Keresem a családom
2015. június 29. 7:27
Vajon milyen bűnt követhetett el egy 4 éves kislány, hogy az azóta egy távoli országban élő édesanyja 70 év távlatából még mindig haraggal, fröcsögve reagáljon, amikor kinyomozzuk, megkeressük, felhívjuk és elmondjuk, hogy a Magyarországon maradt lány - maga is felnőtt nő, felnőtt gyerekekkel - meg szeretné ismerni, magához szeretné ölelni?
Mi lehet a háttérben, milyen családi dráma, titok? Ad-e felmentést bármi is az ilyen érzések alól? Nem volt könnyű megtalálni az édesanyát ennyi év távolából, és a lánynak sem volt könnyű úgy döntenie, hogy félreteszi az elhagyatottság-érzését és megkér minket, hogy keressük meg neki az anyukáját. Mert hiányzik neki. Még most is, amikor már ő is túl van az 50-en.
Szörnyű érzés, erős szívdobogás és mázsás súly ilyenkor telefonálni. Mit is mondjunk? Hogyan mondjuk? És még ennél is torokszorítóbb átélni, amikor a vonal másik végén fagyos csend fogadja a kérést. Amikor az anya minden szálat elvág, amikor minden szava tőrdöfés - pedig nem is nekünk szánja.
És leteszi a telefont, mielőtt érvelhetnénk, szóhoz juthatnánk.
Szörnyű érzés, erős szívdobogás és mázsás súly ilyenkor telefonálni. Mit is mondjunk? Hogyan mondjuk? És még ennél is torokszorítóbb átélni, amikor a vonal másik végén fagyos csend fogadja a kérést. Amikor az anya minden szálat elvág, amikor minden szava tőrdöfés - pedig nem is nekünk szánja.
És leteszi a telefont, mielőtt érvelhetnénk, szóhoz juthatnánk.
Sajnáljuk. És ez még nem is elég jó kifejezés.
És mégis, hogy mondjuk el ezt a lánynak, aki itthon reménykedve várja a válaszunkat?
És mégis, hogy mondjuk el ezt a lánynak, aki itthon reménykedve várja a válaszunkat?
Szerkesztőség
Kövess minket, és értesülj a friss hírekről a Facebookon is!
Követem 
