Fent gyorsan kikapják, holnap lehet is hazamenni

Szeptember 15-én, csütörtökön új korszak kezdődött a hazai abortuszszabályozásban. A Pintér Sándor belügyminiszter által jegyzett rendelet az 1992 óta hatályos abortuszszabályozás egyik mellékletét írta át, anélkül, hogy ezt az aktust bármiféle társadalmi vagy szakmai egyeztetés megelőzte volna.

Az új szabályok értelmében mostantól az abortuszra jelentkező várandós nőknek be kell majd mutatniuk egy olyan szülész-nőgyógyász által kiállított leletet, amellyel igazolják: az orvos egyértelműen azonosítható módon bemutatta „a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt”. Ez azt jelenti, hogy az abortuszra jelentkező nők meg kell nézzék magzatuk ultrahangképét, a szív pulzálását, és meg is kell hallgatniuk a szívhangot.

A rendelet, amiről hétfőn szerzett tudomást az ország, napok óta heves, főként politikai színezetű vitákat vált ki a nők önrendelkezési jogát védők és az abortuszellenesek közt. Mivel az új szabályozás már életbe lépett, azok a vélemények, amik szerint a szívhang meghallgatására kényszerítés nem több, mint érzelmi zsarolás, az amúgy is nehéz helyzetben lévő nők megalázása, vagy hogy maga a szívhang sem értelmezhető biológiailag a terhesség elején, mivel a szívkamrák még nem fejlődtek ki, csupán az embrió kezdetleges keringési rendszere pulzál még ilyenkor, gyakorlatilag pusztába kiáltott szavak maradnak.

A társadalmi vita teljes hiánya, az érintettek semmibevétele, a férfiközpontú szabályozás képmutató jellege más, eddig kevesebb figyelmet kapó szempontból is kitűnik. Mint arra a Másállapotot a szülészetben civil szervezet is felhívta a figyelmet a Facebookon, 

hazánkban nem kapja meg minden embrió és anya azt az „élettiszteletet”, amit akkor hangoztatnak, amikor az abortusz ügyében a magzati élet védelmének fontossága merül fel.

„Abortusz előtt azt várják egy nőtől, hogy nézze meg az ultrahangot; szívtelennek gondolják, ha nem akarja hallani a szívverést. De ha egy nő elvetél, halott babát – esetleg beteg babát – szül, akkor a leggyakoribb mondás, hogy »Minek azt megnézni?« »Minek eltemetni, minek elbúcsúzni, nem volt még az igazi gyerek.« 

A 24. hét előtt született kisbabáknak, embrióknak és szüleiknek nem jár a búcsú, temetés lehetősége, automatikus eljárásként egészségügyi hulladék válik belőlük.

Magától értetődő, rutinszerű közöny

Kollégánk, Kovács-Angel Marianna úgy döntött, hogy megosztja saját megrázó tapasztalatait ebben a kérdéskörben. Az rtl.hu újságírója egy évvel ezelőtt második gyerekét várta. Az akkor 36 éves anyuka szeptember közepén, terhessége 7-8. hetében munka közben enyhe alhasi fájdalmat érzett. A munkaidő végére vérezni is kezdett, ezért azonnal bement a Péterfy Sándor utcai kórház nőgyógyászatára.

Az ügyeletes orvos megvizsgálta, majd közölte, hogy a méhlepény leszakadt, és a magzatnak nincsen szívhangja.

Fent gyorsan kikapják, holnap lehet is hazamenni. Ne vegye úgy a szívére, lehet még nyolc gyereke

– mondta az orvos, aki Marianna szerint amúgy nem volt otromba, sőt a tőle telhető módon igyekezett minden segítséget megadni a vetéléssel küzdő páciensének. De ez a magától értetődő, rutinszerű közöny egy várva várt baba sorsa iránt szíven ütötte Mariannát.

Kollégánkra ekkor egy lelkileg szörnyen megterhelő úgynevezett „missed ab” műtét várt, ami azt jelenti, hogy a vetélést az abortuszhoz hasonló műtéti beavatkozással fejezik be az orvosok.

Fent gyorsan kikapják. A fent a kórház nőgyógyászati osztályát jelentette. A kórteremben este egyedül voltam, másnap befektettek két abortuszra váró és egy nem várandós, valamilyen más problémával küzdő nőt. A legbántóbb az volt, hogy ez a kórterem a szülészeti részlegen volt. Az abortuszra váró vagy azon átesett nőknek és nekem a gyönyörű, újszülött babáikat tologató nők között kellett lennünk

– idézte fel Marianna. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy mivel nem volt mosdó a kórterem közelében, Mariannának és társainak egy hosszú folyosón kellett átmenniük, ahol a családok a babákat tologatták.

Éjszaka a babák sírását hallgattam. Én is ezen az osztályon szültem meg az első gyerekemet. Most nagyon furcsa volt a hasamban a halott gyerekkel ott lenni.

