig nem volt rémálom a forgatás. Olvassa csak el a Conquest of the Uselesscímű könyvemet. Ebben leírtam, milyennek találtam a dzsungelt. Egy belső világnak, lelki tájnak. És igen, valóban megtörtént, hogy egy favágó levágta a saját lábát, egyike volt ez is a forgatáson történt incidenseknek.

Egy másik filmrendezőt is próbára tett a dzsungel, Francis Ford Coppola kis híján beleőrült vietnámi háborús filmje, az Apokalipszis most forgatásába.

Nem, Coppola nem volt az igazi dzsungelben. Egy légkondicionált hotelszobában tartózkodott. 

Vagy egy légkondicionált lakóautóban. Vagy épp helikopterrel közlekedett.

A Fitzcarraldo forgatása előtt találkozott Coppolával. Amerikai kollégája nem figyelmeztette a dzsungelben való forgatás veszélyeire?

Igen, találkoztam vele, de én már jóval Coppola előtt forgattam a dzsungelben, például az Aguirre, Isten haragját. Coppola sokat lopott ebből a filmemből, ezt nyíltan be is ismerte. Úgyhogy Coppolának nem kellett figyelmeztetnie semmire, mégis mit mondhatott volna a dzsungelről a San Franciscó-i otthona vagy a kaliforniai borászata kényelméből? Coppola sosem járt a dzsungelben. És ha járt is, egészen más problémákkal nézett szembe, mint én. Ha bármi gondja támadt, mindig kéznél volt a készpénz. Nekem nem volt tele a zsebem készpénzzel.

Az első könyve, az Of Walking in Ice  (Vom Gehen im Eis) a saját zarándokútjáról szól: míg Onoda 3 évtizedet töltött a dzsungelben, ön 1974 telén 3 héten át gyalogolt, hogy Münchenből eljusson Párizsba.

Megjelent magyarul a könyv?

Sajnos nem. A magányt vagy a fizikai igénybevételt volt nehezebb elviselnie a gyalogút során?

Konkrét céllal indultam el, és ez azért nagyon más. Egy idős hölgy, a mentorom Párizsban haldoklott. A fejembe vettem, hogy ha elgyalogolok hozzá, nem fog meghalni, nem engedem meghalni ezzel a tettemmel (Lotte H. Eisner, a legendás filmkritikus és filmtörténész közel egy évtized múlva halt csak meg – KG.). Lényegtelen volt, mennyire kimerítő megtenni ezt a távot.

Onodát mennyire kínozta a magány a dzsungelben töltött három évtized alatt?

A vége felé biztosan küzdött a magánnyal, de ne feledje, hogy kezdetben három bajtársa is volt. Az egyikük 4 évvel a háború vége után megadta magát, a másik kettőt pedig a helyi erők lőtték le. Az utolsó két évben teljesen magára maradt, de volt annyi belső tartaléka, hogy megküzdjön a magánnyal. A sztoicizmusa a segítségére volt.

A regényben Onoda arról beszél, hogy az ötvenes és a hatvanas években is látott amerikai bombázókat elhúzni a feje felett, ami csak megerősítette benne, hogy nincs vége a háborúnak.

Onoda megfigyelései pontosak voltak, csakhogy ő ezekből azt a következtetést vonta le, hogy a második világháború még mindig tart. Az ötvenes évek elején a koreai háború, a hatvanasokban pedig a vietnámi háború amerikai műveleteit látta. A repülőkről leszórt röplapok sem győzték meg, hogy vége a második világháborúnak. A megadásra felszólító japán nyelvű szövegben két elírást is talált, amiből arra következtetett, hogy azt az amerikaiak írták. Így aztán Onoda tovább harcolt egy fiktív háborúban.

Onoda történetét először filmre akarta vinni, aztán mégis regény lett belőle.

Rövid ideig fontolgattam, hogy filmet csinálok belőle, de aztán világossá vált számomra, hogy ez irodalmi téma. 

Az írásaim valószínűleg tovább fognak élni, mint a filmjeim, de olyan sokszor tévedtem már, hogy jobb, ha óvatosan bánik ezzel a kijelentésemmel.

Miből gondolja, hogy az írásai maradandóbbnak bizonyulnak a filmjeinél?

Mert, ahogy én írok, úgy nem ír senki sem.

És olvasni kiket olvas?

Nézze csak meg, csak könyveket láthat a hátam mögött. Könyvekkel vagyok körülvéve. Egyre többet olvasom az ókori görögöket. És latinul is sokat olvasok, pedig mennyire utáltam, amikor az iskolában tanították. Vergilius Georgicáját sokszor előveszem. Az ókori görögök közül pedig most Diodórosz, a történetíró áll közel hozzám.

