Haragból elfutva

Testvér, apa egy személyben. A műsor szerkesztése során sajnos gyakran rádöbbennünk, milyen sokan elfelejtik: ezek nem csak egymásra dobált szavak, hanem igenis életre szóló kötelékek. Ezúttal Istvántól érkezett egy megkeresés, aki már több mint 8 éve keresi öccsét, de kutatása során mindig akadályokba ütközött. Mindössze annyit tudott róla, hogy 2007-ben magyarországi életét hátrahagyva, elment szerencsét próbálni nyugatra. Persze nem ennyire egyszerű a történet.

A keresettünket hívják mondjuk Tivadarnak – valódi nevét nem áruljuk el. Mentősként dolgozott, volt felesége és egy kislánya. Mindig igyekezett a közösségért tenni, sőt a televízióban is szerepelt már. Azonban ez az időszak lezárult, amikor felesége magára hagyta őt a közös gyermekkel. Nehéz idők következtek: a munka már nem hozott elég pénzt, ezért sokat nélkülöztek a kicsivel. Tetőt is úgy szereztek a fejük fölé, hogy édesanyja kiadó lakásába költöztek bérleti díj nélkül. Tivadar ekkoriban ismerkedett meg egy nővel, akitől aztán született egy fia. Így már négyen éltek édesanyja lakásában, aki inkább el akarta adni azt, hogy valamennyi pénzhez jusson. Ez adta meg történetünk alapkonfliktusát.

Az anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy költözzenek ki, ő pedig egyre csak időt kért. A bátyja - és egyben az egyetlen testvére - nem állt egyikőjük oldalára sem. Óriási harag gyűlt össze Tivadarban, nem tudta kitől kérhetne segítséget. Végül úgy döntött, hogy megpróbál barátnőjével és csak a közös fiúgyermekükkel új életet kezdeni - valahol messze.

Egy új élet. Érdekes belegondolni, milyen lenne, ha tényleg egyszerűen választhatnánk magunknak egy új életet. Hova mennénk? Kivel? Kinek szólnánk? Mit vinnénk? Ezek a kérdések merülhettek fel történetünk szereplőjében is. Válaszai azonban már nem olyan egyértelműek.

Először is, ha valakinek szólunk a hol-létünkről, az elsősorban a család. Ebben a történetben a család 8 éve nem hallott egy szót sem tőlük/felőlük. Nem tudják, hova ment, mit csinál és vajon él-e még. Utóbbi kérdésen komolyan elgondolkozott István is, de abban szinte biztos volt, hogy öccse valamilyen bajba keveredett. Másrészt nem értette: milyen alapon döntött úgy, hogy saját kislányát, akit 9 évig nevelt és szívből szeretett, nem viszi magával.

Ennek már majdnem egy évtizede. Azt gondolnánk, hogy ülepedtek az érzelmek, enyhültek a fájdalmak és talán a harag is. De ez nem az a történet. Miután sikeresen rátaláltunk Tivadarra, és végre beszélhettünk vele, szomorúan vettük tudomásul, hogy még mindig dolgozik benne a düh: nem akar semmilyen kapcsolatot az itthoniakkal, és azt sem akarja, hogy ők bármit megtudjanak róla.

Nem érdekelte a testvére, aki évekig aggódott érte és kereste, mert akkor, abban a helyzetben semleges maradt. Nem érdekelte az édesanyja, aki nagyon beteg már, és utolsó kívánsága, hogy láthassa őt még egyszer. És a legszomorúbb, hogy nem érdekelte a lánya sem, aki azóta már felnőtt, és akinek aztán igazán semmilyen bűne nem volt.

Tivadar nem képes szembenézni a múlttal, megbocsátani, bocsánatot kérni. Egyszerűen átlapozta ezt az egészet az életében. Ám ez a múlt attól még ott van, és ez nem csak az ő múltja. Amíg ő ezt a fejezetet nem zárja le, addig sem ő, sem a családja nem tud megnyugodni, új életet kezdeni.

Nem záródik tehát megbocsátással, forgatással, közös összeölelkezéssel a történet. Ez nem. De számos történetünk igen! Már forgatunk, sok családot összeboronáltunk – majd kicsit később róluk is írni fogunk!