Marianna késő délután került be az osztályra. Vitt magával egészségügyi dolgokat, mert számított rá, hogy például betétet nem kap. De vizet például nem vitt, mert arra már nem számított, hogy nem lesz vezetékes víz. Márpedig nem volt. Egy nővér a saját ásványvizét adta oda neki, hogy legyen mit innia. Az étkezéssel is gondok voltak: Marianna jelezte, hogy inzulinrezisztenciája van, mire a diétás menüt úgy oldották meg, hogy a kész lebbencslevesből kiszedték a tésztát. Ráadásul ekkor indult a koronavírus-járvány őszi hulláma, Marianna férje, aki egyébként otthon egyedül vigyázott 4 éves kislányukra, nem tudott bemenni hozzá, hogy támogassa.

A halott gyerek másnap délelőttig a hasamban volt, akkor műtöttek meg, majd engedtek haza. Úgy tűnt, hogy az abortuszokat úgy végezték, mint valami szalagmunkát, az orvos ki sem jött a műtőből, az egyiket tolták ki, a másikat már tolták is be.

A műtétre altatásban került sor. Marianna utolsó emléke a műtőben az volt, hogy valaki valami olyasmit mond, hogy

ez egy vetélés, kiszedjük. Bent van két fentanil.

Aztán az ébredés a kórteremben.

A műtött nők felé, így magam felé sem nagyon tapasztaltam tapintatot. Még egy lepedőt sem dobtak rám – meztelen alsótesttel, vérezve, kitakarva ébredtem.

Azóta eltelt egy év, Marianna többé-kevésbé feldolgozta a traumát. A vetélés maga annyiból nem volt váratlan, hogy sajnos a megelőző orvosi vizsgálaton már sejtették, hogy baj lehet. Az utolsó ultrahangon az orvos nem tudta megállapítani, hogy a magzatnak van-e szívhangja vagy nincs. Ami igazából ekkor még nem szívhang, hanem a kialakuló kezdetleges vérkeringés jele. „Korábban a Péterfyben az orvos azt mondta, hogy nem a legjobb a gép, és nem tudja eldönteni, hogy a kép vibrál-e, vagy a keringést látja. Így már eleve volt bennünk félelem.”

Nagy trauma és krízishelyzet

Ferenczi Gabriella perinatális szaktanácsadó, szülésfelkészítő, szüléskísérő dúla szerint kétségbeejtő az a fajta attitűd, ami ebből a történetből is kiviláglik: hogy mennyire nem kezeli jól a magyar egészségügy a várandósság első bizonytalan heteiben lévő nőket.

„Ez egy oda-vissza ható dolog, egy saját farkába harapó kígyó. Az egészségügyi dolgozók nap mint nap találkozhatnak a veszteségekkel, amelyek őket is traumatizálhatják. Sajnos ezzel a traumával azután nem történik semmi. Nincsenek keretei, lehetőségei a feldolgozásnak. Ezek a feldolgozatlan traumák aztán gyakran rányomják a bélyegüket nemcsak a szülészeti ellátásra, de akár a terhesgondozásra is, gyakran a folyamatok túlbiztosításában keresve a megoldást” – mondta Ferenczi Gabriella az rtl.hu-nak. Ez a túlbiztosítás azt jelenti, hogy az esetenként félelemvezérelt attitűd sokszor az esélyt sem adja meg a folyamatok természetes lefolyásának, és megágyaz indokolatlan beavatkozásoknak. Egy-egy ilyen „megelőző” jellegű beavatkozás további beavatkozások sorát indíthatja el, ami például császármetszéshez is vezethet akár egy olyan esetben is, ahol esetleg türelemmel és odafigyeléssel, odafordulással biztonsággal világra tudna jönni egy baba természetes úton is.

A Debrecenben dolgozó dúla szerint mindez bele van kódolva a férfiközpontú, patriarchális társadalmi berendezkedésbe:

A női teremtő erő kiteljesedése félelmetes is tud lenni. A rendszer – ha nem is feltétlenül tudatosan – ezt korlátozza, azzal, hogy sokszor önálló döntéshozatalra képtelen tárgyként kezeli a nőket, akadályozva ezzel, hogy megéljék várandósságukat, és az ide-oda pakolható kislány státuszába taszítva őket. 

Egy nő és egy család életében meghatározó hatása van a szülésnek, sőt akár a vetélésnek is, véli Ferenczi Gabriella. „Ha a folyamatot kellő tisztelettel kísérik, és a nő annak kompetens résztvevője tud lenni, az igazi megerősítés és hosszú távú erőforrás. Sajnos ma Magyarországon ez nem mindenhol hozzáférhető. Nap mint nap találkozunk traumatikus, szülészeti erőszakkal terhelt szülésekkel, amik hosszú évekre, évtizedekre rá tudják nyomni egész családok életére a bélyegüket.”