Onodo fiktív háborút vívott, a Hajnali mentőakció című filmje azonban egy nagyon is valós háborúról, a vietnámiról szól. Egy német-amerikai pilótáról, akinek a gépét lelövik Laosz felett.

Ez nem a vietnámi háború filmje, hanem a rabság és a szökés filmje. Egy olyan emberről szól, akinek a repülés volt az álma. Olyan mint egy görög tragédia. Egy embernek van egy álma, és mert meg meri valósítani, megkapja a maga büntetését.

Ezúttal simábban ment a forgatás, mint a korábbi dzsungelprojektjei során?

Nem vagyok a panaszkultúra híve, de a pénzhiányt megszenvedtük. És a szervezettség hiányát is. A produkciós cég működése leginkább egy alvilági átverésre emlékeztetett. Mindezek ellenére elkészíteni a filmet, ezt nevezem én teljesítménynek.

A főszerepet alakító Christian Bale híres arról, hogy drasztikus testi átalakulásra képes egy-egy szerep kedvéért. Ezúttal is nagyon sokat fogyott. Nem túlzás ezt elvárni egy színésztől?

Megvitattuk a dolgot magunk között, de kérni nem kértem rá. Ez Christian Bale döntése volt. Úgy határozott, hogy 29 kilót fog fogyni. Szolidaritásom jeléül felajánlottam, hogy ennek a felét én is leadom. 13 kilót sikerült.

És az élő férgek hogy ízlettek?

A férgeket Christian Bale-nek kellett elfogyasztania. Sosem kérek olyat a színészeimtől, amit magam nem tennék meg, így amikor eljött a jelenet, amiben élő férgeket kellett ennie, azt mondtam neki, adj csak egy kanállal nekem is. Már néhányat megettem, amikor azt mondta, ne csináld már, indítsd a kamerát, essünk túl a jeleneten! Hát, így működött a mi párosunk.

Abban, hogy visszatért az íráshoz, és megírta az első regényét, a pandémiának, a kényszerű bezártságnak is része volt?

Nem, mert közben aktívabb voltam, mint valaha, két filmet is csináltam, és megírtam egy másik könyvet is, ami háromszor olyan hosszú, mint ez. Gyorsan írok. A Dereng a világ szinte teljesen készen várta, hogy kiadjam magamból, a szöveg a fejemben volt, megírhattam volna akár 6 éve is. A filmezés pedig olyan számomra, mint egy nyelv, amit tökéletesen elsajátíthat az ember. 

Nincs olyan forgatókönyvem, amit egy hétnél hosszabban írtam volna. És közben az adóbevallásomat is el tudom készíteni. Aztán folytatom tovább az írást. 

A forgatási napjaim rövidek, mert pontosan tudom, mit akarok felvenni. Az utolsó játékfilmem a Family Romance LLC volt, Japánban csináltam, 14 nap alatt forgattam le. Összesen 320 percnyi anyagot vettem fel. Amikor ezt elmondom, senki sem hisz nekem, hiszen egy hollywoodi filmet egyszerre öt kamerával vesznek fel, képzelheti, hány percet rögzítenek egy nap alatt, akár ezret is. Mint mondtam, a forgatási napjaim rövidek, marad időm nagyokat aludni.

Nemrég halt meg honfitársa és kollégája, Wolfgang Petersen, aki olyan hollywoodi blockbustereket rendezett, mint Az elnök különgépe, a Viharzóna vagy a Trója. Önt nem környékezte meg Hollywood hasonló ajánlatokkal?

Volt ilyen is, de ezek nem voltak jó ajánlatok. Mindig is a saját történeteimhez ragaszkodtam.

Nicolas Cage, akivel együtt forgatta a Mocskos zsaru – New Orleans utcáin című filmet, nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy évente akár négy filmet is leforgatott, hogy kifizesse a hitelezőit, és fedezze az édesanyja kezelését, de még így is talált valamit mindegyik filmben, amiért érdemes volt megcsinálnia…

Tudja, mit mondott Nicolas Cage a közös filmünkről?

Nem.

Azt mondta, hogy valamennyi filmje közül messze ez volt a legjobb. Annál a filmjénél is jobb, amiért megkapta az Oscar-díjat. Nyilvánosan mondta. És igaza volt. Egyetértek vele.

Nyitókép: Britta Pedersen/picture alliance via Getty Images