Ferenczi Gabriella egykori szociálpolitikusként úgy látja, hogy a belügyminiszter által most aláírt „szívhangos” rendeletnek azon túl, hogy az amúgy is nehéz helyzetben lévő nőket zsarolja érzelmileg, semmi hatása nem lesz:

Rengeteg abortusz az edukáció, a fogamzásgátló eszközökhöz való hozzáférés hiánya miatt történik, nem pedig a nők »gondatlanságából, felelőtlenségéből« fakad. Amíg nem preventíven állunk ehhez a dologhoz, addig ez a helyzet nem fog változni.

Egy abortusz mindig mélységesen nehéz, érzelmileg terhelt esemény. Minden nő életében nagy trauma és krízishelyzet” – tette hozzá.

Ferenczi szerint az egyoldalú érzelmi hangolás – amit a szívhang meghallgatására kényszerítés jelent – álságos, és az amúgy is megélt bűntudat növelésén túl nem tud valódi hatást gyakorolni egy döntésre. Nem fog változtatni a döntést befolyásoló külső tényezőkön, mint például az anya szociális helyzetén, a fogantatás esetleges bántalmazó körülményein, vagy tragikus esetben az embrió már kimutatott fejlődési rendellenességén.  

Az anyaság egyébként is milliószor összetettebb annál, hogy most dobog-e egy embrió szíve, vagy sem

– magyarázta Ferenczi Gabriella. A dúla hosszan sorolta azokat a területeket, amelyeket az anyává válás gyökeresen megváltoztathat egy női életút során: a testi-lelki egészségtől kezdve a szociális státuszon, a munkaerőpiaci hátrányokon át, egészen az önértékelésre és a társas kapcsolatokra gyakorolt hatásokig. 

Az igazi változást szerinte az hozná, ha ezekre a változásokra érzékeny társadalomban élhetnénk, és a leendő anyák megfelelő támogatást kapnának életüknek ebben a kritikus időszakában. És természetesen nem lehet szó nélkül elmenni az érzelmi zsarolással kikényszerített várandósság és gyermekvállalás negatív lélektani hatásai mellett sem, amik nemcsak az anyát, de a gyereket is sújtják. Nem kívánt gyermekként vagy igen hátrányos szociokulturális közegbe születni egy életet meghatározó teher lehet. Hatványozottan igaz ez egy hiányosságokkal küzdő szociális hálóval rendelkező környezetben, ahol a kompenzálás lehetőségei is korlátozottak.

És akkor még egy árva hangot sem ejtettünk eddig a férfiről, akinek a felelősségvállalása ebben a szívhangos, abortuszos vitában egyáltalán nem jelenik meg

– tette hozzá Ferenczi Gabriella, nehezményezve, hogy bármiféle társadalmi vita nélkül hoztak ismét nőket érintő döntést férfiak.

A jog nem írhatja körül mi az anyaság

Ferenczi úgy véli, hogy minden várandósság más és más, és nehéz csak a jogi keretek felől szemlélni a dolgot. Annak, hogy intézményesen – például a CSOK ügyintézése során is – a 12. héttől számít önálló életnek a magzat, van biológiai, egészségügyi háttere: a 12. hét környékére fejlődik ki teljesen a méhlepény, ekkor különül el teljesen az anya méhétől a magzat, mondhatni ekkor függetlenedik a születendő gyermek. Éppen ezért a 12. hétig tartó időszakban történik a legtöbb spontán vetélés, mint történt az Marianna esetében is.

„Ezzel szemben mi, dúlák pontosan úgy viszonyulunk a megfogant babához, ahogy az édesanyja. 

Vannak, akik már a fogantatástól számítják gyermekük életének kezdetét, sőt olyan is akad, aki már előtte anyának kezdi érzi magát. Olyan nőkkel is találkozunk, akik még a 2. trimeszterben is nagyon távolinak érzik maguktól az anyaságot, 

azt, hogy nekik hamarosan gyerekük lesz. Akárhogy is, a mi feladatunk, hogy támogassuk őket, végigmenjünk velük az ő saját útjukon. És ezt nem lehet jogszabályokkal körülírni.”

Ferenczi Gabriella szerint a traumatikus élmények megelőzésében sokat segíthet, ha a várandós nők és segítőik előre tájékozódnak, hogy milyen szemléletű egészségügyi intézmények vannak a közelükben, hogy milyen a szülés vagy adott esetben egy vetélés élettani lefolyása, milyen szakemberek tudnak támogatást nyújtani. „De sajnos a helyzet az, hogy ma Magyarországon a legtöbb helyen erősen hierarchikus, gyakran elnyomó jellegű az ellátórendszer, ami a bekerülő várandós nőket túl sokszor traumatizálja. Ráadásul a rendszer annyira túlterhelt, hogy egyszerűen nem is teszi lehetővé, hogy az ellátottak, sőt maguk az ellátók élhetőbb, egészségesebb környezetben létezzenek benne.”

Nyitókép: Carolyn Van Houten/The Washington Post via Getty Images